CZINE MIHÁLY

HÁROM PORTRÉ*

[…]

KRÚDY GYULA

 

Későn jött romantikusnak csakúgy vélték, mint a szürrealisták korai, öntudatlan elődjének. Rokonították Dickenssel, Turgenyewel, – Prousttal és Giraudoux-val is. A magyar irodalomban magányos volt. Témái érintkeztek ugyan a kortársakéval, de művészete más jellegű. Életmódja is. Még inkább „társadalmon kívüli” volt: szállo­dákban, olykor nyilvános házakban lakott; lóversenyzett, kártyázott, s huszártiszte­ket hajigált ki a kávéházakból. Már életében legendák születtek tetteiről, s máig hullámzó anekdoták.

Legkedvesebb alakja az álmok vizén hajózó Szindbád. (Szindbád ifjúsága, 1911, Szindbád utazásai, 1912). Ezt az alakot írta holtáig, regényben és novellában, sok-sok változatban, holdas, éji világításban.

Krúdy Szindbádja nem a viharos tengeren hányódik, s nem a csodák borzalmas tartományai felé evez. Arra hajózgat, amerre ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziu­mot, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányo­kat, akikbe szerelmes volt. Asszonyok és szüzek, grófnék és kereskedőnék hallgat­ják „hitetlen mosollyal és elámuló szívvel” Szindbád halkított hangú hazudozásait; akik szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, a hosszú leveleket és a szerelmi jel­vényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardot – egyszóval a szép, színes ha­zugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvásos idő­járást, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyo­kat, – s mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszont szerette, s a többi sem, akik ábrándvilágában piros kariká­kon hintáztak.

Ez a Szindbád él különböző történetekben, olykor egész romantikus históriákba rajzolva. Egyszer virágáruslányt kísér haza, s mikor elválik a lánytól, öngyilkos lesz. Nem hal meg, a tetszhalálból a hideg felébreszti. Egy másik novellájában azon­ban valósággal meghal, és egy idősebb apáca rózsafüzérén fagyönggyé változva ébred új életre. Elgurul, aranybányász feleségéhez kerül, s beszélgetni kezd az asszony fé­sűjével ... Emlékek, álmok; az Ezeregyéjszakára is utaló új mesék.

Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a szerelem szimbólumává emelve? Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és a valóság közt lebegő írói magatartás kifejezője? Min­den benne van ebben az alakban, mint Szauder József fejtegette, Krúdy világát és ironikus nosztalgikus magatartását ez fejezi ki legtisztábban. A novellák formai vív­mánya is nagy volt. Krúdy a Szindbád novellákban egy új lírai novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek, az álomszerűség és az asszo­ciáció szabad csapongása. Egybemossa a hangulatfestő tárgyi képeket és az időrétegeket, egy többszólamú, időrétegeken keresztül vibráló líraiságot teremt, a magyar novella történetében korábban ismeretlen stílus remeklésekben.

Regényeiben Krúdy többször a teljes valóság megírására is gondolt. A Vörös posta­kocsiban (1913) a „pesti vásárt” – a századforduló magyar fővárosának a regényét akarta megírni. Realista szándéka azonban különös formát öltött: a valóságból isme­retes alakokat a vörös postakocsi álombéli tájak felé vitte, ábrándokba. Később is postakocsiba ültette hőseit. Pesti regényeiben konvenciók és gátlások nélkül, a lebocsátott függönyök mögött akarta megfigyelni az embereket, színhelyül nem egy­szer a bordélyházat választva. (Bukfenc, 1918; Asszonyságok díja, 1920). Az ered­mény azonban különös fényjátszású regény lett mindig: csillogó novelladarabok, pró­zába fogott költemények sorozata; a fejezeteiket regénnyé a főhős személye és hangu­lata kapcsolja. Álom és valóság egybemosódik a hősök tudatában csakúgy, mint az ábrázolásban. Két legérettebb regényében, a Hét bagoly-ban (1922) és a Boldogult úrfikorom-ban (1930) sem tár fel nagy összefüggéseket; a részleteket, az alakokat, az atmoszférát festi tökéletes művészettel, igaz költőiséggel, az életen végleg felül­emelkedett író csendes bölcsességével.

Késői novelláinak (Az élet álom, 1931) is a tökéletesség a legszembetűnőbb jegye. Cselekményük olykor kimerül egy étkezés leírásában, a csonthús elkészítésének és tálalásának az ismertetésében. A hősök mind az élet perifériájáról valók, régi­módi férfiak, öreg pincérek, éjszakai emberek; halálraítéltek, akiknek már csak az asztal öröme maradt. A kiskocsmák, ahol ezek a novellák játszódnak, csakugyan a nihil partján feküsznek. (Komlós Aladár) A benne ülő emberek esznek, és esznek, és az evés után nincs már semmi. Már a szerelemre se vágynak, bármelyikük szíven lőhetné magát. Tömören, telten zengenek ezek a néma szomorúságú történetek.

A realizmus felől nézve írói világa szűkösnek tűnhet, a műfaj babonájától sza­badulva azonban művészetét a modern próza egyfajta, az európai próza fejlődésével lépést tartó kísérleteként méltányolhatjuk. Mert Krúdy, mikor a magyar regény ha­gyományos világából kilépett, olyan tájakra indult, s olyan eredményeket ért el, amelyek a húszas évekbeli kísérleti regények felé mutattak. Az emlékezéssel, az idő „dallamosításával”, a belső monológgal, a lélek kísérteties tájainak a felidézésével némiképp Proustot is megelőzte. Rokon művészetükben a múlt nosztalgiája, a lírai telítettség és az eszmetársítások gazdagsága is. De a különbségek legalább ennyire szembetűnők. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt nagypolgári; a Krúdy ábrázolta világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan alkotott, az emlékezés mozaikjai nála beilleszkednek a mű „távlati” koncepciójába; művészete intellektuálisan is telített, Krúdy lírikusabb alkat, emlékezése spontánabb. Jellemzés helyett Krúdy egyre in­kább bemutat. A jellemet atmoszférikusan fogja fel; hangulatokat, látomásokat, em­lékeket közöl, nem időrendi sorrendben, hanem az emlékezésben megjelenő belső időszemlélet szerint. Legtermészetesebb formája az emlékezés, az adott jellem „em­lékezésének dallamos hullámzása”. A deresedő Szindbád ifjúkori emlékeit indul meg­keresni, a „múltból jövő” hangok után jár. A regényben így legfontosabb a személyes líra kifejezése lesz – a regényről regényre azonos hőst, az alteregót részint ez ma­gyarázza. Az idő szubjektívvé válik – az objektív idő az emlékezésben nem fontos –, s a kifejezés zeneivé és asszociatívvá.

Amire Szindbád vágyik: „zöld épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzó barátságos köszöntések... férfiak, pajtások, akik poharat emeltek a nőért és hazáért... karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok... felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában, furcsa öreg­emberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak, és mesemondó öregasszonyok” – a vidéki udvarházak patriarkális élete, emberek, akik otthon érzik magukat, áhítatasan tisztelik az életet és zokszó nélkül fogadják az el nem kerülhető halált – vágy­álom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy, reménytelenül. A menekülő, fáradt Krúdy alakította ki magának véglegesen az emlékező stílust, az idő egybemosását, ez a fáradt, lemondó ember rajzolta meg számtalan alakban az elkésett lovagot. Nem nézett meg közelről semmit, inkább messzebb tartotta alakjait, tárgyait az időben, hogy a mesék lebegő kísérteteként lássa. A remény ritkán lobbant benne; az élet unal­mát borral, nőkkel, kártyával és lóversennyel vélte enyhíthetőnek. Fontosnak csak az írást tartotta, a tücsök ciripelését. A sebesszívűek, a csillagvárók, az életuntak és – önmaga vigasztalására.

Álmodozott, – mondták róla a kortársak. A subáján alvó emléket ébresztette –, vélte magáról. Nem is igen akart többet csinálni; álmodozásaival és esőmosta jelei­vel azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt. A hagyományos formák fel­oldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő „dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ő hozománya. Zenei- ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztalgikusan édes prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lírizmusát korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanul­mányok már Krúdy szimbolista stílusteremtéséről és szürrealizmusáról is beszélnek.

 


* Részletek egy szerb-horvát nyelven megjelenő magyar irodalomtörténetből.

 

(Jelenkor /Pécs/, 1969/2. /február/ 99-108. p.)