CZINE
MIHÁLY
[…]
KRÚDY GYULA
Későn jött romantikusnak csakúgy vélték,
mint a szürrealisták korai, öntudatlan elődjének. Rokonították Dickenssel, Turgenyewel, – Prousttal
és Giraudoux-val is. A magyar irodalomban magányos volt. Témái érintkeztek
ugyan a kortársakéval, de művészete más jellegű. Életmódja is. Még inkább
„társadalmon kívüli” volt: szállodákban, olykor nyilvános házakban lakott; lóversenyzett, kártyázott, s huszártiszteket hajigált ki a
kávéházakból. Már életében legendák születtek tetteiről, s máig hullámzó
anekdoták.
Legkedvesebb alakja az álmok vizén hajózó
Szindbád. (Szindbád ifjúsága, 1911, Szindbád
utazásai, 1912). Ezt az alakot írta holtáig, regényben és
novellában, sok-sok változatban, holdas, éji világításban.
Krúdy Szindbádja nem a viharos tengeren
hányódik, s nem a csodák borzalmas tartományai felé evez. Arra hajózgat, amerre
ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziumot, a tánciskolát, amelyben az
ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe szerelmes volt.
Asszonyok és szüzek, grófnék és kereskedőnék hallgatják
„hitetlen mosollyal és elámuló szívvel” Szindbád halkított hangú hazudozásait;
akik szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, a hosszú leveleket és a
szerelmi jelvényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardot – egyszóval a
szép, színes hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők
lábát, a hófúvásos időjárást, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, kezeket,
hajakat, női neveket, asszonyokat, – s mindenért hiába rajongott, amit
életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszont szerette, s
a többi sem, akik ábrándvilágában piros karikákon hintáztak.
Ez a Szindbád él különböző történetekben,
olykor egész romantikus históriákba rajzolva. Egyszer virágáruslányt kísér
haza, s mikor elválik a lánytól, öngyilkos lesz. Nem hal meg, a tetszhalálból a
hideg felébreszti. Egy másik novellájában azonban valósággal meghal, és egy
idősebb apáca rózsafüzérén fagyönggyé változva ébred új életre. Elgurul,
aranybányász feleségéhez kerül, s beszélgetni kezd az asszony fésűjével ...
Emlékek, álmok; az Ezeregyéjszakára is utaló
új mesék.
Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel
találkozó, mindig utazó hős? Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a
szerelem szimbólumává emelve? Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és a valóság
közt lebegő írói magatartás kifejezője? Minden benne van ebben az alakban,
mint Szauder József fejtegette, Krúdy világát és
ironikus nosztalgikus magatartását ez fejezi ki legtisztábban. A novellák
formai vívmánya is nagy volt. Krúdy a Szindbád novellákban egy új lírai
novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek,
az álomszerűség és az asszociáció szabad csapongása. Egybemossa a
hangulatfestő tárgyi képeket és az időrétegeket, egy többszólamú, időrétegeken
keresztül vibráló líraiságot teremt, a magyar novella történetében korábban
ismeretlen stílus remeklésekben.
Regényeiben Krúdy többször a teljes
valóság megírására is gondolt. A Vörös postakocsiban
(1913) a „pesti vásárt” – a századforduló magyar fővárosának a regényét akarta
megírni. Realista szándéka azonban különös formát öltött: a valóságból ismeretes
alakokat a vörös postakocsi álombéli tájak felé vitte, ábrándokba. Később is
postakocsiba ültette hőseit. Pesti regényeiben konvenciók és gátlások nélkül, a
lebocsátott függönyök mögött akarta megfigyelni az embereket, színhelyül nem
egyszer a bordélyházat választva. (Bukfenc,
1918; Asszonyságok díja, 1920). Az eredmény
azonban különös fényjátszású regény lett mindig: csillogó novelladarabok, prózába
fogott költemények sorozata; a fejezeteiket regénnyé a főhős személye és hangulata
kapcsolja. Álom és valóság egybemosódik a hősök tudatában csakúgy, mint az
ábrázolásban. Két legérettebb regényében, a Hét bagoly-ban (1922)
és a Boldogult úrfikorom-ban
(1930) sem tár fel nagy összefüggéseket; a részleteket, az alakokat, az
atmoszférát festi tökéletes művészettel, igaz költőiséggel, az életen végleg
felülemelkedett író csendes bölcsességével.
Késői novelláinak (Az
élet álom, 1931) is a tökéletesség a legszembetűnőbb jegye.
Cselekményük olykor kimerül egy étkezés leírásában, a csonthús elkészítésének
és tálalásának az ismertetésében. A hősök mind az élet perifériájáról valók,
régimódi férfiak, öreg pincérek, éjszakai emberek; halálraítéltek, akiknek már
csak az asztal öröme maradt. A kiskocsmák, ahol ezek a novellák játszódnak,
csakugyan a nihil partján feküsznek. (Komlós Aladár)
A benne ülő emberek esznek, és esznek, és az evés után nincs már semmi. Már a
szerelemre se vágynak, bármelyikük szíven lőhetné magát. Tömören, telten zengenek ezek a néma szomorúságú történetek.
A realizmus felől nézve írói világa
szűkösnek tűnhet, a műfaj babonájától szabadulva azonban művészetét a modern
próza egyfajta, az európai próza fejlődésével lépést tartó kísérleteként
méltányolhatjuk. Mert Krúdy, mikor a magyar regény hagyományos világából
kilépett, olyan tájakra indult, s olyan eredményeket ért el, amelyek a húszas
évekbeli kísérleti regények felé mutattak. Az emlékezéssel, az idő
„dallamosításával”, a belső monológgal, a lélek kísérteties tájainak a
felidézésével némiképp Proustot is megelőzte. Rokon művészetükben a múlt
nosztalgiája, a lírai telítettség és az eszmetársítások gazdagsága is. De a
különbségek legalább ennyire szembetűnők. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt
nagypolgári; a Krúdy ábrázolta világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan
alkotott, az emlékezés mozaikjai nála beilleszkednek a mű „távlati”
koncepciójába; művészete intellektuálisan is telített, Krúdy lírikusabb alkat,
emlékezése spontánabb. Jellemzés helyett Krúdy egyre inkább bemutat. A
jellemet atmoszférikusan fogja fel; hangulatokat, látomásokat, emlékeket közöl,
nem időrendi sorrendben, hanem az emlékezésben megjelenő belső időszemlélet
szerint. Legtermészetesebb formája az emlékezés, az adott jellem „emlékezésének
dallamos hullámzása”. A deresedő Szindbád ifjúkori emlékeit indul megkeresni,
a „múltból jövő” hangok után jár. A regényben így legfontosabb a személyes líra
kifejezése lesz – a regényről regényre azonos hőst, az alteregót részint ez magyarázza.
Az idő szubjektívvé válik – az objektív idő az emlékezésben nem fontos –, s a
kifejezés zeneivé és asszociatívvá.
Amire Szindbád vágyik: „zöld épületek,
vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzó barátságos köszöntések...
férfiak, pajtások, akik poharat emeltek a nőért és hazáért... karácsonyfák
alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok...
felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában, furcsa öregemberek, piros
őszi alkonyatok, kiáltó madarak, és mesemondó öregasszonyok” – a vidéki
udvarházak patriarkális élete, emberek, akik otthon érzik magukat, áhítatasan tisztelik az életet és zokszó nélkül fogadják az
el nem kerülhető halált – vágyálom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy,
reménytelenül. A menekülő, fáradt Krúdy alakította ki magának véglegesen az
emlékező stílust, az idő egybemosását, ez a fáradt, lemondó ember rajzolta meg
számtalan alakban az elkésett lovagot. Nem nézett meg közelről semmit, inkább
messzebb tartotta alakjait, tárgyait az időben, hogy a mesék lebegő
kísérteteként lássa. A remény ritkán lobbant benne; az élet unalmát borral,
nőkkel, kártyával és lóversennyel vélte enyhíthetőnek. Fontosnak csak az írást
tartotta, a tücsök ciripelését. A sebesszívűek, a
csillagvárók, az életuntak és – önmaga vigasztalására.
Álmodozott, – mondták róla a kortársak. A
subáján alvó emléket ébresztette –, vélte magáról. Nem is igen akart többet
csinálni; álmodozásaival és esőmosta jeleivel
azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt. A hagyományos formák feloldása,
a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő
„dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ő hozománya.
Zenei- ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztalgikusan
édes prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lírizmusát
korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy
szimbolista stílusteremtéséről és szürrealizmusáról is beszélnek.
* Részletek egy szerb-horvát nyelven megjelenő magyar irodalomtörténetből.
(Jelenkor /Pécs/, 1969/2. /február/ 99-108. p.)