Krúdy Gyula

Magányos úton

Krúdy – sokan leírták már – magányos jelensége irodalmunknak. Életkor sze­rint a Nyugat nagy nemzedékéhez tartozna, témái olykor érintkeznek is a kortár­sakéval, élete, művészete azonban mégis más jellegű. A dzsentriről másképp szól, mint Móricz Zsigmond és Kaffka Margit, a pesti éjszakát másként látta, mint Kosztolányi, s a magyar tájat is más színekkel festette, mint Juhász Gyula. Adyval közeli barátságot tartott, a pesti éjszakát sokszor együtt járták, de a magyar ugar­ral sohse birkózott Ady módján, Babits Mihállyal talán személyes találkozása sem volt. Életmódja is más, mint a kortársaké; méginkább „társadalmonkívüli volt”; fogadókban, olykor nyilvános házakban lakott; lóversenyezett, kártyázott s huszár­tiszteket hajigáit ki a kávéházból. Életregénye talán még a Bródy Sándorénál is színesebb. Már életében legendák születtek a tetteiről, s máig hullámzó anekdoták. Életéről előbb születtek regények, mint irodalomtörténeti tanulmányok. Elődeiként és művészi rokonaiként Mikszáthot, Vadnait, Lovikot és Cholnokyt említették leg­többen, a világirodalomból Dickenst, Turgenyevet és Puskint vélték leginkább ihletőjének; és Proust meg Giraudoux közelében látták a helyét.

Romantikus? Realista? öntudatlan elődje a szürrealistáknak? Későn jött vagy korán? Bravúros cigányprímás, vagy tudatos alkotó? A dzsentri hegedűse vagy leg­szigorúbb leleplezője? A „középkori lovagok kései utóda”? „Európaivá finomult barbár”? Álomlátó? Varázsló? Pongyola, vagy stílusművész? A Krúdy-irodalomban a fenti kérdések többnyire állításokként szerepelnek, különösen az emlékezésekben. S a Krúdy-irodalom nagyobbik része emlékezés: a hatalmas életművel mindmáig csak néhány szép esszé foglalkozik – Sőtér István, Mátrai László, Cs. Szabó László, Szauder József, Szabó Ede, Katona Béla, Bartha András tanulmányai – és Perkátai László úttörő érdemű disszertációja.

Élete

Élete majd olyan „rejtélyes”, mint művészete. Az őseié is. Apai nagyapja 48-as honvédkapitány volt, Komáromot védte Klapka adjutánsaként, aztán egy markotányosnővel tért haza Nyíregyházára. Kuruc maradt, a szabolcsi 48-as Honvéd­egylet elnöke. Apai nagybátyja, Krúdy Kálmán Világos után sem tette le a fegyvert, guerilla-csapatot szervezett, s az Ipolyság erdőiből holtáig ki-kicsapott a Habs­burg hatalomra. Krúdy Gyula számára ők jelentik a dicsőséges múltat. Apja, a vi­rilista ügyvéd, a kurucságból inkább csak a 48-as zsinóros ruhát tartotta meg; de azért az ő élete sem volt „egészen” szabályos: élettársul egy malterhordólányt vá­lasztott, Csákányi Júliát... nyolc gyermek születése után házasságot is kötött vele. Elsőszülött fiát – az 1878-ban született Gyulát – a családi tekintély örökösének szánta: megyei embernek, politikusnak. Krúdy Gyula azonban nem állt be a „kutyabőrkesztyűs dzsentrik” menetébe. Hiába tagadta ki az apja az örökségből; nem akták alá akarta írni a nevét. Csakis „író akart lenni és semmi más”.

Már serdülőkorában „rendhagyónak” látszik. 14 éves, mikor az első írása meg­jelenik a Szabolcsi Szabadsajtóban. Iskoláit Nyíregyházán járja, egy esztendőt Podolinban – Zsigmond király elzálogosított szepességi városában. Innen hozza az ódonság, a középkori sejtelmesség érzését – a többit Nyíregyházáról, szülővárosá­ból, ahol a „nyíri” csendet, az agarászó urakat ismerheti meg. Sokat kóborol lige­tekben, nádasokban, betyárnövendék módján, szerelemrevágyón, öreg korhelyek em­lékezéseit hallgatva a kiskocsmákban – Dálnoki Gaál Gyulát, az első nyugdíjas vándorszínészt, és Kálnoky Lászlót a 70-es évek tárcaíróját; ők kapatták az alko­holra, ők vezették be az irodalomba is, „kedvessé, mulatságossá, romantikussá meszelgették” előtte az írói pályát. Az érettségire is úgy kell visszahozni a Debreczeni Ellenőrtől, ahová a 16 éves diákot munkatársnak hívta Gáspár Imre, mint „fényes­tollú tárcaírót”. Következő állomása Nagyvárad, A Szabadság szerkesztőségében dol­gozik egy ideig. Nem sokáig, mert egy cirkuszi táncosnő után Pestre rándul, a mil­lennium évében     Reménytelenül szegény állapotban” él a Gyöngytyúk utcában, a szegény költők és proletárok városrészében – itt találkozik Cholnoky Viktorral is. Fillért se kap otthonról – apja így véli helyes útra téríteni –, de rendületlenül dol­gozik; a nyíri csend, és a kárpáti szél után most a fővárossal ismerkedik; az éjszakai

élet embereivel és a Józsefváros szegényeivel. 1899-ben házasodik először, s ekkor jelenik meg második kötete, az Ifjúság, aztán minden évben egy-két könyve, né­mely esztendőben négy műve is.

Könyveinek volt sikere, de az igazi elismerést más hozta. Egy párbaj, 1911-ben: az Erdélyi borozóban a mindig szótlan ifjú író egy vagdalkozó huszárkapitánytól könnyedén elvette a kardot s átadta – lovagias gesztussal – egy „kakasos” házbeli hölgynek, az Asszonyságok díja Jolánjának. Itt kezdtek színesedni a Krúdy-legendák az éjszakai lovagról. A legendáknak volt alapjuk: csakugyan színesen élt; szórta a pénzt, mint egy magyar nábob; a Meteor, az Astória, a Royal volt a szállása, meg a kakasos házak; – hetes mulatságok fűződtek a nevéhez, lóversenyek, kártyacsaták meg párbajok. Az öles szép férfiért a nők hajbakaptak az utcán. Java férfikorában – az emlékezések szerint – délig dolgozott, akkor öltözni kezdett, sötét ruhába, hó­fehér ingbe; s lóversenyre ment Bródy Andrással; aztán találkozott egy fekete szemű nővel a Ráctemplom környékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapitánnyal, majd kártyázott nagy tétekben az Otthonban, vacsorázott a New Yorkban vagy az Országos Kaszinóban, Tisza Istvánnal vagy Szemere Miklóssal.

Aztán jöttek az őszi napok. A forradalmak bukása után nem olyan népszerű, a szerkesztők meg-megvárakoztatják, szervezete kopik; halottaságya mellett gyertya ég. A villanyt kikapcsolták, mert nem tudott fizetni. Lakását már korábban fel­mondták. De a temetése megint „stílszerű”: rengetegen állják körül a sírját: megyéjebeli dzsentri urak, és pesti pincérek, zsokék, hullamosók és hervadó nők; Nyíregyházi Sárai Elemér bandája húzza búcsúzóul a kedves nótáját: Viszik a menyasszony selyemágyát... Aztán a muzsika is elhal, évekig nem jelenik meg Krúdy-írás. Majd csak 1940 körül törik körülötte a csend: a fiatalok felfedezik, a „ködlovagok” közt a vezért.

A kártyacsaták, a lóversenyek, a párbajozások, a nagy ivások, nőhódítások több­nyire a létjogosultságukat vesztett osztályok ideái; időnként azonban az életük ér­telmét keresők menekvése is lehet. A századelő magyar íróit sokszor a sorssal való birkózás vitte az éjszakába, a magyar Pimodánba.

Krúdy nemigen birkózott: ő hamar „elvégeztetett”-nek tudott mindent; de az éjszakai élet adta meg neki az alkotáshoz szükséges ózondús légkört. Bohémsága lázadás is volt, függetlenkenedés osztályától, kötöttségektől, az írás érdekében. Fel­jegyezték: a Petőfi Társaságba még 1923-ban sem ment el, pedig már 1913-ban be­választották, de egy cigánylakodalomra a lányát is elvitte. Korának társadalmi szo­kásai sem kötötték, a családi élet „szertartásai” sem; a bort, a kártyát, s nőszenve­délyét is az írás alá rendelte. Nem volt duhaj; az emlékezések megírják – mások duhajságát sem szívlelhette —; többnyire csendesen üldögélt, szomorú mosollyal; hajtott fejjel, szótlanul. Sokszor éppen azt a két-három órányi magányt szerezte meg a kiskocsmák asztalánál, amelyre – hogy írni tudjon – naponta szüksége volt. Állandó kocsmázása különben is legenda; mikor írta volna akkor 140 kötetét? Napi 16 oldalt szabott magára – Jókai penzumát – néha hetekre, sőt hónapokra eltűnt a pesti éjszakából, és napi 12 órán keresztül rótta az apró lila betűket. „Olvashatat­lansága” is legenda: sokat görnyedt könyvtárakban is. Szeréminek a Mohácsi vesze­delemről szóló írását ő fedezte fel, s éjjeli szekrénye mindig tele volt könyvekkel.

A városi polgári irodalom sodrában

Az induló Krúdyt – kötetben megjelent novellái alapján – a mikszáthi hagyo­mány követőjének vélték legtöbben. Katona Béla és Bartha András újabb kuta­tásai szerint azonban Krúdy a városi-polgári irodalom sodrában indult, mikszáthos korszakát egy naturalista-realista irányú tájékozódás előzte meg. Szerette ugyan Jókait és Mikszáthot, de inkább külföldi mesterek voltak az első ösztönzői, Dickens, Thackeray, Maupassant. és főként Zola. Más olvasmány-élmények is egyidejűleg, sőt egyre erősebben hatnak; a serdülő Krúdy Boccaccio Dekameronját tartja a világ leg­kedvesebb könyvének, hatására éjjel bemászik az egyik ablakon. Másik nagy élmé­nye az Ezeregyéjszaka – a Szindbád nevet innen kölcsönzi –, s Puskint, Turgenyevet kedvelte, a nagy oroszt, 18 éves kora tájt „még a nőknél is jobban”. De az ő hatásuk egyelőre inkább a romantikában s biedermeieres finomságokban mutat­kozik: a korai Krúdy-írások legtöbbjében városi kisemberek, hivatalnokok, keres­kedők, bukott nők szerepelnek, s főként költők és hírlapírók.

A naturalista-realista tájékozódás eredménye – és lezárása – Az aranybánya (1901). Karrier-regény, hőse a dzsentri ivadék Csobánc Péter, a Bacsó Kamitok és Noszty Ferkék rokona. Az újgazdagokról, tőzsdei spekulánsokról, a századvég „bűnei­ről” szigorú képet fest Krúdy; itt még nyoma sincs a századvég idealizálásának.

Mikszáthos nyomok

Az Aranybánya lezárása volt Krúdy naturalista-realista irányú tájékozódásának. Novellisztikájában már korábban poétikusabb irányra váltott; az Ifjúságba (1899), második kötetébe azokat a darabokat vette fel leginkább, amelyeket „sóhajtásokból” szőtt, s amelyekben leginkább érezhette a Turgenyev művészetében annyira sze­retett „üdeség és szín” zománcát. Ezt – az „üdeség és szín zománcát” – hozza örök­ségként Turgenyevtől, s a hangulati hatásokra törekvést. Egyelőre még nem tisztán; Turgenyev finomsága olykor még finomkodás nála. Új korszakában, a mikszáthi tájékozódás idején megtisztul líraisága a szentimentálistól, a finomkodás eltűnik, a tekintet keményebbé válik, s az adomázó hangból nyert közvetlenséggel telítődik a stílus.

Krúdy mikszáthos korszaka jó tíz esztendeig tart. A podolini takácsnéig (1911). Többen kitérőnek vélik ezt az időt művészetében, elkanyarodásnak eredeti útjáról; igazában szükségszerű volt. A századforduló legtöbb prózaírója Mikszáthtól indul, a mikszáthi novellát viszi tovább – más-más módon – Lovik, Cholnoky, Móricz, Kaffka —; akiket élményeik a dzsentrihez fűztek, el sem küldhették Mikszáth sugal­latát. Mikszáth az úri Don Quijoték, svihákok rajzával a dzsentri ábrázolásában messze a kortársak elé lépett, folytatható hagyományt teremtett a korszerű kritikai (Móricz) s méginkább a lírai (Krúdy) ábrázoláshoz. A századelő dzsentriből jött írói, Cholnoky Viktor, Török Gyula, Kaffka Margit s Krúdy nem is kerülhették el Mikszáth hatását; noha ők megélt szenvedéseikből és osztályuk tragédiájából szövik írásaikat s hőseikhez kicsit magukat adják modellül.

Krúdyban is Mikszáth szabadította el a dzsentri témát. Élményei bőségesen vol­tak; ennek az osztálynak volt a fia, olyan vármegyéből, Szabolcs vezér földjéről, amelyben a dzsentri legtovább tartotta magát. Jól ismerte az „agarászó bálokat, a kártyás, boros, vetélkedő, cifrakocsin járó, hajdút tartó, párbajozó, virtuskodó, unat­kozó, vadászkalapos és kurjongatással halálba hanyatló” nyírségi dzsentrivilágot. Nagyon sok írásában örökíti meg őket, különösen ebben a korszakában.

Első írásaiban persze ő is lírával búcsúzik ettől a világtól; sokáig nem tudta el­hagyni „virtusaikat, vakmerőségüket... lógós szomorúságukat” sem. De micsoda ké­pet rajzolt már mikszáthos korszakában is az agarászó vármegye urairól, a Gaálokról, Zathureczkyekről és Zohoray Pálról; hasonló élességgel csak Tolnai bírálta a dzsentrit. Tönkre ment urak, pörösködők, hóbortosok, örökségkeresők, fél és egész bolondok a novellaalakok: egyik hőse „nyomában... három farkas kullogott: az asszony, bor és kártya”; másik hőse halott feleségéhez jár éjszakánként a családi kriptába, szerelmet vallani; az egyik Zathureczky halott apja bundáját keresi, mert a legenda szerint apja ebbe rejtette a pénzét; a másik Zathureczky csak levélben érintkezik szerelmesével, mert nem mer rongyosan elé kerülni. Alakjai az életből királyi gőggel visszahúzódó „utolsó gavallérok”, maguk sejtik: vége világuknak, hátrálnak vissza, elmúlt századokba, álmodni. Idealizált világ volna ez? A hang nem téveszthet meg: szigorúbb vagy legalábbis reménytelenebb az ő dzsentriképe Mikszáthénál és a kortársakénál. Mikszáth külső szemlélő volt, enyhe iróniával, olykor még talán a jóraforduló kártya járásban is reménykedett; a kortársak, Török Gyula, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond dzsentri sárarany-lelkeket is rajzoltak, az elődeiknél nagyobb szeretettel. Krúdy időből kimaradottaknak látta alakjait. Ez a világ: haldokló világ. A nyíri csend – Szabó Ede szavával – a halál csendje.

Ezekben a novellákban még erősek a mikszáthos ízek; nyelvükben, szerkesztés- módjukban, elnéző mosolyukban, az adomázó kedvtelésben is érződik a mikszáthi örökség. De a mikszáthi adoma máris átalakulóban van, kereteit feszegetik az asszo­ciációk, és a dzsentri történet hátterében megjelenik a lírai, és zenei_táj, borzongató, kísérteties motívumokkal, jelezve Krúdy művészetének fejlődési irányát.

Ez az irány messze vezet a mikszáthi anekdotizmustól. A humor és csattanó mik­száthi formájától eltávolodva, Krúdy megteremt egy erősen stílromantikus hang­nemet és emlékező álomvilágot. Másképpen lép túl a mikszáthi anekdotán, mint Móricz Zsigmond. Móricz inkább tompít a mikszáthi anekdotán; Krúdy túlhajtja ki­fejezésmódjait; Móricz az anekdoták különceiből a földön élő, körüljárható emberek rajzához kap indítást, Krúdynál a hangsúly az anekdota reális elemeiről az irreálisra csúszik, alakjai különc vonásai még erősebben kidomborodnak. Móriczot a jelen s a jövő felé fordulás, a paraszti törekvésekhez való kapcsolódás vezeti a realizmushoz, Krúdyt a Mikszáthénál is mélyebb kiábrándulás a patriárkális múlt iránti nosztal­giához, az irreálisnak tűnő álomvilághoz. Az eredmény, a művészi világ így nagyon is eltérő, egy ponton azonban egyező irányú: mindkettő elszakad az anekdotizmustól. Mikszáthtól kiindulva, Móricz a magyar realista próza kiteljesítője, Krúdy a lírába, hangulatba olvadó, légkört teremtő, az idő síkjait feloldó magyar próza meg­teremtője lesz.

Természetesen, az anekdotizmus fölött az átfogó, teljes társadalomábrázolásra törő realizmus győzelme nem pusztán Móricz Zsigmond hallatlan művészi erőfeszí­tésének az eredménye. Segítségére jött a kor. Mikszáthnak a magyar történelem mozdulatlan évtizedeiben telt el férfikora, Móricz ifjúsága idején a második magyar demokratikus forradalom érlelődött. Mikszáth, akármerre nézett, nem látott az em­beri világ megteremtésére elégséges erőket; Móricz korában már élhet a remény; a forradalmasodó nép győzelemre viheti az igazak zászlaját. Mikszáth, ha tehetet­lensége érzetében hazudni nem akart, csak legyinteni tudott; Móricz az újat akaró erők tudatában hihetett illúzió nélkül is. S ezzel a hittel győzelem Keményében in­dulhatott harcba a mindegy ellen.

Krúdyból ez a hit veszett el. Mintha húsz éves korára már mindennel leszámolt volna, véglegesen. Mikszáth még olykor-olykor „nekibúsult”; szeretett volna hinni közérdekű dolgokban, részt vett a közéletben is; Krúdy már első dzsentri történeteit az „elvégeztetett” érzésével írja. A közélettől irtózva vonul vissza egy maga alkotta világba, onnan szemléli a pusztulást.

Szindbád születése

Az 1910-es évek legelején a „mikszáthos” Krúdy válaszút elé érkezett. Világ­nézeti és művészi választás elé. A mikszáthos hangtól tovább kellett jutni, s helyet kellett keresni a kialakuló irodalmi frontok valamelyikén. Tehetsége vitathatatlan volt; a konzervatív és a polgári irodalmi front előtt egyaránt, a Nyugat dicsérte írá­sait, s a Magyar Figyelő táján – mint nagy tehetségű, dzsentri származású írónak – többen neki szánták Mikszáth elárvult helyét. Talán maga Tisza István is; többször meghívta vacsorára. Krúdy azonban a határozott választás elől kitért, nem kapcsoló­dott a Nyugat mozgalmához, de elhárította magától a konzervatív irodalmi szerepet is; vita nélkül átengedte Herczeg Ferencnek. Az irodalmi frontok fölött óhajtott ma­radni; csak író lenni. S író is másként, mint egy Mikszáth nyomán indulótól várni lehetett volna. Herczeg útjára nem lépett, a Harsányi Zsolt-féle hígítás tehetségéhez különösen méltatlan lett volna; de a mikszáthi hagyományból való előbbrelépésnek azt a lehetőségét is elengedte, amelyet Móricz útja ígért; pedig az ő művészetében is nagy realista lehetőségek voltak. (Az aranysarkantyús vitéz legendája, Korvin lelke.) Más utat választott. Mikor Móricz a mikszáthi „pajkos” derűtől a Tragédia, a Sárarany, A fáklya drámai küzdelméig érkezett, s nappali fényben mutatja be a magyar Ugart, Krúdy átlép a tragédiás valóságból egy magateremtette világba, és a magyar Ugarral küzdő-birkózó hősök helyett megrajzolja az álmok vizén hajózó Szindbádot (Szindbád ifjúsága, 1911). Holtáig Szindbádot írja, sok-sok vál­tozatban, holdas éjszakai világításban. Móricz realizmust teremt, Krúdy egy stili­záló dekoratív művészet felé halad.

Krúdy Szindbádja nem viharos tengereken hányódik, s nem a csodák „borzal­mas” tartományai felé evez. Arra hajózgat, amerre ifjúsága énekelt, felkeresi a gim­náziumot, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe szerelmes volt. Az a Tájékoztatás, amelyet Krúdy a Szindbád ifjú­sága és szomorúsága élére írt, közelebb vezet a hajós megértéséhez. Asszonyok, szűzek, grófnék és kereskedőnék hallgatták „hitetlen mosollyal és elámult szívvel” Szindbád halkított hangú hazudozásait; szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, az önfeládozást, a hosszú leveleket és a szerelmi jelvényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kardokat –, egyszóval a szép, színes hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvásos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, a melankólikus kocsiutat, hegyek között, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyokat – s mindenért hiába rajongott, amit életében el­érni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszont szerette, s a többi sem, akik „ábrándvilágában piros karikákon hintáztak”. Ők foglalkoztatták Szindbádot legtöbbet, míg élt. „Ám szokatlanul egyformák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre soha­sem gondolt”.

Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Micsoda Szindbád? Lírai alakmás? Magyar Casanova, az ifjúság és a szerelem szimbólumává emelve? Züllő, élveteg dzsentri? Az álom és valóság közt lebegő írói magatartás ki­fejezője? Szauder József nagy tanulmányban kísérte végig Szindbád születését, s meggyőzően mutatta ki, hogy Szindbád 1906 és 1911 között született meg Krúdy művészetében; anyagát a korábbi szatirikus, ironikus, tréfás novellákból szedte össze és gyúrta egybe; összefoglalt benne nyírségi dzsentri emlékeket és podolini hangu­latokat, eljátszatott véle újra már eljátszott szerepeket; Szindbád éppúgy rokona a középkori zsoldosoknak és élvhajhász kereskedőknek, mint az „ábrándos Ábrándi”- féle színésznépségnek; s Szindbádba belerajzolta az író magát is. Líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia, „a lírai önarckép szubjektív és az önállósult jellem ob­jektív szemlélete” lebegő egyensúlyba kerül ezekben a novellákban, s így lesz Szind­bád – Szauder Józsefet idézzük – „a Krúdy világát és irónikus-nosztalgikus maga­tartását legtisztábban kifejező műalkotás”.

Az ifjú és utazgató Szindbádra jellemző szemléleti egység azonban, Krúdy ki­ábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd, s a Szindbád- novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle; több lett a szerelmet vágyó nők ér­zelmes vallomása és erősebb a stilizált, bidermeieres íz. A kellékek, a motívumok már parodizálásra késztettek: a novellákban rendre feltűntek a kocsmárosnék és utazó férfiak, akik a kocsmákban megpihentek, és borba mártott ujjal írták az asztallapra az imádott nő nevét, vagy a vadludak hangjára figyelve porozták a pisz­tolyt ... Krúdy kiábrándulása mind teljesebbé válik, a szerelemben a hazugságot, a nemzeti történelemben egyre inkább az öncsalást látja; önarcképszerű alakjaival is mindkevésbé tud azonosulni. Új Szindbád-alakmásokat keres; ezek az alakmások azonban – K. Károly, Emléki, Nagybotos, Pankotai, Idem – kevesebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásaikat hordozzák. Krúdy próbál fiktív távlatot keresni, ahon­nan a jelennel szemben, kívülállóan is erősebb ítéletet formálhat: így talált a holt Szindbád kísértetjárásának fikciójára, s egy áltörténeti korszaknak, a Kisfaludyak bidermeierének kulisszájára az Aranykéz utcai szép napokban (1916).

A formai vívmány nagy volt; Krúdy már az első Szindbád-novellákban egy új lírai novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb, a hangulati elemek, az álomszerűség, és az asszociációk szabad csapongása; egybemossa a hangulattestő, tárgyi képeket és időrétegeket, egy többszólamú, időrétegeken keresztül vibráló líraiságot teremt, a magyar és európai novella történetében korábban ismeretlen stílus-remeklésekben (Púder, 1914, Aranykéz utcai szép napok, 1916, Tótágas, 1919), de ez az eredmény csak fél eredmény Krúdy művészi erejéhez képest. A kor valóságának jelentős darabjai kívülrekedtek művészetén, az életből, a megélt és látott dolgokból viszonylag keveset örökített műbe. Inkább csak a lágy lírába halkítható jelenségeket. Pedig Szindbád csontig látott: első utazásán, a kisvárosi tánciskolákban az Isten háta mögötti jelenségekre is felfigyelt – mikor a tűzoltólétrára kapaszkodó kislányokra leselkedett a körorvos és a szerzetesi gimnázium igazgatója –, de igyekezett napi­rendre térni felette, tovább ballagott, „és hosszan, édesdeden felkacagott” – meg­bocsátó, illetve változtatást nem remélő bölcsességgel. Olykor-olykor diadalmaskodik ugyan Krúdy könyörtelen látása a lágy líraiságon, de tartósabban soha. Kiábrándultsága nem engedi ugyan a teljes lírai azonosulást a hőssel; de iróniája sem igen mélyül egyértelmű bírálattá, pozitív eszmény híján. Még leginkább tárgyias, nem önarcképszerű novelláiban mutat fel legtöbbet az életből, a groteszk, komikus, bírá­latukat magukban hordó alakokban.

Krúdy maga érezte, hogy csonka maradt művészi világa. Az Aranykéz utcai szép napok Előhangjában írja 1916 elején: „Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy én mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.”

A vörös postakocsi

Krúdyban persze többször is ébredt vágy a teljes valóság megírására. Az első Szindbád-novellák után, 1913-ban a „pesti vásárt” akarta regénybe fogni. A realista szándék azonban különös formát ölt: a vörös postakocsi álombéli tájak felé viszi utasait, ábrándokba; maga is álombéli táj jelképe. Szereplői jórészt élő alakok: Alvinczy Eduárdot Szemere Miklósról, a híres kártyásról és lóversenyzőről mintázta, Rezeda Kázmér alakmás, mint Szindbád, a Pattantyús utcai hölgyek is élő alakok – de végletesen elregényesítve és időtlenítve. Így a regény nem is azt adja pontosan, amit Krúdy ígért. Inkább a Krúdy-nemzedék elszállt ifjúságának a líráját, s a század- forduló pesti társadalmából azokat az alakokat, lezüllött írókat, óbudai kispolgárlányokat, gazdag polgárasszonyokat, örömlányokat, hírlapírókat, kisszínésznőket, kupeceket, „akiknek a társadalmi rangja – Ady szavaival – tisztázatlan, s állandóan a napidíjas és az Úristen között lebegő”. Társadalmi szempontokat Krúdy az ábrá­zolásban nem érvényesít; emberről, világról mindent a férfi és a nő kapcsolatán ke­resztül mond el. A kritika, illetve az irónia így sem hiányzik a rajzolt képből; Krúdy tudta, hogy „a szerelem, melyről Petrarca zengett, városukban nem szokásos”. Rezeda Kázmér romantikus ábrándja mögött ott van a Magyar utcai örömház – sok Krúdy-írás színtere – s a „nagy szerelmi renaissanceokra” vágyódó asszonyok; a szőkék, barnák, önzők és önzetlenek, akikkel életében találkozott Rezeda Kázmér, s akik éppúgy nem vigasztalják, mint Szindbádot az a 107 nő, aki viszontszerette. Pedig az ő számára ez látszott az élet egyetlen pozitívumának. Illúzió és csömör ötvöződik ebben a szemléletben. Krúdy eszményei a puskini, turgenyevi alakok lehettek – Anyeginből idéz minden fejezet élén –, de úgy látta, hogy a „hárfák, lugasok májusi éjszakák” az ábrándos szerelmek – inkább csak voltak, jó részüket már „szentségtartókban őrzi az emlékezet”. Az egészséges érzékiségtől a kor neuraszténiás, dekadenciába hajló, erotikus tévelygéséig a szerelem egész skáláját rajzolja itt is Krúdy. Regényeiben egyszerre van jelen a századvég turgenyeviesen tiszta nője, s az új század érzéki asszonya. A két típus gyakorta egy személyben.

A vörös postakocsi az első sajátos Krúdy-regény, csillogó novelladarabok, pró­zába fogott költemények sorozata; regénnyé a főhős személye s a hangulat kapcsolja a fejezeteket. Álom és valóság egybemosódik, a jelen és múlt is. A hősök tudatában csakúgy, mint az ábrázolásban.

A vörös postakocsi sikere szinte példátlan volt: nyolc hónap alatt három kiadást ért meg; „minden nő olvasta, még a leányiskolák is” – a kortársak emlékezése szerint. Ady Endre az ünneplők élén méltatta, „könnyes, drága, gyönyörű könyv”- ként. A Petőfi Társaság tagjául választotta, s a Singer és Wolfner elhatározta Krúdy Gyula összegyűjtött munkáinak a kiadását. A szerző még csak 35 éves; a kalen­dáriuma többnyire virágvasárnapot mutat. Még hihette is talán, hogy a vörös posta­kocsi eljuthat valahová.

Regényhőseit mindenesetre még sokszor beleültette: az Őszi utazások a Vörös postakocsin (1917), a Nagy kópé (1921), Őszi versenyek (1922), Az utolsó gavallér (1925), A kék szalag hőse (1956), A vörös postakocsihoz kapcsolódik valamilyen szálon; a hősök is átsétáltak az egyik műből a másikba. De megnyugtató tájra, ahol időzni hosszasabban lett volna érdemes, sohasem érkeztek.

Történelmi lecke

Pedig Krúdyban egyszer még ébredt bizakodás: sírkövet lehet gurítani az éj­szakás múltra s feljön a „független, dacos Magyarország napja”, s lehetséges a hazug­ság nélküli élet. Az 1918—19-es forradalom neki is a legnagyobbat adta: visszaadta rég elvesztett hitét az emberben és a jövő lehetőségeiben. Móricz Zsigmond mellett talán ő hitte legszebbnek a forradalmas jövőt. Gyakorlati munkát is vállalt: Móricz Zsigmond mellett ő írta a forradalom legszebb hadijelentéseit és karcolatait. Még személyes életében is rendet akart teremteni. Tarthatatlanná lelt első házasságát törvényesen felbontja, a szállodáknak búcsút mondva, az új feleséggel együtt akar élni. Negyvenegyedik évét járja.

Utolsó évek

Felébredt reményei, a forradalmak bukásával semmivé váltak; zavartságában átmenetileg még „nemzeti ideálokat” is kezd keresni. De a hivatalosság nem felejtette

forradalmi múltját, könyveit nem adták ki, színdarabja előadását letiltották, s Pekár Gyula lapja, a Magyar Múzsa erősen támadta. Krúdy, hogy 1919—20 telét átvészel­hesse, Álmoskönyvet ír (1920). 1921 körül kezd igazodni a sorsa: engedélyt kap a Szigeti Sétákra, a „szépirodalmi és fürdőügyi közlöny”-re.

Írásaira akadnak újra kiadók, némely vasárnap megint több tárcája és regény- részlete jelenik meg a lapokban. De a régi sikerek nem térnek többé vissza. A „pesti utcák grófjából” – „szigeti remete” lesz. 1924 körül a tüdő, a szív és a gyomor kezd „kihágásokat” elkövetni, térdszaggatások, zűrzavaros álmok gyötrik, 1928 nyarán fél­oldali szélütést kap. Ötven éves s már kezdődik a csendes haldoklás. 1929-ben egyet­len könyve sem jelenik meg, 1930-ban felmondják margitszigeti lakását. Óbudára költözik, egyre többször a szanatóriumok lakója. Az irodalmi tudatból szinte eltűnik, a Magyar Asszonyok Lexikona, 1931-ben már néhainak mondja. 1931-ben a kiadók felmondják a szerződését, 1932-ben letette a vagyontalansági esküt... az 1930-ban megkapott Baumgarten-díj, és az 1932-ben néki juttatott Rothermere-díj alig-alig javít nehéz sorsán. Műveit nemigen keresik, a fiatalok is inkább személye után ér­deklődnek. Öles alakja és csendes szomorúsággal félrebillent feje messzi magaslott, ha a névtelen óbudai utcákon vagy a Tabán sikátoraiban ődöngött.

Pedig ez az öregedő, felejtett Krúdy még jelentősebb műveket alkotott, mint az ünnepelt. Most születnek a „dércsípett” remekek: az N. N. (1922), a Hét bagoly (1922), a Boldogult úrfi koromban (1928) és Az élet álom (1932) nagy novellái. Korábbi korszaka modoros romantikájától itt érkezett igazabb regényességhez, a dekoratív stilizáló modorosságtól egy bensőségesebb, realistább igényű ábrázoláshoz. Budapest igazi regényét ezekben az években alkotja meg, a dzsentrivel is most csinál végső számadást s jut legmesszebb a történelem írói feldolgozásában. Gazdagabb, valósá­gosabb lesz írói világa.

Tökéletes híradások ezek az írások az élet perifériáin élő emberekről. A kis­kocsmák is, ahol többnyire üldögélnek, mintha – Komlós Aladár szavát idézzük – csakugyan a „nihilizmus partján” feküdnének, alkonyodó szívvel emlékeznek és esz­nek itt, esznek és emlékeznek, s az evés után nincs már semmi. Az utolsó novellák „hősei” már szerelemre se vágynak, bármelyikük szíven lőhetné magát, mint Szorti­ment lapszerkesztő ...

Művészete, világnézete

Amit Krúdy életéről és művészetéről időrendben haladva mondhattunk, abból művészetének nagysága alig-alig érződhet. A realizmus felől nézve írói világa szű­kösnek tűnhet; egysíkú figurákkal dolgozik, a jellemfejlesztést nem ismeri, meséje sem igazi mese, múltja nem valóságos múlt, a szerkesztés nem erénye, azt is szép­séggé stilizálja, amit nem kellene, s a valóságos világból kilépve ábrándvilágot te­remtett. Innen nézve csak néhány műve tartozna a remekek közé, amelyekben a valóságos élet rajzát, a hagyományos realizmushoz rokonabb mód adta. (Boldogult úrfi koromban, Hét bagoly, Három király). A „műfaj babonájától” szabadulva azon­ban művészete egészét értéknek érezzük, a hagyományos realizmustól nagyon elütő tájait is: a modern próza egyfajta, az európai próza fejlődésével lépést tartó, sőt a nyugat-európai prózai kísérleteket megelőző eredménynek. Mert Krúdy, mikor a mik­száthi „pajkos derűből” kilépett, olyan tájakra indult, s olyan eredményeket muta­tott fel, amelyek a húszas évekbeli kísérleti regények felé mutattak. A nyugat-európai próza törekvései a húszas évekre két irányban kezdtek csomósodni: egyik irányban a 19. századi realizmust vitték tovább, új elemekkel korszerűsítve, legfényesebben Martin du Gard; másik irányban Proust és Joyce „forradalmasította” a regényt, széttörve teljesen a hagyományos formákat. A magyar prózában is hasonló – részben öntudatlan – törekvések éltek a század elején: a realizmust Nagy Lajos és Móricz fogalmazta korszerűvé, a próza „forradalmasítása” felé Lovik, Cholnoky Viktor, Kaffka Margit, s főként Krúdy Gyula művészete mutatott.

Krúdy az emlékezéssel, az idő „dallamosításával”, a belső monológgal, a lélek kísérteties tájainak a felidézésével némiképp Proustot is megelőzte. Rokon művé­szetükben a múlt nosztalgiája, a lírai telítettség, az eszmetársítások gazdagsága és a szociális szempontok elhanyagolása is. De a különbségek legalább ennyire szembetűnőek. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt nagypolgári; a Krúdy ábrázolta világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan alkotott, az emlékezés mozaikjai nála bele­illeszkednek a mű „távlati” koncepciójába, művészete intellektuálisan is telített;

Krúdy lírikusabb alkat, emlékezése spontánabb, művészetét a tiszta impresszioniz­mus felé fejleszti.

Emlékező hangját filozófiai kiindulás nélkül, saját érzésvilágából és a magyar hagyományból teremtette. Gyermekkorában sokat hallotta a „jégszürke” öregek sóhajtozásait – akkor búcsúzkodott a műveiben megírt, bidermeieres színeket őrző világ – élményeit egy múltban rekedt dzsentrivilágból hozta. Emlékező hangjában ott él a nagyanya fantasztikumokat idéző mesehangja, s az a „patinás”, „édesbús” hangulat, melyet a „hosszú elgondolkodtató őszök és emberhangtalan telek” érlelnek. Sajátos élményvilágának, a múltbarekedtség érzésének a kifejezéséhez Mikszáthtól és Loviktól is ösztönzéseket vehetett. Elsősorban Mikszáthtól.

Mikszáth – Rónay György már régebben rámutatott – késői műveiben el­elmosta az elbeszélés időbeli határozottságát (Gavallérok, Szent Péter esernyője), s utat nyitott a modern regény szerkesztési elve, az emlékezés, és az asszociációkban való megjelenítés felé. Krúdy Gyula az ő nyomán megy tovább. Jellemzés helyett egyre inkább „bemutat”, a jellemet atmoszférikusan fogja fel, hangulatokat, láto­másokat, emlékeket közöl, nem időrendi sorrendben, hanem az emlékezésében meg­jelenő belső időszemlélet szerint. A cselekménnyel nem törődik – vallja, hogy a műfaj babonája meghalt, a regényíró mindent megírhat, s líraian – nála a cselek­mény helyébe az emlékezés lép, hősei nem a cselekvésnek, hanem az emlékezés­nek érzik szükségét. Legtermészetesebb formája az emlékezés, az adott jellem „em­lékezésének dallamos hullámzása”. A deresedő Szindbád ifjúkori emlékeit indul meg­keresni, a „múltból jövő” hangok után jár. A regényben így legfontosabb a szemé­lyes líra kifejezése lesz – a regényről regényre azonos hőst, az alteregót részint ez magyarázza – az idő szubjektívvé válik –, az objektív idő az emlékezésben nem fontos –, s a kifejezés zeneivé és asszociatívvá.

A mikszáthi hang ilyen irányú fejlesztése aligha történhetett volna meg az élet­lel birkózó írónál. Ehhez emlékekbe kellett falazódni. Amire Szindbád vágyik: „zöld épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzott barátságos kö­szöntések ... Férfiak, pajtások, akik poharat emeltek a nőért és hazáért... árnyak, amelyekben gyönyörű csendeseket lehetett álmodni... karácsonyfák alatt fehérlő r.ők, húsos, puha, ölelésre termett, lusta asszonyok... felejthetetlen ebek és nagy Iák az udvar sarkában, furcsa öreg emberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó öregasszonyok” – a vidéki udvarházak patriarkális élete, emberek, akik otthon érzik magukat, áhítatosan tisztelik az életet és zokszó nélkül fogadják az el nem kerülhető halált – vágyálom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy, ezért rajzol annyi művében egy sohse volt Magyarországot, olyat, amelyik talán akkor lehetett volna valóságos, Örkény István találó képe szerint, ha Világosnál mi győztünk volna és Paskievics menekült volna véres fejjel... A menekülő, fáradt Krúdy alakította ki magának véglegesen az emlékező stílust, az idő egybemosását, és a fáradt, lemondó ember rajzolta meg számtalan alakban az elkésett lovagot. Ady Endre aligha véletlenül ajánlotta néki A menekülő lovast.

Ez a reménytelen fáradtság magyarázza, miért vezetett annyira más tájakra a Krúdy útja, mint a Móriczé. A realizmus lehetősége az induló Krúdy művészetében talán még inkább benne rejlett, mint a Móriczéban, politikai, társadalmi érdeklő­dése is erősebb lehetett. De Az aranybárányának nem lett folytatása; Krúdy akkor váltott Zolától Turgenyevhez, mikor a társadalomkritikai érdeklődésűek Zolát írták a zászlóra; s akkor kezd a „szép múlt idők virághullató őszébe” hajózni, mikor Móricz a magyar Ugarral birkózik, s Ady a forradalmak elé harangoz. Krúdy akkor már úgy tudta: vége a harcnak, illetve nincs értelme a küzdelemnek. Még egyszer-egyszer lobbant benne is az élet megváltoztatásának az igénye, legnagyobbat a forradalmak idején, de ezekből a lobbanásokból mű nem nagyon született.

Nem volt kisebb művész Móricznál, művészi eredményei sem színtelenebbek, de világa mégis szűkösebb lett a Móriczénál. Kevesebbet mondott, s többnyire mellék- mondatokba szorult nála a lényeges. Az Aranykéz utcai szép napok előhangjából az irodalomtörténet az egész Krúdy-műre érvényes gondolatot idézhetne: csak töredé­két írta meg annak, amit megírhatott volna. Miért? Csakugyan attól félt, hogy meg­kövezik? Nem félt ő semmitől; a reménytelenség fegyverezte le, s térítette el a realizmus útjáról. Nem tartotta érdemesnek a sorssal való birkózást, úgy érezte, nem érdemes haragudni senkire és semmiért. Rezeda Kázmér, „miután fiatal korában többször volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakos­sága” – mélabúsan járja a budai utcácskákat, meditálgat az élet hiábavalóságairól, azzal a meggyőződéssel, hogy „az egész élet nem érdemes arra, hogy vitatkozzon érte az ember”.

Innen érthető Krúdy mélázó emlékezése, ezért hajlik a hulla fölé is rezignált mosollyal. Ezért nem nézett meg semmit közelről, inkább messzebb tartotta alakjait, tárgyait az időben, még azt is, ami a magateremtette világba beilleszthető volt, hogy a mesék lebegő kísérteteként lássa. A Három király Crudy püspökjének ellenzéki­sége ritkán lobbant benne, legtöbbször a múltak vizén evező hajós volt, aki az élet unalmát borral, nőkkel, kártyával és lóversennyel vélte enyhíthetőnek. Fontosnak csak az írást tartotta, a tücsök ciripelését, a sebes szívűek, a csillagvárók, az élet­untak és önmaga vigasztalására.

Álmodozott, mondták róla a kortársak; a subáján alvó emléket ébresztette, s esőmosta jeleket rótt a keresztútra – vélte magáról. Nem is akart többet csinálni; álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modern törekvések öntudatlan elődje volt, álmodozásaiból csakugyan „egy tucat irodalmi iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos Nyugaton”. Az irodalomtörténet alig-alig győzi felmérni művé­szete értékeit. A hagyományos formák feloldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai felbontása, az idő „dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásba oldása mind-mind az ö hozománya. Zenei-ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztalgikusan édes, muzsikus prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lírizmusát korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy szimbolista stílusteremtéséről is beszélnek.

„Én írónak születtem: semmi másnak” – írta élete vége felé is. Író volt, az írás erkölcsében feddhetetlen. Móricz mellett a század első felének talán legnagyobb magyar prózaírója.

CZINE MIHÁLY

 

(Kortárs, 1965/2. /február/ 321-328. p.)