Irodalomtudomány
(Fővárosi Szabi Ervin Könyvtár, 1964.
Gyűjtötte és írta:
Tóbiás Áron)
Krúdy-album jelent meg nemrégen, a Szabó Ervin Könyvtár
kiadásában. A méltatás „summáját” végire szokták hagyni, most azért vennénk
előre, mert a Szabó Ervin Könyvtárnak ez a kiadványa is alighanem a
könyvritkaságok közé fog tartozni, s éppoly úttörő jelentőségű, mint a
nemzetközi visszhangot kiváltó Tolsztoj Emlékkönyv.
Emlékkönyv ez is, de új értelmezésben: memoár és regény,
líra és történelem, filológia és erkölcsrajz ötvöződik benne. Krúdyról szól, a
művészetről és arról a világról, amelyben Krúdy élt, a Ferenc József-i
Magyarországról és az 1920-as évekről, vidéki udvarházakról, óbudai
kiskocsmákról, lóversenyekről, bálokról és temetésekről; mindenről, amerre
Krúdy Gyula megfordult, és amit csak láthatott.
Krúdy sok helyt járt és sok mindent látott: alig-alig
ismerünk írót, aki annyi mindent jegyzett volna fel a korabeli tájakról és
emberekről. Az irodalomtörténet a legnagyobbak közt méltatja – romantikust,
realistát, bravúros cigányprímást és Proust művészi rokonát egyként látták
benne s az élete majd olyan rejtélyes, mint a művészete. Az őseié is. Apai
nagyapja Komáromot védte Klapka adjutánsaként, aztán egy markotányosnővel
tért haza Nyíregyházára, apai nagybátyja Világos után gerillacsapatot
szervezett, s betyárként ki-kicsapott az Ipolyság erdőiből...
Apja élettársul egy malterhordólányt választott. Ő
maga már serdülő korában „rendhagyónak” látszik, és sohasem állt be „a
kutyabőr-kesztyűs dzsentrik” menetébe. Csakis író akart lenni és semmi más”.
Hotelekben meg kakasos házakban volt szállása, lóversenyek, kártyacsaták és
párbajok fűződtek a nevéhez, és szerelmek, mindenféle változatban. Egy időben
a „pesti utcák grófjaként” tisztelték. Azután jöttek az őszi napok. A
forradalmak bukása után már nem volt olyan népszerű. A szerkesztők
meg-megvárakoztatják, szervezete kopik, halottaságya
mellett gyertya ég. A villanyt kikapcsolták, mert nem tudott fizetni. Lakását
már korábban felmondták. De a temetése megint „stílszerű”: rengetegen állják
körül a sírját, megyéjebeli dzsentri urak és pesti
pincérek, zsokék, hullamosók és hervadó nők, s a nyíregyházi Sárai Elemér
bandája húzza búcsúztatóul a kedves nótáját: Viszik a menyasszony selyemágyát.
1933-ban halt meg, 55 esztendős korában. Legjobb ismerői
szerint mintegy 140 kötetnyit írt eddig, szinte többet, mint Jókai. Mikor
dolgozott? Kártyázni, lóversenyezni, párbajozni, nőkkel foglalkozni – s a
magyar irodalom legfinomabb csipkéit verni – miként lehet? Rejtély volt eddig.
A Krúdy-emlékkönyvből most már világos: az éjszakai élet adta meg neki az
alkotáshoz szükséges ózondús légkört. Bohémsága is lázadás volt, függetlenedés
osztályától, kötöttségektől, az írás érdekében. Feljegyezték: a Petőfi
Társaságba még 1923-ban sem ment el, pedig már 1913-ban beválasztották – de egy
cigánylakodalomra a leányát is elvitte. Korának társadalmi szokásai nem
kötötték, a családi élet szertartásai sem, a bort, a kártyát, a nő
szenvedélyét is az írás alá rendelte. Nem volt duhaj, az emlékezések megírják,
hogy a mások duhajságát sem szívelhette, s hogy többnyire csendesen üldögélt
szomorú mosollyal, hajtott fejjel, szótlanul. Sokszor éppen azt a két-három órányi magányt szerezte meg kiskocsmák asztalánál,
amelyre, hogy írni tudjon, naponta szüksége volt. Néha hetekre, sőt hónapokra
eltűnt a pesti éjszakából, s napi 12 órán keresztül rótta az apró, lila
betűket.
A Krúdy-album nem szokásos emlékkönyv. Krúdy életével a kor
szövevényeibe világít, a régi Szabolcs, a süllyedő dzsentri, s különösen Pest
forgatagos életébe. Címül is azt írta: Krúdy világa. Az álmodozó és a realista
Krúdy világát mutatja be – a könyv első borítólapját Szabó Vladimír relifje díszíti, az álmodozó Krúdyról, a hátsó fedőlap a
reális dolgok iránt érdeklődő Krúdy képét mutatja – korabeli cikkek,
tanulmányok, levelek, emlékezések és késői beszélgetések alapján. Nem
időrendben persze – az időrend Krúdy műveiben is felbomlott -, hanem a
forgószínpad körmozgásához hasonlóan: „hat ciklusban hatszor mozdul a kép
Krúdyról és koráról, hatféle műfaj kosztümjében kel életre a korabeli
színjáték.”
Először családi tükörben, aztán a költők tisztelgésében,
korabeli írásokban, majd a levelesláda kincseiben villan az arc, és a
tanulmányok tükrében – végül a kései beszélgetések – mintegy ötven művész és
kisember szóbeli emlékezése – „terít életmozaikokból életrajzszerű elbeszélésköpenyeget az író köré.”
Ez a kompozíció, emlékkönyvben, a szerkesztő Tóbiás Áron
szerencsés leleménye. Az emlékkönyv legtöbbjét életrajzi, időrendi vagy
gondolatkörök szerint szerkesztették. A Krúdy-emlékkönyvet azonban aligha
lehetett volna pusztán Krúdy életrajza fonalán megszerkeszteni. Az anyag
bőséges volt – a szertelen bohémnek ismert Krúdy minden feljegyzést, cetlit,
fogalmazványt eltett, őrizte a hozzá írt leveleket -, az élete azonban különös
ritmussal haladt: egy-egy időből rengeteg minden kívánkozott emlékkönyvbe, más
esztendőkből, sőt évtizedről szinte semmi. A róla szóló emlékezések időrendbe
szedése se hozott volna jobb eredményt, a gondolatkörök szerinti rendezésre
pedig nem is gondolhatott a szerkesztő. Ügyes fogással hát „forgószínpadra”
állította Krúdyt, hatszor is bemutatta, más-más tükörben, más-más közegben.
Anyagát így a lehető legteljesebben könyvvé szerkesztette, s Krúdyn keresztül
megmutatta a kort is, a tájat is, amelyben Krúdy élt.
Még hozzá szövegben és képben egyszerre. A szöveg és kép
arányos vegyítésére már több kiadvány törekedett, a Krúdy világa talán
legszerencsésebben. A szerkesztő értette, mit csinál, s a kiadó nem fukarkodott
a költséggel. Családi képek, első kiadások címlapjai, kéziratok, levelek,
hagyatéki leltárak hasonmásait találjuk a kötetben. Tegnap-volt életekről
olvasunk, s mintha mégis ódon múzeumokban járnánk, még a betűknek is
„levendulás illata vagyon”.
A Krúdy világa módszereiben nem is a magyar emlékkönyvekkel
tartja a legközelebbi módszerbeli rokonságot, hanem Mikszáth Jókairól szóló
művével. Mikszáth gyűjtötte, s gyűjtette ilyen gonddal a Jókaira és korára
vonatkozó dokumentumokat. Persze, Mikszáth nem közölte a megtalált adásvételi
szerződéseket és cetlire írt sorokat, íróilag dolgozott fel mindent, a sok apró
mozzanatból hatalmas épületet emelt. Tóbiás Áron inkább csak a dokumentumok
közlésére vállalkozott, de ezek a dokumentumok is alapjává válhatnak majd egy
Krúdyról és Krúdy koráról szóló műnek.
Külön szólnánk a Krúdy-emlékkönyv Késői beszélgetések című fejezetéről.
Magyarországon első ízben készült könyv a magnetofonra vett beszélgetésekből.
Új műfaj ez: az írásbeli fogalmazás görcseitől szabadultán,
természetes frissességgel tükrözi a beszélő világát, s Krúdy világa köré
hitelesítő atmoszférát teremt.
Ez az új műfaj nálunk Tóbiás Áron nevéhez fűződik. Ő
kereste fel s kérte az ötven kortársat – köztük több kilencven év felé közeledő
egykori barátot – a kései emlékezésre. Ő gyűjtötte a kötet anyagát, szerkesztette
Krúdy világát, s írta a fejezetek
bevezetőit. Nagy munkát végzett: a legolvasmányosabb emlékkönyvet neki
köszönhetjük.
Ennek a recenziónak a fenti mondat lenne
a stílszerű lezárása, a Krúdy világa következő kiadásáról szóló híradást ilyen
hangnemben fejezheti be majd bizonyára az ismertető. A mostani kiadással kapcsolatosan
azonban volna két megjegyzésünk. Tóbiás Áronnak címeznénk az elsőt: miért
feledkezett meg a filológia jussáról? Szép könyvében hiába keressük a források
feltüntetését, s többnyire hiába a megértést segítő utalásokat is – mintha
csak az olvasmányosságot tartotta volna szem előtt. Pedig pár napi munkával a
kutatóknak sok-sok hónapi időt is ajándékozhatott volna. Másik észrevételünk
is rokon jellegű: miért csak 1500 példányban jelentették meg ezt a kiadványt? A
Szabó Ervin Könyvtár csakugyan könyvritkaságokat akar kiadni? Örülünk
nemzetközi szintű kiadványainak, de szeretnénk, ha minden hazai érdeklődő megszerezhetné
őket. A Krúdy világa: a további
Krúdy-kutatásokhoz alapvető mű, és sokakat érdeklő olvasmány. Újabb kiadásában
a filológia is megkaphatná érdemelt helyét. S gondoljuk, Tóbiás Áron sem
tekinti befejezettnek a Krúdy-kutatást: megírja Krúdy életét, monográfiában
vagy regényesen. Az anyaga máris együtt van.
Czine
Mihály
(Kritika,
1964/12. /december/ 58-59. p.)