KRÚDY GYULA
(1878-1933)

 

Magános jelensége irodalmunknak. Életkor szerint a Nyugat nagy nem­zedékéhez tartozna, témái olykor érintkeznek is a kortársakéval, élete, mű­vészete azonban mégis más jellegű. A dzsentriről másként szól, mint Móricz Zsigmond, a pesti éjszakát másként látta, mint Kosztolányi, s a magyar tájat is más színekkel festette, mint Juhász Gyula. Adyval közeli barátsá­got tartott, a pesti éjszakát sokszor együtt járták, de a magyar Ugarral sose birkózott Ady módján, Babits Mihállyal személyes találkozása sem volt. Életmódja más, mint a kortársaké; még inkább „társadalmon kívüli” volt; szállodákban, olykor nyilvános házakban lakott, lóversenyezett, kár­tyázott, s huszártiszteket hajigált ki a kávéházból. Életregénye még talán Bródy Sándorénál is színesebb. Már életében legendák születtek tetteiről, s máig hullámzó anekdoták. Életéről előbb születtek regények, mint iroda­lomtörténeti tanulmányok (Kacér Vilmos: Ifjúság; Márai Sándor: Szindbád hazamegy, 1940). Elődeiként és művészi rokonaiként Mikszáthot, Vadnayt, Lovikot és Cholnoky Viktort emlegették legtöbbet, a világirodalomból Dickenst, Turgenyevet és Puskint vélték leginkább ihletőjének; Proust és Giraudoux közelében látták a helyét. Romantikus? Realista? öntudatlan elődje a szürrealistáknak? Későn jött vagy korán? Bravúros cigányprímás vagy tudatos alkotó? A dzsentri hegedűse vagy legszigorúbb leleplezője? Álomlátó? Varázsló? Pongyola vagy stílusművész? A Krúdy-irodalomban a fenti kérdések többnyire állításként szerepelnek, különösen a róla szóló emlékezésekben.

Élete

Élete majd olyan „rejtélyes”, mint a művészete. Az őseié is. Apai nagyapja 48-as honvédkapitány volt, Komáromot védte Klapka adjutánsa­ként, aztán egy markotányosnővel tért haza Nyíregyházára. Apai nagy­bátyja, Krúdy Kálmán, Világos után sem tette le a fegyvert, guerillacsapatot szervezett, s az Ipolyság erdőiből holtáig ki-kicsapott a Habsburg hata­lomra. Krúdy számára ők jelentik a dicsőséges múltat. Apja, a virilista ügyvéd, a kurucságból inkább csak a 48-as zsinóros ruhát tartotta meg, de azért az ő élete sem volt „egészen” szabályos: élettársul egy malterhordó- lányt választott, Csákányi Júliát... nyolc gyermek születése után házassá­got is kötött vele. Elsőszülött fiát – az 1878-ban született Gyulát – a családi tekintély örökösének szánta: megyei embernek, politikusnak. Krúdy Gyula azonban nem állt be a „kutyabőr kesztyűs dzsentrik” menetébe. Hiába tagadta ki apja az örökségből: nem akták alá akarta írni a hevét. Csakis „író akart lenni és semmi más”.

Már serdülőkorában „rendhagyónak” látszik. Tizennégy éves, amikor az első írása megjelenik a Szabolcsi Szabadsajtóban. Sokat kóborol ligetek­ben, nádasokban, betyárnövendék módján, szerelemrevágyón, öreg korhe­lyek emlékezéseit hallgatva a kiskocsmákban. Az érettségire is úgy kell visszahozni a Debreceni Ellenőrtől, ahová a tizenhat éves diákot munkatárs­nak hívta Gáspár Imre, mint „fényestollú tárcaírót”. Következő állomása Nagyvárad. A Szabadság szerkesztőségében dolgozik egy ideig. Nem sokáig, mert egy cirkuszi táncosnő után Pestre rándul, a millennium évében. „Re­ménytelenül szegény állapotban él” a Gyöngytyúk utcában, a szegény köl­tők és proletárok városrészében – itt találkozik Cholnoky Viktorral is. Fillért se kap otthonról – apja így véli helyes útra téríteni –, de rendület­lenül dolgozik; a nyíri csend és a kárpáti szél után most a fővárossal ismer­kedik; az éjszakai élet embereivel és a Józsefváros szegényeivel. 1899-ben házasodik először, s ekkor jelenik meg második kötete, az Ifjúság, aztán minden évben egy-két könyve, némely esztendőben négy műve is.

Könyveinek volt sikere, de az igazi elismerést más hozta. Egy párbaj 1911-ben: az Erdélyi borozóban a mindig szótlan ifjú író egy vagdalkozó huszárkapitánytól könnyedén elvette a kardot s átadta – lovagias gesztus­sal – egy „kakasos” házbeli hölgynek, az Asszonyságok díja Jolánjának. Itt kezdtek színesedni a Krúdy-legendák az éjszakai lovagról. A legendák­nak volt alapjuk: csakugyan színesen élt; szórta a pénzt, mint egy ma­gyar nábob; a Meteor, az Astoria, a Royal volt a szállása, meg a kaka­sos házak; – hetes mulatságok fűződtek a nevéhez, lóversenyek, kár­tyacsaták meg párbajok. Az öles szép férfiért a nők hajba kaptak az utcán. Java férfikorában – az emlékezések szerint – délig dolgozott, akkor öl­tözni kezdett, sötét ruhába, hófehér ingbe; s lóversenyre ment Bródy Andrással, aztán találkozott egy fekete szemű nővel a Ráctemplom kör­nyékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapi­tánnyal, majd kártyázott nagy tétekben az Otthonban, vacsorázott a New Yorkban vagy az Országos Kaszinóban, Tisza Istvánnal vagy Szemere Mik­lóssal.

Aztán jöttek az őszi napok. A forradalmakbukása után már nem olyan nép­szerű, a szerkesztők meg-megvárakoztatják, szervezete kopik; halottaságya mellett gyertya ég. A villanyt kikapcsolták; mert nem tudott fizetni. Laká­sát már korábban felmondták. De a temetése megint „stílszerű”: rengetegen állják körül a sírját: megyéjebeli dzsentri urak, és pesti pincérek, zsokék, hullamosók és hervadó nők: Nyíregyházi Sárai Elemér bandája húzza bú­csúzóul a kedves nótáját: Viszik a menyasszony selyemágyát... Aztán a muzsika is elhal, évekig nem jelenik meg Krúdy-írás. Majd csak 1940 körül törik körülötte a csend: a fiatalok felfedezik a „ködlovagok” közt a vezért.

A kártyacsaták, a lóversenyek, a párbajozások, a nagy ivások, nőhódí­tások többnyire a létjogosultságukat vesztett osztályok ideái; időnként azon­ban az életük értelmét keresők menekvése is lehet. A századelő magyar íróit sokszor a sorssal való birkózás vitte az éjszakába, a magyar Pimodánba.

Krúdy nemigen birkózott; ő hamar „elvégeztetett”-nek tudott mindent; de az éjszakai élet adta meg neki az alkotáshoz szükséges ózondús légkört. Bohémsága lázadás is volt, függetlenedés osztályától, kötöttségektől – az írás érdekében. Feljegyezték: a Petőfi Társaságba még 1923-ban sem ment el, pedig már 1913-ban beválasztották, de egy cigánylakodalomra a. lányát is elvitte. Korának társadalmi szokásai nem kötötték, a családi élet „szer­tartásai” sem; a bort, a kártyát, s nőszenvedélyét is az írás alá rendelte. Nem volt duhaj – az emlékezések megírják —; mások duhajságát sem szí­velhette, többnyire csendesen üldögélt, szomorú mosollyal, hajtott fejjel, szótlanul. Sokszor éppen azt a két-három órányi magányt szerezte meg a kiskocsmák asztalánál, amelyre – hogy írni tudjon – naponta szüksége volt. Állandó kocsmázása különben is legenda; mikor írta volna akkor 140 kötetét? Napi 16 oldalt szabott magára – Jókai penzumát –, néha hetekre, sőt hónapokra eltűnt a pesti éjszakából, és napi 12 órán keresztül rótta az apró lila betűket. „Olvasatlansága” is legenda: sokat görnyedt könyvtárak­ban is. Szeréminek a mohácsi veszedelemről szóló írását ő fedezte fel, s éjjeli szekrénye mindig tele volt könyvekkel.

A városi polgári irodalom sodrában

Az induló Krúdyt – kötetben megjelent novellái alapján – a mikszáthi hagyomány követőjének vélték legtöbben. Az újabb kutatások szerint azon­ban Krúdy a városi-polgári irodalom sodrában indult, mikszáthos korszakát egy naturalista-realista irányú tájékozódás előzte meg.

A naturalista-realista tájékozódás eredménye – és lezárása – Az arany­bánya (1901). Karrier-regény, hőse a dzsentriivadék Csobánc Péter, a Bacsó Kanutok és Noszty Ferkék rokona. Az újgazdagokról, tőzsdei spekulánsok­ról, a századvég „bűneiről” szigorú képet fest Krúdy; itt még nyoma sincs a századvég idealizálásának.

Mikszáthos nyomok

Az aranybánya lezárása volt Krúdy naturalista-realista irányú tájéko­zódásának. Novellisztikájában már korábban poétikusabb irányra váltott; az Ifjúságba (1899), második kötetébe azokat a darabokat vette fel leginkább, amelyeket „sóhajtásokból” szőtt, s amelyekben leginkább érezhette a Turgenyev művészetében annyira szeretett „üdeség és szín zománcát”. Ezt – az „üdeség és szín zománcát” – hozza örökségként Turgenyevtől, s a han­gulati hatásokra törekvést. Egyelőre még nem tisztán; Turgenyev finomsága olykor finomkodás nála. Új korszakában, a mikszáthi tájékozódás idején megtisztul líraisága a szentimentálistól, a finomkodás eltűnik, a tekintet keményebbé válik, s az adomázó hangból nyert közvetlenséggel telítődik a stílus.

Krúdy mikszáthos korszaka jó tíz esztendeig tart. A podolini takácsnéig (1911). Többen kitérőnek vélik ezt az időt művészetében, elkanyarodásnak eredeti útjáról; igazában szükségszerű volt.

Krúdyban is Mikszáth szabadította fel a dzsentri-témát. Élményei bő­ségesek voltak; ennek az osztálynak volt a fia, olyan vármegyéből, Szabolcs vezér földjéről, amelyben a dzsentri legtovább tartotta magát. Jól ismerte az „agarászó bálokat, a kártyás, boros, vetélkedő, cifrakocsin járó, hajdút tartó, párbajozó, virtuskodó, unatkozó, vadászkalandos és kurjongatással halálba hanyatló” nyírségi dzsentri világot. Nagyon sok írásában örökíti meg őket, különösen ebben a korszakában.

Első írásaiban persze ő is lírával búcsúzik ettől a világtól; sokáig nem tudta elhagyni „virtusaikat, vakmerőségüket”... szomorúságukat sem. De micsoda képet rajzolt már mikszáthos korszakában is az agarászó vármegye urairól, a Gaálokról, Zathureczkykről és Zohoray Pálról; hasonló élességgel csak Tolnai bírálta a dzsentrit. Tönkrement urak, pörösködők, hóbortosak, örökségkeresők, fél és egész bolondok a novellaalakok: egyik hőse „nyomá­ban... három farkas kullogott: az asszony, bor és kártya”; másik hőse halott feleségéhez jár éjszakánként a családi kriptába, szerelmet vallani; az egyik Zathureczky halott apja bundáját keresi, mert a legenda szerint apja ebbe rejtette a pénzét; a másik Zathureczky csak levélben érintkezik szerelmesével, mert nem mer rongyosan elé kerülni. Alakjai az életből királyi gőggel visszahúzódó „utolsó gavallérok”, maguk sejtik: vége világuknak, hátrálnak vissza, elmúlt századokba, álmodni. Idealizált világ volna ez? A hang nem téveszthet meg: szigorúbb vagy legalább reménytelenebb az ő dzsentriképe Mikszáthénál és a kortársakénál. Mikszáth külső szemlélő volt, enyhe iróniával, olykor még talán a jóraforduló kártyajárásban is remény­kedett; a kortársak, Török Gyula, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond dzsentri sáraranylelkeket is rajzoltak, az elődeiknél nagyobb szeretettel. Krúdy idő­ből kimaradottaknak látta alakjait. Ez a világ: haldokló világ. A nyíri csend – Szabó Ede szavával – a halál csendje.

Ezekben a novellákban még erősek a mikszáthos ízek; nyelvükben, szer­kesztésmódjukban, elnéző mosolyukban, az adomázó kedvtelésben is érződik a mikszáthi örökség. De a mikszáthi adoma máris átalakulóban van; kere­teit feszegetik az asszociációk, és a dzsentri történet hátterében megjelenik a lírai és zenei táj, borzongató, kísérteties motívumokkal; jelezve Krúdy művészetének fejlődési irányát.

Ez az irány messze vezet a mikszáthi anekdotizmustól. A humor és csattanó mikszáthi formájától eltávolodva Krúdy megteremt egy erősen stílromantikus hangnemet és emlékező álomvilágot. Másképpen lép túl a mikszáthi anekdotán, mint Móricz Zsigmond. Móricz inkább tompít rajta; Krúdy túlhajtja kifejezésmódjait; Móricz az anekdoták különceiből a föl­dön élő, körüljárható emberek rajzához kap indítást, Krúdynál a hangsúly az anekdota reális elemeiről az irreálisra csúszik, alakjai különc vonásai még erősebben kidomborodnak. Móriczot a jelen s a jövő felé fordulás, a paraszti törekvésekhez való kapcsolódás vezeti a realizmushoz, Krúdyt a Mikszáthénál is mélyebb kiábrándulás a patriarkális múlt iránti nosztalgiá­hoz, az irreálisnak tűnő álomvilághoz. Az eredmény, a művészi világ így nagyon is eltérő, egy ponton azonban egyező irányú: mindkettő elszakad az anekdotizmustól. Mikszáthtól kiindulva, Móricz a magyar realista próza kiteljesítője, Krúdy a lírába, hangulatba olvadó, légkört teremtő, az idő síkjait feloldó magyar próza megteremtője lesz.

Szindbád születése

Az 1910-es évek legelején a „mikszáthos” Krúdy válaszút elé érkezett. Világnézeti és művészi választás elé. A mikszáthos hangtól tovább kellett jutni, s helyet kellett keresni a kialakuló irodalmi frontok valamelyikén. Tehetsége vitathatatlan volt; a konzervatív és a polgári irodalmi front előtt egyaránt, a Nyugat dicsérte írásait, s a Magyar Figyelő táján – mint nagy tehetségű, dzsentri származású írónak – többen neki szánták Mikszáth elárvult helyét. Krúdy azonban a határozott választás elől kitért, nem kap­csolódott a Nyugat mozgalmához, de elhárította magától a konzervatív iro­dalmi szerepet is; vita nélkül átengedte Herczeg Ferencnek. Az irodalmi frontok fölött óhajtott maradni; csak író lenni. S író is másként, mint egy Mikszáth nyomán indulótól várni lehetett volna. Herczeg útjára nem lépett, a Harsányi Zsolt-féle hígítás tehetségéhez különösen méltatlan lett volna; de a mikszáthi hagyományból előbbrelépésnek azt a lehetőségét is elengedte, amelyet Móricz útja ígért; pedig az ő művészetében is nagy rea­lista lehetőségek szunnyadtak (Az aranysarkantyús vitéz legendája, Korvin lelke). Más utat választott. Mikor Móricz a mikszáthi „pajkos” derűtől a Tragédia, a Sárarany, A fáklya drámai küzdelméig érkezett, s nappali fény­ben mutatja be a magyar Ugart, Krúdy átlép a tragédiás valóságból egy magateremtette világba, és a magyar Ugarral küzdő, birkózó hősök helyett megrajzolja az álmok vizén hajózó Szindbádot (Szindbád ifjúsága, 1911). Holtáig Szindbádot írja, sok-sok változatban; holdas éjszakai világításban. Móricz realizmust teremt, Krúdy egy stilizáló dekoratív művészet felé halad.

Krúdy Gyula

Krúdy Szindbádja nem viharos tengereken hányódik, s nem a csodák „borzalmas” tartományai felé evez. Arra hajózgat, amerre ifjúsága énekelt, felkeresi a gimnáziumot, a tánciskolát, amelyben az ünnepélyes próbabálok folytak, asszonyokat, lányokat, akikbe szerelmes volt. Az a Tájékoztatás, amelyet Krúdy a Szindbád ifjúsága és szomorúsága élére írt, közelebb vezet a hajós megértéséhez. Asszonyok, szüzek, grófnék és kereskedők hallgatták „hitetlen mosollyal és elámult szívvel” Szindbád halkított hangú hazudozásait; szerették a jó bánásmódot, a szép szavakat, az önfeláldozást, a hosszú leveleket és a szerelmi jelvényeket – hajszálat, vasúti jegyeket, törött kar­dokat –, egyszóval, a szép, színes hazugságokat. Szindbád is sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvásos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendégfogadót, az őszi ligetet, a melankolikus kocsiutat hegyek között, kezeket, hajakat, női neveket, asszonyokat, s mindenért hiába rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszont­szerette, s a többi sem, akik „ábrándvilágában piros karikákon hintáztak”, ők foglalkoztatták Szindbádot legtöbbet, míg élt. „Ám szokatlanul egyfor­mák a nők, s a boldogtalan Szindbád erre sohasem gondolt.”

Ki ez az emlékekbe költöző, sejtelmekkel találkozó, mindig utazó hős? Szauder József nagy tanulmányban kísérte végig Szindbád születését, s meg­győzően mutatta ki, hogy Szindbád 1906 és 1911 között született meg Krúdy művészetében; anyagát a korábbi' szatirikus, ironikus, tréfás novellákból szedte össze és gyúrta egybe; összefoglalt benne nyírségi dzsentri emlékeket és podolini hangulatokat, eljátszatott véle újra már eljátszott szerepeket; s Szindbádba belerajzolta az író magát is. Líraiság és tárgyiasság, önfeledtség és irónia, „a lírai önarckép szubjektív és az önállósult jellem objektív szem­lélete” lebegő egyensúlyba kerül ezekben a novellákban, s így lesz Szindbád – Szauder Józsefet idézzük – „a Krúdy világát és ironikus-nosztalgikus magatartását legtisztábban kifejező műalkotás”.

Az ifjú és utazgató Szindbádra jellemző szemléleti egység azonban, Krúdy kiábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd; s a Szindbád-novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle; több lett a szerelmet vágyó nők érzelmes vallomása, és erősebb a stilizált, biedermeieres íz. A kellékek, a motívumok már parodizálásra késztettek: a novel­lákban rendre feltűntek a kocsmárosnék és utazó férfiak, akik a kocsmákban megpihentek, és borba mártott ujjal írták az asztallapra az imádott nő

nevét, vagy a vadludak hangjára figyelve porozták a pisztolyt... Krúdy kiábrándulása mind teljesebbé válik, a szerelemben a hazugságot, a nemzeti történelemben egyre inkább az öncsalást látja; önarcképszerű alakjaival is mind kevésbé tud azonosulni. Új Szindbád-alakmásokat keres; ezek az alak­mások azonban – K. Károly, Emléki, Nagybotos, Pankotai, Idem – keve­sebbek Szindbádnál, csak bizonyos vonásaikat hordozzák. Krúdy próbál fiktív távlatot keresni, ahonnan a jelennel szemben, kívülállón is erősebb ítéletet formálhat: így talált a holt Szindbád kísértetjárásának fikciójára, s egy áltörténeti korszaknak, a Kisfaludyak biedermeierének kulisszájára az Aranykézutcai szép napokban (1916).

A formai vívmány nagy volt; Krúdy már az első Szindbád-novellákban egy új lírai novellatípust alkotott, amelyben a líraiság a legfontosabb; a hangulati elemek, az álomszerűség és az asszociációk szabad csapongása; egybemossa a hangulatfestő, tárgyi képeket és időrétegeket; egy többszó­lamú, időrétegeken keresztül vibráló líraiságot teremt a magyar és európai novella történetében korábban ismeretlen stílusremeklésekben (Púder, 1914, Aranykézutcai szép napok, 1916, Tótágas, 1919), de ez az eredmény csak fél­eredmény Krúdy művészi erejéhez képest. A kor valóságának jelentős da­rabjai kívülrekedtek művészetén, az életből, a megélt és látott dolgokból viszonylag keveset örökített műbe. Inkább csak a lágy lírába halkítható jelenségeket. Olykor-olykor diadalmaskodik ugyan Krúdy könyörtelen lá­tása a lágy líraiságon, de tartósabban soha. Kiábrándultsága nem engedi ugyan a teljes lírai azonosulást a hőssel, de iróniája sem igen mélyül egyér­telmű bírálattá, pozitív eszmény híján. Még leginkább tárgyias, nem önarcképszerű novelláiban mutat fel legtöbbet az életből: a groteszk, komikus, bírálatukat magukban hordó alakokban.

Krúdy maga érezte, hogy csonka maradt művészi világa. Az Aranykéz­utcai szép napok Előhangjában írja 1916 elején: „Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtatóműhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságom­ban kinevettem vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy én mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.”

A vörös postakocsi

Krúdyban persze többször is ébredt vágy a teljes valóság megírására. Az első Szindbád-novellák után, 1913-ban a „pesti vásárt” akarta regénybe fogni. A realista szándék azonban különös formát ölt: a vörös postakocsi álombéli tájak felé viszi utasait, ábrándokba; maga is álombéli táj jelképe. Szereplői jórészt élő alakok: Alvinczy Eduárdot Szemere Miklósról, a híres kártyásról és lóversenyzőről mintázta; Rezeda Kázmér alakmás, mint Szindbád, a Pattantyús utcai hölgyek is élő alakok – de végletesen elregényesítve és időtlenítve. Így a regény nem is azt adja pontosan, amit Krúdy ígért. Inkább a Krúdy-nemzedék elszállt ifjúságának a líráját, s a századforduló pesti társadalmából azokat az alakokat, lezüllött írókat, óbu­dai kispolgárlányokat, gazdag polgárasszonyokat, örömlányokat, hírlap­írókat, kisszínésznőket, kupeceket, „akiknek a társadalmi rangja – Ady szavaival – tisztázatlan, s állandóan a napidíjas és az Úristen között le­begő”. Társadalmi szempontokat Krúdy az ábrázolásban nem érvényesít; emberről, világról mindent a férfi és a nő kapcsolatán keresztül mond el. A kritika, illetve az irónia így sem hiányzik a rajzolt képből; Krúdy tudta, hogy „a szerelem, melyről Petrarca zengett, városukban nem szokásos”. Rezeda Kázmér romantikus ábrándja mögött ott van a Magyar utcai örömház – sok Krúdy-írás színtere –, s a „nagy szerelmi renaissanceokra” vá­gyódó asszonyok; a szőkék, barnák, önzők és önzetlenek, akikkel életében találkozott Rezeda Kázmér, s akik éppúgy nem vigasztalják, mint Szindbá­dot az a százhét nő, aki viszontszerette. Pedig az ő számára ez látszott az élet egyetlen pozitívumának. Illúzió és csömör ötvöződik ebben a szemlélet­ben. Krúdy eszményei a puskini, turgenyevi alakok lehettek – az Anyegin­ből idéz minden fejezet élén –, de úgy látta, hogy a „hárfák, lugasok, májusi éjszakák”, az ábrándos szerelmek – inkább csak voltak, jó részüket már „szentségtartókban őrzi az emlékezet”.

 

 

A vörös postakocsi az első sajátos Krúdy-regény, csillogó novelladara­bok, prózába fogott költemények sorozata; regénnyé a főhős személye s a hangulat kapcsolja a fejezeteket. Álom és valóság egybemosódik; a jelen és a múlt is, a hősök tudatában csakúgy, mint az ábrázolásban.

A vörös postakocsi sikere szinte példátlan volt: nyolc hónap alatt három kiadást ért meg; „minden nő olvasta, még a leányiskolák is” – a kortársak emlékezése szerint. Ady Endre az ünneplők élén méltatta, „könnyes, drága, gyönyörű könyv”-ként. A Petőfi Társaság tagjául választotta; s a Singer és Wolfner elhatározta Krúdy Gyula összegyűjtött munkáinak a kiadását. A szerző még csak 35 éves; a kalendáriuma többnyire virágvasárnapot mu­tat. Még hihette is talán, hogy a vörös postakocsi eljuthat valahová.

Regényhőseit még sokszor beültette: az Őszi utazások a Vörös posta­kocsin (1917), a Nagy kópé (1921), Őszi versenyek (1922), Az utolsó gavallér (1925), A kékszalag hőse (1926), A vörös postakocsihoz kapcsolódik valami­lyen szálon; a hősök is átsétálnak az egyik műből a másikba. De megnyug­tató tájra, ahol időzni hosszasabban lett volna érdemes, sohasem érkeztek.

Történelmi lecke

Pedig Krúdyban egyszer még ébredt a bizakodás: sírkövet lehet gurí­tani az éjszakás múltra, feljön a „független, dacos Magyarország napja”, s lehetséges a hazugság nélküli élet. Az 1918—19-es forradalom neki is a legnagyobbat adta: visszaadta rég elvesztett hitét az emberben és a jövő lehetőségeiben. Móricz Zsigmond mellett talán ő hitte legszebbnek a forra­dalmi jövőt. Gyakorlati munkát is vállalt: Móricz Zsigmond mellett ő írta a forradalom legszebb hadijelentéseit és karcolatait. Még személyes életében is rendet akart teremteni. Tarthatatlanná lett első házasságát törvényesen felbontja, a szállodáknak búcsút mondva, az új feleséggel együtt akar élni. Negyvenegyedik évét járja.

Utolsó évek

Felébredt reményei a forradalmak bukásával semmivé váltak; zavartságában átmenetileg még „nemzeti ideálokat” is kezd keresni. De a hivata­losság nem felejtette forradalmi múltját, könyveit nem adták ki, színdarabja előadását letiltották. Hogy 1919—20 telét átvészelhesse, Álmoskönyvet ír (1920). 1921 körül kezd igazodni a sorsa: engedélyt kap a Szigeti Sétákra, a „szépirodalmi és fürdőügyi közlöny”-re.

Írásaira akadnak újra kiadók, némely vasárnap megint több tárcája és regényrészlete jelenik meg a lapokban. De a régi sikerek nem térnek vissza többé. A „pesti utcák grófjából” „szigeti remete” lesz. 1925 körül a tüdő, a szív és a gyomor kezd „kihágásokat” elkövetni, térdszaggatások, zűrzavaros álmok gyötrik, 1928 nyarán féloldali szélütést kap. Ötvenéves, és már kezdődik a csendes haldoklás. 1929-ben egyetlen könyve sem jelenik meg, 1930-ban felmondják margitszigeti lakását, Óbudára költözik, egyre többször a szanatóriumok lakója. Az irodalmi tudatból szinte eltűnik, a Magyar Asszonyok Lexikona 1931-ben már néhainak mondja. 1931-ben a kiadók felmondják a szerződését, 1932-ben letette a vagyontalansági es­küt ... az 1930-ban megkapott Baumgarten-díj és az 1932-ben neki juttatott Rothermere-díj alig-alig javít nehéz sorsán. Műveit nemigen keresik, a fiatalok is inkább személye után érdeklődnek. Öles alakja és csendes szomo­rúsággal félrebillent feje messzi magaslott, ha a névtelen óbudai utcákon vagy a Tabán sikátoraiban ődöngött.

Pedig ez az öregedő, el­felejtett Krúdy még jelentő­sebb műveket alkotott, mint az ünnepelt. Most születnek történelmi tárgyú írásai (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban, 1921, Ál-Petőfi, 1922, Rózsa Sándor, 1923, Három király [Mohács, 1926,

Festett király, 1930, Az első Habsburg, 1933]); nagyregé­nyei, a „dércsípett” remekek: az N. N. (1922), a Hét bagoly (1922), a Boldogult úrfikoromban (1928), és Az élet álom (1932) nagy novellái. Koráb­bi korszaka modoros roman­tikájából itt érkezett igazabb regényességhez, a dekoratív stilizáló modorosságtól egy bensőségesebb, realistább igé­nyű ábrázoláshoz. Budapest igazi regényét ezekben az évek­ben alkotja meg, a dzsentri­vel is most csinál végső szám­adást, s jut legmesszebb a történelem írói feldolgozásá­ban. Gazdagabb, valóságosabb lesz írói világa.

Tökéletes híradások ezek az írások az élet perifériáin élő emberekről. A kiskocsmák, ahol többnyire üldögélnek, mintha – Komlós Aladár szavát idézzük – csakugyan a „nihilizmus partján” feküdnének, alkonyodó szívvel emlékeznek és esznek itt, esznek és emlékeznek, s az evés után nincs már semmi. Az utolsó novellák „hősei” már szerelemre se vágynak, bármelyikük szíven lőhetné magát, mint Szortiment lapszerkesztő.

Pesti regények

Krúdy forradalmak előtti regényeiben (Francia kastély, 1912, A vörös postakocsi, 1913, Őszi utazások a vörös postakocsin, 1913, Napraforgó, 1918) elnézőbben ábrázol, gyakran fújt rózsaszín ködöt a csúnyára is. A háború utolsó éveitől kezdve egyre inkább a külső máz és a belső tartalom közti ellentmondás bemutatására törekszik. Az Asszonyságok díja (1920) előhangjában írja: „...ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogy élnek polgártársai Pesten. Mit imádkoznak az Isten házában, és mit cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket.” Meg akarja lesni, milyen az ember, amikor konvenciók és gátlások nélkül mutatja önmagát. A lebocsájtott függönyök mögött akarja megfigyelni az asszonyokat, amikor fűző­jüket igazítják, s meglesni az emberek „hajnali álmát” – mert szerinte – abban jelentkezik tisztán az emberi lényeg.

Ezzel a szándékkal írja „pesti” regényeit. Még a színhelyet is eszerint választja: az Asszonyságok díjának színhelye a bordélyház, a Boldogult úrfikoromban egy Király utcai vendéglőben játszódik. A háború előtti Pestet rajzolja. Sóhajtó költők, Krúdy-képmások, öregurak, perditák, nyilvános házak tulajdonosnői, temetésrendezők és hullamosók tűnnek fel regényeiben, s a Belváros, a Vár után Budapest szegény-lakta negyedei, a Józsefváros és Óbuda, költőivé szépítve. Az elítélt – legalábbis gondolatban elítélt – város azonban ifjúsága színhelye is; innen a kritikát oldó érzékenyülés. Különösen a Hét bagolyban (1922).

Szomjas Guszti, a tisztességben őszült köz- és váltóügyvéd azzal az elhatározással jön Pestre, hogy végigélje még egyszer az ifjúságát. A régi helyen akar megszállni, régi ételeket kíván, még azt is szeretné, ha ablaka alatt olykor hangosan kiáltanák, mint diákkorában, a vízvezeték előtti idő­ben, hogy „Donauwasser”. Mámorosán beszél a múltról; meggyőződése, hogy nem lehet hazugság az, ami annyi éven át melegített. Közben „csendes viszontagságokba” kerül, szerelmesekkel, írókkal, dámákkal ismerkedik, és Józsiás úrral, a szerkesztővel. Szomjas Guszti és Józsiás úr története Krúdy tollán a századforduló Pestjének a rajzává tágul, a korszak és nemzedékváltás regényévé. A Hét bagolynak valóságosak a hősei, az emlékek, a téli színek és jó ízek a romantikáját is valószínűsítik. Ugyanebben az időben és miliőben játszódik a Boldogult úrfikoromban (1930).

„Groteszk” regény: egy hosszúra nyúlt villásreggeli története. Ez a Gábel-früstök a Terézvárosban folyik, a Bécs városához címzett fogadóban, ide csalogatja be Podolini Lajos egykori alszolgabíró és álmatlanságban szenvedő barátja a Duna jegén sétálgató Vilmosi Vilma kisasszonyt. Minden­féle népek ülnek a fogadóban, köztük az író is, ironikus mosolyú, furfangos diákként, s jegyzi a jelenlevők többnyire haszontalannak tűnő beszélgeté­seit, a vesevelő készítésének titkát, Szilágyi Dezső tyúkszemvágójának hasz­nos tapasztalatait, Karola Cecília pattanás-gyógyító módszerét, a betévedt éjjeli pincér közbeszólását, mindazt, ami a boldog békeidőben – Ferenc József korában – tekintélyes úri embereket érdekelhetett. Közben az össze­vissza fecsegésekből, anekdotákból megfesti a kort, a város életét, kallódó sorsokat, szokásokat, erkölcsöket, politikai divatokat. Líra ritkán szakítja meg a regényt, a környezet, a miliő rajza a legszükségesebbre szorul, az alakok a fontosak. A költészet itt már szinte egyértelműen a realizmusból fakad. A Boldogult úrfikorombant többen a magyar regény legnagyobbikának látták. Nem a legnagyobb magyar regény, de a városi élet költészetének a legbensőségesebb kifejezése. Nagy összefüggéseket nem tár fel, a nagy kör­kérdések kimaradnak belőle, de a részleteket, az alakokat, az atmoszférát tökéletes művészettel, igaz költőiséggel rajzolja, az életen végleg felülemel­kedett író csendes bölcsességével.

Művészete, világnézete

A realizmus felől nézve írói világa szűkösnek tűnhet: egysíkú figurák­kal dolgozik, a jellemfejlesztést nem ismeri, meséje sem igazi mese, múltja nem valóságos múlt, a szerkesztés nem erénye, azt is szépséggé stilizálja, amit nem kellene, s a valóságos világból kilépve ábrándvilágot teremtett. Innen nézve csak néhány műve tartozna a remekek közé, amelyekben a valóságos élet rajzát a hagyományos realizmushoz rokonabb mód adta. (Boldogult úrfikoromban, Hét bagoly, Három király). A „műfaj babonájától” szabadulva azonban művészete egészét értéknek érezzük, a modern próza bizonyos­fajta, az európai próza fejlődésével lépést tartó, sőt a nyugat-európai prózai kísérleteket már-már megelőző eredménynek. Mert Krúdy, amikor a mik­száthi „pajkos derűből” kilépett, olyan tájakra indult s olyan eredményeket mutatott fel, amelyek a húszas évekbeli kísérleti regények felé mutattak. A nyugat-európai próza törekvései a húszas évekre két irányban kezdtek csomósodni: egyik irányban a XIX. századi realizmust vitték tovább, új elemekkel korszerűsítve, legfényesebben Martin du Gard; másik irányban Proust és Joyce „forradalmasította” a regényt, széttörve teljesen a hagyo­mányos formákat.

Krúdy az emlékezéssel, az idő „dallamosításával”, a belső monológgal, a lélek kísérteties tájainak a felidézésével némiképp Proustot is megelőzte. Rokon művészetükben a múlt nosztalgiája, a lírai telítettség, az eszmetár­sítások gazdagsága és a szociális szempontok elhanyagolása is. De a különb­ségek legalább ennyire szembetűnőek. Proustnak más az anyaga, polgári, sőt nagypolgári; a Krúdy ábrázolta világ erősen feudális jellegű; Proust tudatosan alkotott, az emlékezés mozaikjai nála beleilleszkednek a mű „táv­lati” koncepciójába, művészete intellektuálisan is telített; Krúdy lírikusabb alkat, emlékezése spontánabb, művészetét a tiszta impresszionizmus felé fejleszti.

Emlékező hangját filozófiai kiindulás nélkül, saját érzésvilágából és a magyar hagyományból teremtette. Gyermekkorában sokat hallotta a „jég­szürke” öregek sóhajtozásait – akkor búcsúzkodott a műveiben megírt, biedermeieres színeket is őrző világ –, élményeit egy múltban rekedt dzsentri világból hozta. Emlékező hangjában ott él a nagyanya fantasz­tikumokat idéző mesehangja, s az a „patinás”, „édes-bús” hangulat, melyet a „hosszú elgondolkoztató őszök és emberhangtalan telek” érlelnek. Sajátos élményvilágának, a múltbarekedtség érzésének a kifejezéséhez Mikszáthtól és Loviktól is ösztönzéseket vehetett. Elsősorban Mikszáthtól.

Mikszáth késői műveiben el-elmosta az elbeszélés időbeli határozottsá­gát (Gavallérok, Szent Péter esernyője), s utat nyitott a modern regény szer­kesztési elve, az emlékezés és az asszociációkban való megjelenítés felé. Krúdy Gyula az ő nyomán megy tovább. Jellemzés helyett egyre inkább „bemutat”, a jellemet atmoszférikusan fogja fel, hangulatokat, látomásokat, emlékeket közöl, nem időrendi sorrendben, hanem az emlékezésében megjelenő belső időszemlélet szerint. A cselekménnyel nem törődik – azt vallja, hogy a műfaj babonája meghalt, a regényíró mindent megírhat, s líraian –, nála a cselekmény helyébe az emlékezés lép, hősei nem a cselekvésnek, hanem az emlékezésnek érzik szükségét. Legtermészetesebb formája az emlékezés, az

adott jellem „emlékezésének dallamos hullámzása”. A deresedő Szindbád ifjúkori emlékeit indul megkeresni, a „múltból jövő” hangok után jár. A re­gényben így legfontosabb a személyes líra kifejezése lesz – a regényről re­gényre azonos hőst, az alteregót részint ez magyarázza –, s az idő szubjek­tívvé válik – az objektív idő az emlékezésben nem fontos –, és a kifejezés zeneivé és asszociatívvá.

A mikszáthi hang ilyen irányú fejlesztése aligha történhetett volna meg az élettel birkózó írónál. Ehhez emlékekbe kellett falazódni. Amire Szindbád vágyik: „zöld épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzott barátságos köszöntések... Férfiak, pajtások, akik poharat emel­tek a nőért és hazáért... árnyak, melyekben gyönyörű csendeseket lehetett álmodni... karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha ölelésre termett lusta asszonyok... felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában, furcsa öreg emberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó öregasszonyok” – vidéki udvarházak patriarkális élete, emberek, akik ott­hon érzik magukat, áhítatosan tisztelik az életet, és zokszó nélkül fogadják az el nem kerülhető halált – vágyálom. Ezt az álmot keresi a félrehúzódó Krúdy, ezért rajzol annyi művében egy sosem volt Magyarországot, olyat, amelyik talán akkor lehetett volna valóságos, Örkény István találó képe szerint, ha Világosnál mi győztünk volna és Paskievics menekült volna véres fejjel... A menekülő, fáradt Krúdy alakította ki magának véglegesen az emlékező stílust, az idő egybemosását, ez a fáradt, lemondó ember rajzolta meg számtalan alakban az elkésett lovagot. Ady Endre aligha véletlenül ajánlotta néki A menekülő lovast.

Ez a reménytelen fáradtság magyarázza, miért vezetett annyira más tájakra Krúdy útja, mint Móriczé. A realizmus lehetősége az induló Krúdy művészetében még inkább benne rejlett, mint Móriczéban, politikai, tár­sadalmi érdeklődése is erősebb lehetett. De Az aranybányának, nem lett folytatása; Krúdy akkor váltott Zolától Turgenyevhez, amikor a társadalomkritikai érdeklődésűek Zolát írták a zászlóra; s akkor kezd a „szép múlt idők virághullató őszébe” hajózni, amikor Móricz a magyar Ugarral birkózik, s Ady a forradalmak elé harangoz. Krúdy akkor már úgy tudta: vége a harc­nak, illetve nincs értelme a küzdelemnek. Még egyszer-egyszer lobbant benne is az élet megváltoztatásának az igénye, legnagyobbat a forradalmak idején, de ezekből a lobbanásokból mű nem nagyon született.

Nem volt kisebb művész Móricznál, művészi eredményei sem színtele­nebbek, de világa mégis szűkösebb lett Móriczénál. Kevesebbet mondott, s többnyire mellékmondatokba szorult nála a lényeges. Az Aranykézutcai szép napok előhangjából az irodalomtörténet az egész Krúdy-műre érvényes gondolatot idézhetne: csak töredékét írta meg annak, amit megírhatott volna. Miért? Csakugyan attól félt, hogy megkövezik? Nem félt ő semmitől; a reménytelenség fegyverezte le, s térítette el a realizmus útjáról. Nem tar­totta érdemesnek a sorssal való birkózást, úgy érezte, nem érdemes hara­gudni senkire és semmiért. Rezeda Kázmér, „miután fiatalkorában többször volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakos­sága” – mélabúsan járja a budai utcácskákat, meditálgat az élet hiába­valóságairól, azzal a meggyőződéssel, hogy „az egész élet nem érdemes arra, hogy vitatkozzon érte az ember”.

Innen érthető Krúdy mélázó emlékezése, ezért hajlik a hulla fölé is rezignált mosollyal. Ezért nem nézett meg semmit közelről, inkább messze tartotta alakjait, tárgyait az időben, még azt is, ami a magateremtette világba beilleszthető volt, hogy a mesék lebegő kísérteteként lássa. A Három király Crudy püspökjének ellenzékisége ritkán lobbant benne, legtöbbször a múltak vizén evező hajós volt, aki az élet unalmát borral, nőkkel, kártyá­val és lóversennyel vélte enyhíthetőnek. Fontosnak csak az írást tartotta, a tücsök ciripelését a sebes szívűek, a csillagvárók, az életuntak és önmaga vigasztalására.

Álmodozott, mondták róla a kortársak; a subáján alvó emléket ébresz­tette, s esőmosta jeleket rótt a keresztútra – vélte magáról. Nem is akart többet csinálni; álmodozásaival és esőmosta jeleivel azonban modem törek­vések öntudatlan elődje volt, álmodozásaiból csakugyan „egy tucat iro­dalmi iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos Nyugaton”. Az iro­dalomtörténet alig-alig győzi felmérni művészete értékeit. A hagyományos formák feloldása, a szabad asszociációk érvényesítése, az időérzet lírai fel­bontása, az idő „dallamosítása”, a nagyítás, a képek egymásbaoldása mind- mind az ő hozománya. Zenei-ritmikai fogantatású stílust teremtett, nosztal­gikusan édes, muzsikus prózát. Ironikus stilizáltságú prózai lirizmusát korábban az impresszionizmushoz kötötték, az újabb tanulmányok már Krúdy szimbolista stílusteremtéséről is beszélnek.

„Én írónak születtem: semmi másnak” – írta élete vége felé is. Író volt, az írás erkölcsében feddhetetlen, Móricz mellett a század első felének talán legnagyobb magyar prózaírója.

(Czine Mihály)

 

(A magyar irodalom története. 3. köt. A magyar irodalom története 1905-től napjainkig. Szerk. Bóka László–Pándi Pál.
Bp. 1967, Gondolat. 186-199. p.)