Grafológiai riport magyar publicistákról, írókról,
költőkről és muzsikusokról
Arról már sokat hallottunk vitatkozni, hogy ki az ország
első publicistája, írója és zeneszerzője, nyilvánítottak is véleményt az
emberek s foglaltak is állást derűre-borura mindenfelé és mindenki mellett, de
még senkinek nem jutott eszébe felvetni a kérdést, hogy vajon a publicisták, írók és zeneköltők közül kinek
van a legszebb írása. Már pedig nem utolsó tétel az sem, hisz külön
tudományág is alakult már az írás vizsgálatára, melynek terjedése lassan akkora
méreteket ölt már, hogy néhány
esztendő múlva a beszéd- és értelemgyakorlatok helyett grafológiát tanítanak
már az elemi iskolákban. Nos hát, hogy erre az időre bizonyos előtanulmánnyal
szolgálhassunk s megkönnyítsük a munkát, alább közöljük négy publicista, kilenc
író és két zeneköltő eredeti kézírását, melyeket grafológikus
alapon is megvizsgálhat az olvasó, a főkérdés azonban az lesz, hogy eközül a tizenöt, mindenképpen neves és érdekes
ember közül kinek az írása tetszik legjobban. Mi persze óvakodunk ebben a
dologban véleményt nyilvánítani, bölcsen és óvatosan a háttérbe vonulunk s a
nyájas olvasóra bízzuk a döntést.
Íme, átadjuk hát a szót, illetve a tollat azoknak, akik
nem rettentek vissza attól, hogy kézírásuk az olvasóközönség bonckése alá
kerüljön.
[…]
KRÚDY GYULA,
a régi magyar úri világi egyik leghivatottabb írója, így ír:
Bizonyára el tetszik tudni olvasni. Nem? Csodálatos.
Pedig a legszebb kézírású magyar írók egyike. Kicsit összehúzza, megfuttatja, ellanyhítja a betűket az igaz, de hát az ő írása valóban „folyóírás”. Tudniillik úgy dől belőle,
mint a vízfolyás. Iszonyú gyorsan dolgozik s akármi legyek, ha meg nem ír két
hét alatt egy regényt. Viszont igaz; hogy ilyesmik adódnak elő a nyomdában a
Krúdy-kéziratokkal:
A betűszedő szedi, szedi a szavakat szép rendben
egymásután, míg aztán egyik szónál megakad. Silabizálja egy darabig, aztán
végső elkeseredésében elküldi egy nyomdai altiszttel a szerzőhöz azzal a
kéréssel, hogy olvassa ki ő a jelzett szavat, mondja meg a küldöncnek, hogy azt
szedhessék. Krúdy Gyula nézi egy
darabig azt az ominózus hieroglifet, nézi, aztán ráírja a papír szélére: „Amit a nyomdász szed, az lesz jó”.
Így aztán közmegelégedésre elintéződik a találós kérdés.
[…]
(Magyarság, 1931/3. /január 4./ V-VI. p.)