Krúdy Gyula
1878—1933

Krúdy Gyula 1878. október 21-én született Nyíregyházán a birtokos középnemességnek abból a rétegébõl, mely kivette részét 1848-ból. Elõdeinek sorában találjuk Klapka tábornok egykori adjutánsát, Krúdy Kálmánt is, aki tizenhétszer tört ki a komáromi várból, erõsen rászolgálva a „komáromi hõs” jelzõre. A szabadságharc bukása után, szegénylegény módjára, a legkalandosabb életet élte, csínytevéseirõl Mikszáth írása is megemlékezik. Az író nagyapja, ugyancsak Komárom lelkes védõje, a szabadságharc után a pesti Honvédmenház parancsnoka. Édesapja jómódú nyíregyházi ügyvéd, aki egész életében zsinóros magyar ruhában jár s 48-as programmal kétízben is képviselõjelölt.

Az apa a tehetséges, koraérett fiútól sokat vár; középiskoláit a szülõvárosi gimnáziumban végzi, igazi képzettségét azonban olvasmányainak köszönheti. Errõl az idõrõl egészen beérkezéséig legjellemzõbbek saját sorai: „Én írónak készültem: semmi másnak. Azt sem mondhatnám, hogy bajaim voltak emiatt szüleimmel, vagy más atyámfiával. Nem sajnálták tõlem a kõolajat se, amelybõl késõ éjszakáig literszámra égettem. Azt hiszem, hogy nem igen törõdtek különcködéseimmel, amely abban is nyilvánult, hogy inkább szerettem magamban lenni, mint korombeli fiúkkal, vagy lányokkal. Két öreg ember, két öreg korhely, két kötnivaló vén huncut, legjobb nyíregyházi barátaim: Kálnay László, az elsõ eleven író, akit megismerni szerencsém volt és Dálnok Gaál Gyula, aki arról volt nevezetes, hogy õ volt az elsõ magyar vándorszínész, aki öregségére nyugdíjat kapott. Voltaképpen elõbb említett barátaim vezettek be az irodalomba is, kedvessé, mulatságossá, romantikussá meszelgették elõttem az írói pályát. Már tizenöt esztendõs koromban a közeli debreceni napilapokba küldözgettem mindenféle elbeszéléseket, amelyeket ki is adtak, miután azt hitték, hogy ezeket a beszélyeket nagyatyám írta, aki ugyancsak Krúdy Gyula néven a Szabolcsmegyei 1848/49-iki Honvédek Elnöke volt és meglehetõs tekintélynek örvendett szakmájában.” Krúdy 19 éves, mikor Pestre kerül, Pest ebben az idõben az újgazdagok városa, Gombamód, egyik napról a másikra hatalmas gyárak és vállalatok ütik fel a fejüket, a liberális konjunktúra egyre jobban eluralkodik. Pest az író számára most olyan jelentõségû, mint Ady számára Párizs volt. Teljes lendülettel veti bele magát a kínálkozó életbe, az ifjúság mohó vágyával fürkészi minden titkát. Sorra járja a város kiskocsmáit, kávéházait, szerkesztõségeit; érintkezik írókkal, züllõ és nem züllõ gentrykkel, bérkocsisokkal, utcanõkkel, mindazokkal, akiket a kapitalista nagyváros forgataga feléje sodor. És kialakul benne a századforduló fõvárosának képe színes történéseivel. Elég gyorsan meghódítja az Ország-Világ, a Fõvárosi Lapok és az Egyetértés közönségét, tárcáit szívesen látják. Egy év múlva megnõsül, de csak a két évtized elmúlásával kötött, második házasságában boldog. Most már családjáért is rengeteget kell dolgoznia, hogy megélhessen; anyagi körülményeiben szinte haláláig sem áll be enyhülés. Az 1906-ban megjelent regénye, A podolini kísértet országszerte ismertté teszi nevét, ettõl kezdve jelentõsebb alkotásai — számos elbeszélés, ifjúsági mû, néhány színmû mellett — a Szindbád-sorozat novellisztikus visszaemlékezések, A vörös postakocsi, Hét bagoly, Boldogult úrfikoromban címû regények, a Mohács, Festett király és Az elsõ Habsburg regénytrilógia, élete utolsó éveinek nagy, legrealisztikusabb alkotása. Három évtizedet meghaladó írói pályáján számos újságnak munkatársa: kétezernél több közleménnyel. 1919-ben, a forradalom idején Gárdonyival, Móricz Zsigmonddal együtt szerkeszti a parasztság részére kiadott Néplapot, 1921-ben Szigeti Séták címen rövidéletû fürdõújságot.

Krúdy Gyula otthon

Írói termékenysége ellenére, életének zaklatottsága évrõl-évre fokozódik. A huszas években egyre többet betegeskedik és kiadóival is sok baja támad; az Athenaeum lefoglalta magának évtizedes munkássága jelentõs részét és nem volt hajlandó többszörös felszólításra sem abból új kiadást adni, nem akart tõle újabb könyvet venni. „Mégis csak munkáimból élek! — írta elkeseredetten az Athenaeum-nak 1926-ban. — De nem hajlandó a fentebb felsorolt könyvek kiadói jogáról sem lemondani, anélkül, hogy a legcsekélyebb kárpótlást adná ezért nekem.” Az immáron akkor évekig húzódó nézeteltérés orvoslására a peres eljárást is kilátásba helyezte: „Ezzel talán többi írótársamnak is használok” — vélekedik a kapitalista könyvkiadást jellemzõen. Itt azonban nemcsak az írói kiszolgáltatottságról van szó; az alkotás utolsó évtizedében a Krúdy-mû kezdi „divatját múlni”. „Hát megértem — írja a Reggel 1928. augusztus 21-i számában — hogy alig harminc esztendõ munkája már valami történelmi patinára is szert tehet, mert véletlenül oly idõben jött a világra, amikor akkorát fordult az idõ fölöttünk, hogy az anyaszívek alatt pihegõ magzatok egy másik országban jöttek a világra, mint ahol fogantak...” Halálosan beteg és még remekmûveket alkot: halála évében, 1933-ban az említett regénytrilógia utolsó részét; nehéz szenvedés közepette május 12-én meghalt.

Világnézete. Eszméi

Krúdynak nincsenek döntõ társadalmi élményei. Mûvei alig érintik a realizmus talaját, az író kora társadalmának tagja, de szelleme, lelke az elmúltat idézi. Osztályhelyzete a középnemesség írójává avatja s bár a kúriát a családi birtokkal együtt már elragadták a kapitalista iparmágnások, õ továbbra is meg akarja õrizni azt a függetlenséget, melyet elõdei számára a földbirtok biztosított. Világa rokon Jókai, Mikszáth és Eötvös Károly világával, csakhogy míg Jókai a 80-as évekig még illúziókat táplált errõl az osztályról, Mikszáth pedig bízik — bár nem végig — megújhodásában és Eötvös egyenesen követendõ példaképnek állítja kora társadalma elé: Krúdy tudja, hogy végérvényesen letûnt, csak visszaálmodni lehet. A kapitalista társadalomban gentryvé alakult középnemes idegen számára. A korkérdésektõl elfordulva, életszemléletét visszavetíti a múltba, kevés olyan írása van, melyben az álmok, ábrándok, hangulatok világából kibontakozik és az igazi életet figyeli. Lelke a századvégi romantikából táplálkozik és soha nem lesz köze Tömörkény István, vagy Thury Zoltán kritikai realizmusához. Ez a romantika játékosan stilizáló mûvészet, regényes pózokban való tetszelgés, különcködés, melyet már — mint életrajzából láttuk — ifjúságában magáévá tett; innen hõseivel való lelki rokonsága, a Vörös postakocsi álomtájak felé utazó figurái. A kapitalista Magyarországon idegen író saját képére és hasonlatosságára megteremti ábrándjainak országát, a XIX. századon jóval vissza követi társadalmi osztályát, legtöbbször íróin, költõin keresztül. „Emlékszel a régi magyar költõkre, akik minden baracklekváros hangulatát, krémes uzsonna-tereferéjét, teliholdas éjszakai ábrándozását, Anna-bálos muzsikáját papírra vetették az egykori magyar életnek? Akik még így látták a saját szemeikkel Magyarországot, amint ezt mi már csak kalendáriumokból, regényekbõl ismerjük ... emlékszel a régi magyar literatúrára, amelybõl érzelmesen szálldogált az erkölcs és barátság mentaillata, muskotály-dohány füstjeként, halkan karikázott az öregek bölcsessége, tisztességes szándékú szerelmesekre dobta aranypénzeit a császárfürdõi platánokon át a napsugár ... emlékszel a régebbi magyar költõkre, akik mindig csak jónak és szépnek írták hazájukat?” Ez Krúdy országa, jelenébõl az emlékezés pallóján jut oda. Hõseit innen hívja életre s, ha elmondták, lejátszották sorsukat — mely sohasem papírosszerep: az álom olyan szuggesztív erõvel bír, hogy az olvasó saját álmának véli — visszamerülnek örök álmukba. Ezek a hõsök mindamellett jóétvágyú, vérbõ, egészséges lények, józansággal, életerõvel, a boldogság, szerelem vágyával. Az író pontosan látja a valóság és az illúziók közötti határvonalat, az olvasó érzi, hogy saját múltjáról van szó, melyhez köze van. Arról sem lehet szó, hogy az író visszavágyik, vagy fel akarná támasztani a múltat: csupán be akarja mutatni elmúlását, szépségét és a hanyatlás feltartóztathatatlanságát.

Krúdynak van történelemszemlélete, igazolják 1919-ben megjelent írásai: A kápolnai földosztás, melyben határozottan állást foglal a parasztság földhözjuttatása mellett. A gyermekkori hõsök bukása címûben pedig így ír: „A régi hõsök — szinte a gyermekkor messziségébõl — úgyis megbuktak mind a háború alatt. Megbukott a régi társadalom, amely, most a háborúban végkép összekeveredett; megbuktak az „urak” és „parasztok”: többé tán sohasem halljuk e szavakat; megbukott a szolgabírák országa, a kortesek tanyája, az agitátorok ostoba lármája; megbukott a ficsúr figurája a vármegyén, vagy a pesti aszfalton, a párbajhõs, a krakéler gavallér; tiszteletreméltó uzsorás és a gazdag leánykereskedõ; a „jó üzletember”, akit csaláson kaptak és a nagykeresetû ügynök, aki jövedelmezõ üzleteket szállított; megbukott az erkölcstelenség, a könnyelmû asszonyok kócsagtollas kalapja, amely után irigyen nézett a szegény munkásleány. Új világ jön a régi helyén ... Mélységes titok a jövõ társadalom képe, csak annyi bizonyos, hogy a gazságoknak körülbelül végük van.”

Elbeszélõ. Elbeszélés

A mû, melytõl Krúdy pesti írói elindulását számítja, egyben elsõ könyve; az 1897-ben megjelent Üres a fészek címû novelláskötet. Errõl írja idézett önéletrajzában : „Egy furcsa kis könyvem jelent meg az Ország-Világ címû lap ajándékköteteként. Valamiképpen eljutott a Budapesti Hírlap szerkesztõjének kezébe. Másnap az újságban mutatványt közöltek a könyvecskébõl a tárcarovatban. Az irodalomrovatban pedig tíz sort írtak róla. Tíz sorsdöntõ, végzetes, dicsérõ mondatot. — Hát nem maga a szabolcsi öreg honvéd? — kérdezte Csajtay úr, amikor estére beállítottam a szerkesztõségbe. De már nem lehetett visszacsinálni a dolgot. Pesti író lettem.” Bátran toldhatnánk e sorokhoz: elbeszélõ lettem; ehhez sokban hozzájárultak a korcsmái, kávéházi törzsasztaloknál székelõ irodalmi vezérek s nem utolsósorban Eötvös, a vajda. „A „vajda” helyet adott az asztalánál az Abbázia-kávéházban és a kedvemért bort ivott. Csendesen nevetett az anekdotáimon... a kávésnak figyelmébe ajánlott, mint régi barátját” — olvassuk Krúdyt a Hét bagolyban.

Miként az írói asztalnál anekdotázó, ötleteirõl, témáiról beszélgetõ „vajdának”, késõbb Krúdynak, „Gyula Bácsinak” is keletkezett ilyen asztala és légió, anekdotákkal, emlékekkel megtûzdelt elbeszélése. Ez írói termésének legjava, még színmûvei is dramatizált novellák. Számos ifjúsági elbeszélésnek is szerzõje.

Hol e novellák színtere, kik a hõsei? A nyírségi gentry, a szepességi polgár és Pestnek társadalma egész rétegezõdésében.

Az utóbbi kézmûvesek, iparosok, kisemberek hétköznapjait, az éjszaka kártyásokkal, szerencsejátékosokkal, pincérekkel, utcalányokkal telített életét, ifjú és öreg kortárs írókat s önmagát bemutató zsánernovellákban bontakozik ki,

Krúdy novelláinak olvasásakor az anekdoták sokasága, a folytonos visszaemlékezések miatt úgy érezzük, hogy az egyébként megszokott, egységes, zárt novellaforma felbomlott. Az elbeszéléseket tulajdonképpen az emlékezõ személye, az egységes hangulat, a lírai áramlás fogja össze.

Mindebbõl fakad sajátságos stílusuk is: a képgazdagság, a hasonlatok bõsége, a szinte muzsikáló mondatok. Az író úgy formálja, olyan szavakból, jelzõkbõl és jelzõértékû tulajdonnevekbõl — például Rezeda Kázmér — mondatait, hogy azok az anekdotákból, emlékekbõl, hangulatokból szõtt elbeszéléseknek pontos kifejezõi legyenek. Innen a nyelv finom árnyaltsága, színessége. Nem hiányzik e stílusból a francia ízû irónia sem.

Felszabadulásunk után könyvkiadásunk az író 70-ik születési évfordulójára három novelláskötettel elevenítette fel emlékét: Aranykézutcai szép napok, Egy pohár borovicska, Dudorászi.

Aranykézutcai szép napok. Bp. 1948, Hungaria. Major Henrik fametszeteivel. 170 l.

Tulajdonképpen negyedik kiadás, az elsõ 1916-ban került a közönség elé. „Elõhangja” is az író munkája: „Õk voltak az írók — a régiek — manapság semmit sem tudunk. Írom ezt negyvenedik évem felé, midõn több, mint húsz esztendeje apró betûkbõl tengetem-lengetem életemet.” A régiek azért, mert megírták életüket, érzelmüket, örömüket, szenvedésüket, így Turgenjev, Maupassant, Kisfaludy; õ nem merte. „Talán be is zárták volna egy toronyba miatta.” Ezért nem sokat ér egész mûve — mondja halk iróniával. E sorokban benne van az az elkeseredés, amit haladó íróink a vérgõzös években a háború iránt éreztek. „Valóban rendkívüli jó termésnek kell lenni, vagy derék kártyajárásnak, hogy Magyarországon az új könyv vevõre akadjon” — írta Nemzeti ideál Pesten címû elmélkedésében. 1915-öt írtak akkor s a könyv csupán az otthonmaradt, gondtalan gazdagok „luxuscikkévé, vált”.

A kötetben levõ 26 novella költõ-, álmodozó- és álomhõseivel, hõsnõivel, biedermeier ízû líraiságával, távoli szerelmek feltámasztásával ugyancsak békésebb korszakot kívánt volna széles körben való elterjedéséhez. Valamennyi az ifjúság és a szerelem szimbóluma, középpontukban a szeretett nõ áll. Nincs is meséjük talán, csupán hangulati történésük.

Múló évek az Aranykéz-utcában címûnek Estellája, az aranymûvesné, az ifjú, gondokkal küzdõ írótitánnak, Károlynak szerelmese száz darab császári aranyat ad egy erszénykében szívszerelmének. Károlyt végtelen boldogság fogja el: büszke és megalázott volt egyszerre, fõleg gazdag. És gazdag lesz mindig, mert ezentúl csak szomorkodnia kell, hogy drága, imádott asszonya segítségére legyen. Ennyi a történet. Ezen belül azonban ott járunk Pest-Budán: ülünk a Csigában, az egykori Vörösmarty-asztalnál, a színházban, ahol nagy élveteg szemek tapadnak az íróra a páholysorokból, a táncteremben finom bókok röpdösnek felé a „drága ajkakról”; tanúi vagyunk a juharfák alatt váltott titkos kézszorításoknak, Estelia lobogó szerelmének. És mindebbõl megérezzük, hogy a szerelemben legnagyobb érték az aranyos ifjúság.

Egy Aranykézutcai éj emléke folytatni látszik a fenti novellát: Károly tekén nyert és írásaiért kapott aranyait Estellának adja; a gazdag kedvesben olyan érzés ébred, hogy szerelmese eltartja, ami végtelenül boldoggá teszi. Károly azonban egy játszma alkalmával mindenét elveszti és adóssága arra készteti, hogy éjjel belopódzék Estellához, elrabolja nekiadott aranyait. Újra visszamegy a tekézést folytatni. Most álomképbe burkolózik a történet: Károly ágyában arra ébred, hogy Estella áll elõtte, „egyik kezében imakönyv — amint vasárnapi misérõl jött — a másikban a megtalált üres harisnya, ahonnan eltûntek az aranyak. Az arcán végtelen bánat... — Estela! — kiáltott Károly kétségbeesve. De az asszony csendesen eltávozott. Gyönge gyöngyvirágillat maradt utána”. — Újra csak hangulatok, illat és színek.

Ilyen a Rozáli-sorozat is: Rozáli téli szíve, melyben tovatûnt, nagy szerelmeire emlékezik öregkorában; Rozáli Bécsben az öregedõ Rozáli utolsó, testet nem öltött fellobbanása egy álomlovag iránt, kit Bécsben vél megtalálni: az utolsó szerelmi álmodozás szimbóluma; Rozáli öngyilkossága és Rozáli halála szerelmeinek utolsó emlékezéseit zárják magukba. A sóhajok, az álmok, érzelmek és elmúlások gyengéd kezelésébe az író egy csepp iróniája is vegyül: ez óvja meg a hétköznapi szentimentálistól.

A vadmacska Emlékijét a nõk nem hagyták rendes, becsületes életet élni; nyugtalanították, csalogatták, hazudtak neki. Egy miatt különösen bánkódott, csavargott, a hidakról hosszan a vízbe pillantott ... Nem is lehet az más, mint maga az író. Mennyire szerette volna családja körébe visszahozni! Szép nõ volt? — kérdi tõle leánya. — A legszebb, de már elfelejtettem — hangzik Emléki válasza...

Álom és emlék: ebbõl áll az egész kötet, melynek csodája végig lenyûgözve tartja az olvasót.

Egy pohár borovicska. Bp. 1948, Budapest Székesfõvárosi Irod. Int. 248 l.

A Vázsonyi Endre által szerkesztett Pesti könyvtár sorozatban jelent meg. A kötet 16 novelláját régi újságokból, folyóiratokból, írói kézirathagyatékból válogatta össze a kiadó, hogy elõször jelentesse meg azokat könyvalakban.

A címadó novellában egyéb sem történik, minthogy Kalkuttai végigeszik egy hatalmas ebédet Zsanet asszonynál. A negyven esztendõs kishivatalnok és az özvegy valószínûleg házasságra lépnek s mindketten megtalálják számításukat: Kalkuttai kitûnõ konyhát, Zsanet eltartóját kapja meg. Kalkuttai azon Krúdy-figurák közül való, akik sokat, végetérhetetlenül szeretnek és tudnak enni; talán azért teszik, mert másra nem képesek, egy óvatlan pillanatban kiszakadtak az alkotó, magasabbrendû élet televényébõl. „Madár! Jómadár!” — kiált lelkesedéssel ez a Kalkuttai, mikor a ropogósra sült szárnyast teszi eléje Zsanetje s titkon bablevesre gondol, amelyben gyenge oldalas és különösen jó kolbászféle úszkál, galuska is van a levesben ... Mikor felhajtja a fenyõillatú borovicskát, egyszerre Poprádfelka jut eszébe, ahol fiatalkorában mindig havasi gyopárbokrétát vásárolt, melyet a kalapja mellé tûzött... Kalkuttaihoz néha még kísérteni jár régi ifjúsága, vele a differenciáltabb érzelmi élet. Az élet tényeit visszatükrözõ novella ne tévessze meg az olvasót: Krúdy ennek ellenére sem lett igazán realista, nem lett késõbbi éveinek sem a jó gyomrú Kalkuttai az ideálja, vagy a konyharemekeket asztalra varázsló Zsanet; talán inkább egyik fõbb mûvészi értékének, humorának elmélyülését kell az ilyen típusú novelláiban látnunk.

Utolsó szivar az Arabs Szürkénél a kötet egyik legmulatságosabb, novellája. A hírlapíró megsérti a Kaszinót s ezért párbajt kell vívnia az ország legjobb céllövõjével, a szolgálatonkívüli huszárezredessel. Az ezredes, a mágnáskaszinó tagja, osztrigák, tengeri rákok fogyasztója úgy érzi, hogy a párbaj délutánjára el kell felejtenie magas társadalmi állását, baráti körét és megszokott életmódját, le kell ereszkednie ahhoz a kis hírlapíróhoz, annak feltételezett szokásaihoz, mintegy kiengesztelésül azért, hogy este agyonlövi. A feltételezett életmód a hírlapíró vörösterítékes, kiskocsmái életében csúcsosodik ki az ezredes elméjében s õ is végigcsinálja a tepertõs, „perkeltes”, söröskancsós étkezést egészen a párbaj pillanatáig. A párbajban pedig õ marad a terítéken. A novella középpontjában, a vendéglõi életkép és étkezés idillje mellett, az az elérzékenyülés áll, amely által ez a kapitalista társadalomtól egymásnak vadított két, idegen ember sajnálja és megérteni igyekszik egymást.

Petõfi Zoltán utazásaiból, Petõfi Zoltán Pesten Krúdynak kedves, visszatérõ témáit tárja fel; fájdalmas együttérzéssel eleveníti meg e novellákban a költõ özvegyének és fiának elhagyatottságát, szomorú, kallódó sorsát, árvaságukat. Szinte drámai erõvel ábrázolja korukat, kortársaikat, életüket; nyoma sincs annak a sûrûszövésû álom-ködképnek, mely korábbi történeteit fogva tartja, az olvasó el tudja hinni, hogy Szendrey Júlia és Zoltánka így is élhetett.

A hetvenötesztendõs Kálnay László címûben gyermekkori barátjának emel kedves emléket.

A Hunyadi, vagy egy különös fiatalember is ilyen: az író ebben Bródy Sándor fiának, Hunyady Sándornak irodalmi pályakezdését meséli el.

A kötetet ismertették:

Laurentius. Magyar Nemzet. 1949. 19. sz.

Esti Szabad Szó, 1949. 7. sz.

Dudorászi. Bp. 1948, Révai. 158 l. (Révai könyvtár 18.)

E kötet 1926—1932. évekbõl való, 16 kiadatlan novellával ismerteti meg a közönséget.

A címadó, a fõhõs nevét viseli; az elszegényedett, pusztuló nemes szomorú világa Dudorászi hanyatló sorsa. Bepillanthatunk régi, fényes élete romjai mögé: a hajdan nagyszerû udvarház hosszú évek óta új kévét nem látott nádtetõjében most verébcsalád lakik, zsindelyén moha terem. A háztájék kopár, megkopott, akár a gazdája, aki szinte örülni látszik a pusztuláson. Nem öregszik egyedül... Az élet álom, mondogatja a vén semmirekellõ s álmát nem zavarja semmi és senki. Idõnként ugyan átlátogat hozzá nála is öregebb orvos-barátja. Rossz a szíve, mondogatja neki a barát, mikor megvizsgálja és a temetõvel biztatja. Dudorászi mosolyog: õ nem halhat meg, ki intézné akkor hitelezõivel ügyeit, mely semmittevése miatt úgy felszaporodott, hogy halomszámra hevernek az arról szóló írások. Az orvos-barát minden látogatásakor magához veszi valamennyit és megígéri elintézésüket. Dudorászi nagyot nevet rajta: mire dolgavégezetten visszatér a barát, újabb íráshalom várja megint és kitolhatja a halál terminusát. A nemesi osztály idõje lejárt: tudja ezt az író Dudorászija is, ezért nem kell sajnálni. Ezt fejezi ki az elmúlás mekóliájába szõtt aranyos derûvel Krúdy.

Ludacskai, aki koporsóját eladta — ebben az író régi szepességi élményeit támasztja fel — postamester volt és a podolini piacon lakott saját, emeletes házában, özvegyi sorra jutva, még felesége halálakor saját koporsóját is megvásárolta és azóta is háza emeletének egyik szobájában õrizte. E koporsó körül forog az egész történet.

A megözvegyült postamesterhez új, fiatal postáskiasszonyt helyeznek; Ludacskai szerelemre lobban iránta, érzését úgy akarja legyûrni, hogy áthelyezteti a postáskiassszonyt. Ugyanekkor eladja féltveõrzött koporsóját is, pedig úgy látszik bánatában nemsokára tényleg szüksége lesz rá.

E két novella jellemzi az egész kötetet, valamint az élete utolsó szakaszában alkotó írót is: a cselekmények itt már megszûntek lírai költeményekkel azonosaknak lenni; itt a próza már nem nyûg, de természetes velejárója a jól kiépített történetnek. Egyik-másik téma a polgár kisvilágának típusait is tükrözi, ábrázolásában nagy helyet kap a derû. Miért járják a rókatáncot? Fogynak a kövér emberek is ilyenek. A mûvészi igény ezekbõl a novellákból sem hiányzik.

A kötetet ismertették:

Kõszegi Imre. Világ. 1948. 371. sz.

Laurentius. Magyar Nemzet. 1948. 163. sz.

Irodalom:

Gellért Oszkár: Kortársaim. Bp. 1954, Mûvelt Nép Könyvkiadó. 330. l.

Kelemen László: Krúdy Gyula. Szeged 1938, Magyar Irodalomtörténeti Intézet. 132 l. (Értekezések a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetébõl. 17.)

Mátrai László: Krúdy realizmusa. — Magyarok. 1948. 25 —27. l.

Pelyvás-Ferenczik István: A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula. Debrecen 1942, Ref. Kollégium Tanárképzõ Intézete. 58 l. (A Debreceni Ref. Kollégium Tanárképzõ Intézetének dolgozatai. 25.)

Perkátai László: Krúdy Gyula. (2. kiad.) Szeged 1938, Délmagyarország ny. 131,1 l.

Prohászka János: Krúdy Gyula stílusa és nyelve. — Magyar Nyelvõr. 1949. 11-17. l.

Remete László: Krúdy és a proletárforradalom. - Irodalmi Újság, 1953. 23. sz.

Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Bp. 1937, Grill Könyvkiadó. 198—201. l.

Sõtér István: Krúdy Gyula. — Irodalmi Újság, 1953. 22. sz.

(Nagy magyar elbeszélõk. Ajánló könyvismertetések a szépirodalom tanulmányozásához.
Összeáll. Az OSZK Bibliográfiai Osztálya. Szerk. D. Szemzõ Piroska.
Budapest, 1955, OSZK. 96-104. p. /A mi íróink 5./)