„Egy álom árnyéka

 

Látom a kontraktust a tárlóban, 1919. február 20-án köttetett „A vörös postakocsi” című négyfelvonásos színjátékról, alá­írói: Ambrus Zoltán, a Nemzeti Színház igazgatója és Krúdy Gyula. A darabot sosem mutatták be. Miért? Egyszer utána kellene néz­ni.

És itt, a Szabó Ervin Könyvtár lépcsőházában, a „Krúdy világa” emlékkiállí­táson jut eszembelépcső­házi gondolat:igen jeles filmrendezőnk esztendők­nek előtte már nekifogott, hogy Alvinci Eduárdot moz­góképre költse át. Csak ő tudná Krúdy költészetét eb­be a merőben más közegbe transzponálni. A filmből semmi sem lett. Miért?

Van itt egy fénykép, a Színházi Életben jelent meg. Krúdy Gyula beszélget rajta Kűry Klárával és Szirmay Imrével a Nyári Operettszínház udvarán — a színházi riporter a két népszerű művésszel. Ho­gyan kezdődik a képet kísé­rő riport? „Valcert táncolni Budapesten már csak Szirmay Imre tud ...” Majd va­csorákról esik szó, amelyek már el-elmaradoznak, mert Szirmay úr, színészkedésének 49-ik esztendejében jó­szerével már csak ebédel. „A marhapecsenyék még mindig ízlenek, de főleg bő­séges főzelékkel’’mondja a színész, s jegyzi szavait Krúdy.

 

Másféle jegyzeteit is lát­tam a minap, leányánál, Zsuzsánál. Többrét hajtott papír, két-háromsoros mon­datok rajta; ilyenek pél­dául: Liliomfi esküvő nap­ján, ivott”. S e jegyzet is, akár a többi, regényoldallá kerekedett „Primadonna” című könyvben, amely „re­gényes történet Pálmay Il­káról, aki meghódította a világot.” A kézirat első váz­lata szerint így kezdődött a könyv: „Vizavi a teát­rummal Ilka iszik teát rum­mal. Az 18...-ik esztendő egy karácsonyi napján a hétszilvafás Petrássok csa­ládjában nagy esemény tör­tént: leánygyermek szállott le a magasságos egekből.”

Valójában pedig így kez­dődik Pálmay Ilka élete re­génye: „Ama messzi világutak mentén, amely ország­utakon őszidőben olyan ke­servesen nyikorognak a megfékezett szilvás-szeke­rek: arra Kassa, Eperjes és Ungvár felé egy hegedűhúr-szín hajú, varkocsos és papucsos kisleány várta vala­mikor a berzencei szilvás­szekereket...

Hegedűhúr-szín hajú: ez Krúdy! Ez a jelző! Utánozni nem lehet s nem is szabad, bármekkora a varázsa.

Követni inkább másban kellene. Úgy kezdeni pél­dául egy színházi riportot, ahogyan ő kezdte azt a Szir­may Imréset, úgy telibe ta­lálni egy hangulatot, a ma­gunk szavaival, a magunk képeivel s jelzőivel persze! És akként, hogy úgy mond­jam: „hozzáállni” az ügy­höz, amint ő tette, amikor színikritikát írt! Megintcsak egy kéziratában olvastam, apró lilatintás betűkkel ír­ta Szép Ernő „Lila akác” című színművéről. Idézni lenne jó az egészet, de ta­nulságul, íme, csupán egy részlete: „...Maklári szí­nész úr megjegyezheti ma­gának ezt a szerepét. Szél­hámosan hamis volt, mint a francai bor a palackban és igaz volt, mint az éjszakai fizetőpincér számlája, öreg­urak, akik borközi állapot­ban csókolózni szoktak, sok csókot nyomnának ragyás arcára.”

Így kell szeretni a színhá­zat? Így.

Írt egyfelvomásosokat. „Az arany meg az asszonyprózai színpadról átlendült, maradandóan, az operaszín­padra, Kenessey Jenő mu­zsikájával. A „Három Holló” Ady Endréről szól; a „Kárpáti kaland” felvidéki vonatkozású. Meghajolni premieren, igazin, azonban csak 1913-ban adatott meg neki, a „Zoltánka” bemuta­tójánnem volt frakkja! —, Törzs Jenő játszotta Pe­tőfi Zoltánt és Cs. Aczél Ilona Szendrey Júliát. Kosz­tolányi Dezső így írt a be­mutatóról: „Krúdy Gyula mindig elégiáikat ír. Akár­melyik könyvét nyitod ki, úgy érzed, hogy egy kisvá­rosi magyar temetőben jársz, az akácok és sírok közt, késő délután, ősszel... Zoltánka... olyan, mint egy álom árnyéka.”

Aki megálmodta az álom árnyékát, harminc éve, 1933. május 12-én hunyta le szemét.

S e pillanatban nemcsak az ősz hajú, megfáradt s szegény nagy íróra gondo­lok, de arra is, hogy ami­kor nyolcadikos gimnazista volt, megszökött hazulról s beállt a debreceni „Ellenőr” című laphoz, színikritikus­nak...

Dalos László

 

(Film Színház Muzsika, 1963/20. /május 17./ 18-19. p.)