„Egy
álom árnyéka”
Látom a kontraktust a tárlóban, 1919. február 20-án
köttetett „A vörös postakocsi” című négyfelvonásos színjátékról, aláírói: Ambrus Zoltán, a
Nemzeti Színház igazgatója és Krúdy Gyula. A darabot sosem mutatták be. Miért?
Egyszer utána kellene nézni.
És itt, a Szabó Ervin Könyvtár lépcsőházában, a „Krúdy
világa” emlékkiállításon jut eszembe — lépcsőházi
gondolat: — igen
jeles filmrendezőnk esztendőknek előtte már nekifogott, hogy Alvinci Eduárdot mozgóképre költse át. Csak ő tudná Krúdy
költészetét ebbe a merőben más közegbe transzponálni. A filmből semmi sem
lett. Miért?
Van itt egy fénykép, a Színházi Életben jelent meg. Krúdy
Gyula beszélget rajta Kűry Klárával és Szirmay Imrével a Nyári Operettszínház udvarán — a színházi
riporter a két népszerű művésszel. Hogyan kezdődik a képet kísérő riport?
„Valcert táncolni Budapesten már csak Szirmay Imre tud ...” Majd vacsorákról esik szó, amelyek már
el-elmaradoznak, mert Szirmay úr, színészkedésének
49-ik esztendejében jószerével már csak ebédel. „A marhapecsenyék még mindig
ízlenek, de főleg bőséges főzelékkel’’ — mondja
a színész, s jegyzi szavait Krúdy.
Másféle jegyzeteit is láttam a minap, leányánál, Zsuzsánál.
Többrét hajtott papír, két-háromsoros mondatok rajta; ilyenek például: „Liliomfi esküvő
napján, ivott”. S e jegyzet is, akár a többi, regényoldallá kerekedett
„Primadonna” című könyvben, amely „regényes történet Pálmay
Ilkáról, aki meghódította a világot.” A kézirat első vázlata szerint így
kezdődött a könyv: „Vizavi a teátrummal Ilka iszik
teát rummal. Az 18...-ik esztendő egy karácsonyi
napján a hétszilvafás Petrássok családjában nagy
esemény történt: leánygyermek szállott le a magasságos egekből.”
Valójában pedig így kezdődik
Pálmay Ilka élete regénye: „Ama messzi világutak mentén, amely országutakon őszidőben olyan keservesen
nyikorognak a megfékezett szilvás-szekerek: arra Kassa, Eperjes és Ungvár felé
egy hegedűhúr-szín hajú, varkocsos és papucsos kisleány várta valamikor a berzencei szilvásszekereket...”
Hegedűhúr-szín hajú: ez Krúdy! Ez a jelző! Utánozni nem
lehet s nem is szabad, bármekkora a varázsa.
Követni inkább másban kellene. Úgy kezdeni például egy
színházi riportot, ahogyan ő kezdte azt a Szirmay
Imréset, úgy telibe találni egy hangulatot, a magunk szavaival, a magunk
képeivel s jelzőivel persze! És akként, hogy úgy mondjam: „hozzáállni” az ügyhöz,
amint ő tette, amikor színikritikát írt! Megintcsak
egy kéziratában olvastam, apró lilatintás betűkkel írta Szép Ernő „Lila akác”
című színművéről. Idézni lenne jó az egészet, de tanulságul, íme, csupán egy
részlete: „...Maklári
színész úr megjegyezheti magának ezt a szerepét. Szélhámosan hamis volt,
mint a francai bor a palackban és igaz volt, mint az
éjszakai fizetőpincér számlája, öregurak, akik borközi állapotban csókolózni
szoktak, sok csókot nyomnának ragyás arcára.”
Így kell
szeretni a színházat? Így.
Írt egyfelvomásosokat. „Az arany
meg az asszony” prózai
színpadról átlendült, maradandóan, az operaszínpadra, Kenessey
Jenő muzsikájával. A „Három Holló” Ady Endréről szól; a „Kárpáti kaland”
felvidéki vonatkozású. Meghajolni premieren, igazin, azonban csak 1913-ban
adatott meg neki, a „Zoltánka” bemutatóján — nem
volt frakkja! —, Törzs
Jenő játszotta Petőfi Zoltánt és Cs. Aczél Ilona Szendrey Júliát. Kosztolányi Dezső így írt a bemutatóról:
„Krúdy Gyula mindig elégiáikat ír. Akármelyik könyvét nyitod ki, úgy érzed,
hogy egy kisvárosi magyar temetőben jársz, az akácok és sírok közt, késő
délután, ősszel... Zoltánka... olyan, mint egy álom árnyéka.”
Aki megálmodta az álom árnyékát, harminc éve, 1933. május
12-én hunyta le szemét.
S e pillanatban nemcsak az ősz hajú, megfáradt s szegény
nagy íróra gondolok, de arra is, hogy amikor nyolcadikos gimnazista volt,
megszökött hazulról s beállt a debreceni „Ellenőr” című laphoz, színikritikusnak...
Dalos László
(Film Színház Muzsika,
1963/20. /május 17./ 18-19. p.)