DALOS LÁSZLÓ:

Krúdy ajándéka

„Ha a színész úr elolvassa a Vörös postakocsi című regényt, még többet megtudhat Alvincziről” — írja Krúdy Gyula a jeles és utánozhatatlan ízű s illatú, feledhetetlen mű színpadi változatának első jelenetében, egy zárójelek közé szorított, hosszú-hosszú instrukció végén; éppen fél évszázaddal ezelőtt. Éppen ötven esztendeje, amidőn úgy látszott, hogy a Nemzeti Színház igazgatói irodájából színészek kezébe, rendező vezénylő pálcája alá, a próbaterembe, majd a padra kerül a darab, ez a négyfelvonásos színjáték, A vörös postakocsi.

Nem, a darab nem járta meg a maga útját. Hasztalan volt a szerződés, amely 1919. február 20-án köttetett Ambrus Zoltán igazgató és Krúdy Gyula aláírásával, A vörös postakocsit 1920-ban visszavonhatatlanul elutasították. A negyvenkét éves író kedvét elfordították a színpadtól. Hogyan is olvashatta volna el a drámát egy „színész úr”, Alvinczi Eduard szerepére gondolván - hogy utána a regényt is elolvassa, többet megtudni e nagyszerű figuráról —, ha A vörös postakocsi, kiadatlanul, a Széchényi Könyvtár kézirattárában pihent?!,

Egészen máig! Mert immár a Komédia című, legújabb Krúdy Gyula-kötetben olvasható, a 127. és a 225. lapok között; megtudhatóan tehát, hogy a színjáték a múlt században történik egy balatoni kastélyban, a füredi Anna-bálon, Steinné lakásán; azután újfent a Balaton partján; s Alvinczi Eduard, Esztella, Rezeda Kázmér meg a többi főbb szereplőkön kívül vannak benne színésznők, színészek, báli vendégek, félvilági nők, gavallérok, cselédek... Talán már el is olvasta a darabot egy „színész úr”, mondjuk: a Bürök utcában, Alvinczi szerepére gondolván; egy másik, aki netán a Lendvay utcában Rezeda Kázmérról ábrándozik; s egy „színész hölgy”, esetleg a Bajza utcában, aki szinte maga a született Esztella. Olvashatják a drámai változat után a regényt, hogy többet tudhassanak meg — majdani színpadi magukról.

Én a darab után megint a - darabot olvastam el. (Kissé mostoha olvasóként kezelvén a Komédia nevű könyv remekmívű, egyéb Krúdy-írásait: Az arany meg az asszony című egyfelvonásost, a hírlapi cikkeket, színészportrékat, kritikákat; azt, amit Blahánéról, Jászai Mariról, Újházi Edéről írt: egy másik cikk kellene rájuk...) A darabot olvastam el megint, a gyönyörűségtől újjongva! S a gyönyörködés után azzal a „szakmai” örömmel, hogy: ismét van egy szép magyar színdarabunk! Mégcsak annyi színpadi vagy könyvbéli előélete sem volt, mint Füst Milán Boldogtalanokjának vagy Negyedik Henrik királyának! Nem. Egy tárló lett a sorsa a Nemzeti Múzeumban, 1933. május 12: Krúdy Gyula halálának napja után.

Éppen harmincöt esztendeje. Három és fél évtized után ajándékként kapjuk az írótól, színház és színész, néző és olvasó, A vörös postakocsit. Újfent gazdagabbak lettünk. S megint a szomorú és választalan „mi lett volna, ha”. Mi lett volna, ha A vörös postakocsi ötven esztendeje színpadra kerül; ha tehát Krúdynak nem lett volna keserű oka, hogy elforduljon a színháztól, hiszen az - nem fordul el tőle; ha A vörös postakocsi után tovább sorjázhattak volna a semmi más magyar darabokhoz nem hasonló Krúdy-drámák?! Mennyivel gazdagabbak volnánk. Alvinczin, Esztellán s Rezedán kívül hány alkony-hangú figurával ismerkedhettünk volna, ismerkedhetnénk; hány más-arcú Sylvesterrel, akik szerint „az élet egy kényelmes karosszék, amelynek öbléből az ember nevet a holdkórosokra”; és tudhatnánk meg ezer olyan elborzongató igazságot, hogy ha az örsi part felé folyik a Balaton, az annak jele: valahol akasztottak.

Krúdy Gyula drámája fittyet hány a korabeli magyar polgári színjátékra; ellentmond a naturalizmusnak, s a balatoni kastély fokosos, szigonyos, pipatóriumos való világát, a füredi Anna-bált, Steinné pesti találkahelyét a költészet, az ólom világába emeli föl. Krúdy „feltalált” a modern színpadról egyet s mást, félévszázada, amit manapság próbálgatnak, újként, eredetiként feltalálni némelyek. A szerkesztés talán nem a legerősebb oldala Krúdynak, a hagyományos szerkesztés. De ennek a darabnak látszólagos szerkesztésbeli kötetlensége bizonyos fokig rokon azzal, ahogyan évtizedekkel később például Wilder szerkesztett. Megelőzte „korát”? Mint mondani szokás. Alighanem. Egy akadémikus, merev dramaturgiai eszmét szolgáló színház — csakugyan — tán el sem is játszhatta volna akkor, ötven esztendeje.

Krúdy nekünk, a hatvanas évek végének, napjaink színházának ajándékozza A vörös postakocsit. A drámát. Amelyben egy pillanatig sem látni ezt a regényes járművet. Csak beszélnek róla. S ha kürtszava messziről fölhangzik, tudnivaló, hogy Alvinczi Eduard hazajött.

 

(Film Színház Muzsika, 1968/19. /május 11./ 20-21. p.)