VÍGSZÍNHÁZ

Rezeda Kázmér szép élete

Rezeda Kázmér és Fruzsina (Darvas Iván és Ruttkai Éva) a Vígszínház előadásán (Koncz Zsuzsa felv.)

Rendetlenség? Nem, szó sincs róla. Krúdy Gyulánál rend van.

Ahogy a halak kitekintenek egy léken a folyó jege alól; ahogy a hólepte belvárosban követni lehet egy női lábnyomot; ahogy lekottázhatatlan dallama támad az ilyen mondatnak: „alkonyodott, mint a fáradt szív”; ahogy valaki a zongorához ül és pohárköszöntőt mond; ahogy főzik a hallgató férfiú vacsoráját, s közben pörlekednek vele; és, igen: ahogyan ő ül, reggel öttől délig az íróasztalánál és írja-írja lila tintás apró betűit és csak nagynéha tornáztatja meg elzsibbadt kezét – az maga a rend.

Krúdyban minden arányos, áttekinthető, föltérképezhető; minden a helyén van: lámpaoszlop, konflis, ruhaszekrény, pamlag. Legföljebb – Kosztolányi Dezső varázsos alliterációját idézzük – egy „álom árnyéka” vetül rájuk.

Kapás Dezső, aki színpadra írta a Rezeda Kázmér szép élete című regényt (beleszővén más Krúdy-művek részleteit is), tudja ezt, tisztelettel tekint reá, és ami legalább ilyen fontos: „szíverén keresztül” érzi is. Egy kódexmásoló középkori kámzsás barát alázatnál több szeretetével hajol az alapszöveg és egyéb szövegek fölé, nagyszerű belső hallással s egy mozaikművész arányérzékével rakja egymás mellé és alá és fölé a részleteket, olykor kétlapnyit, máskor csak egy mondatot, egy szót. Tudja és hisz benne: mikor szólaltathat meg egy-egy Ady-költeményt Krúdy prózája közepett. És nemcsak ütközteti a meglelt és egymásra szikrázó részecskéket, nemcsak ellenpontoz (hogy ezzel a divatos műbírálói szóval éljünk), hanem két, sőt három emberi szólamot is egyszerre képes megzengetni, mint az operák.

Kapás Dezső adaptáló munkájában minden arányos, áttekinthető, föltérképezhető; minden a helyén van.

S a színpadon, a Rezeda Kázmér szép élete színpadán?

Drégely László színpadképe nem díszlet; „egy nemlétező múzeum pincéjére emlékeztet”, ahogy a dramatizálás szövegnyitó utasítása jelzi. Rengeteg minden van itt, egymás hegyén-hátán: szekrények, hangszerek, ülő alkalmatosságok, álló- és ingaóra, konflis, tárgyak és kellékek áttekinthetetlen rengetegje, rettenetes rendetlenség, poros-pókhálós kacatvilág, ez is, az is esetlegesen, véletlenül; semminek sincs helye, semmi sincs a helyén.

Ez persze tudatos és rafinált tohuvabohu. Csak éppen idegen Krúdytól és elidegenít tőle.

A Krúdy-próza átemelése egy más művészeti közegbe, akár filmbe, akár színpadra: azon is fordul meg, hogy a párbeszédekben el nem mondhatót, az elbeszélő részek egyikét-másikát, s főként a szöveg alattit (nevezhetjük Krúdy-hangulatnak, Krúdy-atmoszférának is!) sikerül-e átkölteni képpé, látvánnyá. S ez a vizuális elem összhangzik-e a fölhangzó, az elmondott eredeti mondatokkal. Filmen talán könnyebb (?); színpadon biztosan fogósabb föladat ez. A Rezeda Kázmér szép élete színpadán ráadásul Kapás Dezső, a rendező a kort, az első világháború küszöbéhez érkezett Magyarországot (vagy legalábbis Pestet, hiszen a darab alcíme: Játék a régi szép Budapestről!) ugyancsak vizuálisan is jelezni kívánta.

Kérdés, hogy a bomlás a fölbomlott színpadképpel, az egymásra zsúfolt tárgyak tömkelegével s egy elhatározott szellemi panoptikummal ábrázolható-e igazán, vagy azzal a teljes formai fegyelemmel, ahogyan Krúdy Gyula tette?

Nyilván a patikatisztán fölhangzó, a mélységesen tisztelt Krúdy-mondatok és a képi meg a színészi megjelenítés ellentmondása szülte, hogy a Vígszínház előadásának lehelete, levegője, légköre nem krúdys. Az álom árnyéka hiányzik.

Rezeda Kázmér, a Beteges úriember, a Regényes fiatalember (a két utóbbi mindvégig, az első az előadás befejező perceiben magnéziumporos lárvaarccal!) a maguk teljes és hittel hitt Krúdy-őszinteségét módolt macskakörmök között, Brecht, Beckett, Bergman, Resnais, Fellini és mások ismeretében, furcsa lelki aritmiával-diftongusokkal mondják az előadásban. Holott a regények s a novellák lapjain mindez „egy az egyben” értendő. S ezzel is újabb leckét ad föl magának a rendezés, hiszen a nőalakok – Fruzsina, Johanna, Szilvia, s a többiek – a maguk erdeti Krúdy-arcával (magnéziumpor nélkül!) lépnek a színre, minden stilizálás, minden absztrakció, minden spekuláció nélkül. Csoda-e, ha az előadás legteljesebb perceit a nőknek köszönhetjük. Ruttkai Évában sokfajta költészet vibrál. Kiegyensúlyozott kiegyensúlyozatlanságában ott van a kor is, ott vannak a többi nagy Krúdy-nőalakok is. Úgy tudja kiejteni a Császár-fürdő százas szobájának számát, hogy fönnakad tőle a szemünk. Igen, Fruzsina komolyan veszi magát, mert teheti. És Psota Irén, mint Johanna-Jánoska, úgy is, mint leánykereskedőnő lebegően igaz Krúdy-realizmussal mondja el az Asszonyságok díjából Jeli a zsörtölődéseit. Schubert Éva Szilviája olyan egészségesen egészséges, hogy több Maszkerádi kisasszony telnék ki belőle. Bánfalvi Ágnes Tinije, Bordán Irén Júliája, Békén Rita dalmahodó keblű Rézije is megelevenedett Krúdy-próza. Tábori Nóra néhány pillanata: színészi remeklés. Micsoda légköre van! egyébként ő kapta a sajtóbemutatón az egyetlen nyíltszíni tapsot; igaz, hogy azért, mert – tótágast állt, ő, maga, saját fejűleg, kezűleg és lábúlag.

Darvas Iván, Tahi Tóth László és Tomanek Nándor nagy művészi odaadással azonosul a rendezői elképzeléssel, amelyben Rezeda Kázmér fáradtabb, kiábrándultabb, megürmösödöttebb, mint akit Krúdy megírt; s amelyben a két lárvaarcú figura Rezeda harmincéves kori énjét és az öregedő, beteg írót hivatott megjeleníteni. Darvas Iván akkor a legjobb, amikor nemcsak a női jármot rázza le magáról, hanem néha az idézőjeleket is; amikor tehát nem kívülről, „kritikával” kénytelen önmagára tekinteni, hanem a keze, a szeme, a homloka, a szíve Krúdyé lehet. A Sóhajtás a hajnalban című Ady-verset, saját gitárkísérettel, úgy énekli, hogy a sűrű pillanat sok zenés színpadi szép emlékünk fölé kerekedik. Tahi Tóth László továbbmenekített egyet s mást A vörös postakocsi Rezeda Kázmérjából, akit néhány esztendeje ugyanezen a színpadon játszott. Csak az a különös, hogy mindvégig elvontságot kell játszania, holott ez a Regényes fiatalember is változatlan élettel él. S az a Beteges úriember is testszerint van jelen, akit Tomanek Nándor annyi elbűvölő fanyarsággal játszik, valóságosan, a Rezeda Kázmér lelke s a játék színpadán. Kár azért a fehér arcért, amely tulajdonképpen piros is, napbarnította is. Kozák László, mint Vendég, úgy eszi végig az étlapot, hogy csak egy rész benne a kulináris öröm, a nagyobbik hányad a temetkezési vállalkozóé. Szatmári István Pincérét nemcsak Fridolinnak hívhatják, hiszen oly sok nyomtatott regény- és elbeszéléslap a bölcsője.

Darvas Ferenc szerezte az Ady-versek zenéjét, két nemes hagyományra tekintvén: a Reinitz Béláéra meg az alapvető, nagy zenés játékok song-hangütésére.

Wieber Mariann tervezte a jelmezeket: az asszonyoknak ruhákat, nagyszerűeket, amelyeket hordanak; a férfiaknak inkább kosztümöket. amelyeket viselnek. Fodor Antal apró koreográfiái a kor mozgásvilágát stilizálják.

Summa summarum: ha vitatható rendezői elképzelésben, ha eklektikus levegőben – mégis Krúdy Gyula mondatai, Ady Endre verssorai hangzanak föl. S ezt illesse föltétlen tisztelet.

Dalos László

 

(Film Színház Muzsika, 1976/7. /február 14./ 6. p.)