Valcertáncos ma már Óbudán is csak egy-kettő ha akad, a kis zenekar mégis háromnegyed ütemben játszik; régi keringők szólalnak meg a Mókus utcai kocsmában egymás után.

 

 

Vasárnap este van. A szomszédos Templom utcában szunyókálva hallgat az a földszintes ház, amelynek egyik ablakán egyszer kikönyökölt Krúdy Gyula, hogy a közelben lakó csizmadiamesterrel beszélgessen. Egy híres fénykép őrzi a pillanatot.

Itt, a vendéglőben, amelyet egykor Kéhlinek hívtak – amelynek egyik falán, akárcsak a Templom utcai házén, márványtábla emlékezik A vörös postakocsi írójáról – összegyűltek most, a nagy sikerű színjáték századik előadása után, a Vígszínház művészei és műszaki gárdája közül sokan (akiknek az esti előadások körül éppen nincs dolguk). Halászlét, rántott halat, túrós csuszát hoznak a felszolgálók. A zenekar pedig újfent keringőbe kezd.

 

 

Harmadik esztendeje játssza a Vígszínház Krúdy Gyula színművét. Kapás Dezső, a rendező – akinek szívügye volt ez a darab – ötven előadásban bízott. Mások huszonötben, harmincban. Csehov drámáira azt mondják, hogy „nem történik bennük semmi”. Nos, A vörös postakocsiban a „történés” még a semminél is semmibb – és mégis: több, mint százezer embernek kellett eddig! Igazi Krúdy-győzelem.

Az utóbbi években a Vígszínház két darabja lépett túl a bűvös százas előadásszámon: A testőr s a Macska a forró tetőn. Melléjük lépett – gördült most A vörös postakocsi.

Egyik előadásán, a minap, riadtan jelentették a rendezőnek: letört két pótszék! Krúdy Gyulához illő skandalum. Színházi álmoskönyvek szerint vajon mit mutat?

(d[alos]éel[ászló])