Krúdy Gyula történelmi regénye: Festett király

 

Krónikások mondják róla, mielőtt megjelent katonái, harcosai előtt: arcát befestette holmi korommal, vagy valami más sötét anyaggal, hogy marciálisabbnak, vadabbnak tűnjön fel, hogy féljenek, rettegjenek tőle. Lehet, hogy nem így volt, hogy Zápolya János vajda nem is festette be az arcát, de a valószínűség mégis igazolja ezt az ócska fogást, hiszen a németes páncélból visszaöltözött erdélyi nagyúr sok groteszk, mulatságos dolgot eszelt ki azért, hogy megfélemlítse ellenségeit és elkápráztassa híveit, barátait. Az illúziók hőse volt János vajda, akit a mohácsi tragédia után, – éppen az illúziók, a fellobbanó szalmaláng és a reménytelen állapoton túl még létező miniatűr remény miatt, – a nemzeti királyt várók megválasztották királynak. Az illúziók hőse volt, aki kezdetben talán csak hadvezéri babérokra áhítozott, minden tehetség nélkül, majd amikor bekövetkezett az „1526”, megjelent lelki szemei előtt a betöltetlen trón és ettől kezdve baráti jobbot nyújtott a töröknek (a kalandor Lasky Jeromos közreműködésével), bár a Szegednél közeledő Ibrahim seregét szétverhette volna: De ő csak a trónussal törődött és minden álma az volt, hogy eljusson Székesfehérvárra, megkoronáztatni magát. Ez az epizód be is következett és ugyanez történt nem sokkal később az osztrák Ferdinánddal is, akit ugyanaz a nyitrai püspök koronázott meg Székesfehérvárott, aki János vajdát. Perényi Péter, János koronaőre, szolgáltatta ki a koronát, hogy két királya legyen az országnak, – az ország nagy bajára...

Erről a Zápolya János vajdáról írta meg újabb király-regényét Krúdy Gyula, akinél jobban talán senkise tudja beleélni magát a múltba, az elviharzott századok idejébe. Valójában nem regény ez az írás, hanem epizódok, jelenetek felsorakoztatása, ahol minden abba kulminál, vajon: Lajos király özvegye, Mária királyné, felesége lesz-e Zápolya Jánosnak, vagy nem? Tudjuk jól, hogy nem az lett, de mégis: figyelünk oldalról-oldalra, hátha tévedtünk ... annyira érdekesen, megkapóan gördül előttünk a két ellenség furcsa vágya. Mert az, határozottan furcsa vágy élt Mária királynéban és János vajdában, a festett királyban! Házasok akartak lenni, főleg János vajda és kezdetben Mária királyné is, aki csak akkor rettent vissza ettől a gondolattól, amikor viszontlátta halott férjét a fehérvári Nagyboldogasszony templom ravatalán. Szegény festett király akkor majdnem az életével fizette meg, hogy összetalálkozott Máriával, mert a pozsonyi luteránus püspök, (Crúdynak hívták!) kardot rántott és le akarta szúrni Zápolyát ...

Úgy támad fel előttünk Krúdy Gyula könyvében ez a kor, Magyarországnak akkor is balsorsban fogant évei, mint bizonyára a valóságban volt. Ismert nevek tulajdonosai jönnek-mennek, elevenednek fel a lírikus írás nagymesterének, Krúdy Gyulának tolla alatt, mint Brodarics, a sánta Werbőczy, Gerendi Miklós őrkanonok, a Markalábnak csúfolt Brandenburgi György őrgróf, Báthory nádor és mindazok, akik Mária királyné pozsonyi udvarában, vagy Zápolya vándor-táborában éltek, szerepeltek. Természeten Krúdy se tudja elkerülni a díszletszerűséget, – a ruhák stb. részletes leírását, – de ő nem ezzel próbálja visszaadni a korszerűséget, hanem az alakok, a szereplők kitűnő megfestésével, ami minden tekintetben sikerül is neki és ezzel egyik legkitűnőbb történelmi regénnyé avatta újabb munkáját, a „Festett király”-t.

Dékány András

 

(Magyarság, 1931/3. /január 4./ 28. p.)