Krúdy Gyula történelmi regénye: Festett király
Krónikások mondják róla, mielőtt megjelent katonái,
harcosai előtt: arcát befestette holmi korommal, vagy valami más sötét
anyaggal, hogy marciálisabbnak, vadabbnak tűnjön fel,
hogy féljenek, rettegjenek tőle. Lehet, hogy nem így volt, hogy Zápolya János
vajda nem is festette be az arcát, de a valószínűség mégis igazolja ezt az
ócska fogást, hiszen a németes páncélból visszaöltözött erdélyi nagyúr sok
groteszk, mulatságos dolgot eszelt ki azért, hogy megfélemlítse ellenségeit és
elkápráztassa híveit, barátait. Az illúziók hőse volt János vajda, akit a
mohácsi tragédia után, – éppen az illúziók, a fellobbanó szalmaláng és a
reménytelen állapoton túl még létező miniatűr remény miatt, – a nemzeti királyt
várók megválasztották királynak. Az illúziók hőse volt, aki kezdetben talán
csak hadvezéri babérokra áhítozott, minden tehetség nélkül, majd amikor
bekövetkezett az „1526”, megjelent lelki szemei előtt a betöltetlen trón és
ettől kezdve baráti jobbot nyújtott a töröknek (a kalandor Lasky
Jeromos közreműködésével), bár a Szegednél közeledő Ibrahim seregét
szétverhette volna: De ő csak a trónussal törődött és minden álma az volt, hogy
eljusson Székesfehérvárra, megkoronáztatni magát. Ez az epizód be is
következett és ugyanez történt nem sokkal később az osztrák Ferdinánddal is,
akit ugyanaz a nyitrai püspök koronázott meg
Székesfehérvárott, aki János vajdát. Perényi Péter,
János koronaőre, szolgáltatta ki a koronát, hogy két királya legyen az
országnak, – az ország nagy bajára...
Erről a Zápolya János vajdáról írta meg újabb király-regényét
Krúdy Gyula, akinél jobban talán senkise tudja beleélni magát a múltba, az
elviharzott századok idejébe. Valójában nem regény ez az írás, hanem epizódok,
jelenetek felsorakoztatása, ahol minden abba kulminál, vajon: Lajos király
özvegye, Mária királyné, felesége lesz-e Zápolya Jánosnak, vagy nem? Tudjuk
jól, hogy nem az lett, de mégis: figyelünk oldalról-oldalra, hátha tévedtünk ... annyira érdekesen,
megkapóan gördül előttünk a két ellenség furcsa vágya. Mert az, határozottan
furcsa vágy élt Mária királynéban és János vajdában, a festett királyban!
Házasok akartak lenni, főleg János vajda és kezdetben Mária királyné is, aki
csak akkor rettent vissza ettől a gondolattól, amikor viszontlátta halott
férjét a fehérvári Nagyboldogasszony templom ravatalán.
Szegény festett király akkor majdnem az életével fizette meg, hogy
összetalálkozott Máriával, mert a pozsonyi luteránus
püspök, (Crúdynak hívták!) kardot rántott és le
akarta szúrni Zápolyát ...
Úgy támad fel előttünk Krúdy Gyula könyvében ez a kor,
Magyarországnak akkor is balsorsban fogant évei, mint bizonyára a valóságban
volt. Ismert nevek tulajdonosai jönnek-mennek, elevenednek fel a lírikus írás
nagymesterének, Krúdy Gyulának tolla alatt, mint Brodarics,
a sánta Werbőczy, Gerendi Miklós őrkanonok, a Markalábnak csúfolt Brandenburgi György őrgróf, Báthory
nádor és mindazok, akik Mária királyné pozsonyi udvarában, vagy Zápolya
vándor-táborában éltek, szerepeltek. Természeten Krúdy se tudja elkerülni a
díszletszerűséget, – a ruhák stb. részletes leírását, – de ő nem ezzel próbálja
visszaadni a korszerűséget, hanem az alakok, a szereplők kitűnő megfestésével,
ami minden tekintetben sikerül is neki és ezzel egyik legkitűnőbb történelmi
regénnyé avatta újabb munkáját, a „Festett király”-t.
Dékány András
(Magyarság, 1931/3. /január 4./ 28. p.)