Krúdy Gyula posztumusz regénye a Magyarságban
Szombattól
kezdve közöljük az elhunyt nagy író utolsó munkáját
Elaludt, hogy felébredjen egy másik világban, melyről annyit beszélt és írt.
A
megvalósulatlan terv: könyvet írni Shakespeare lelki életéről
Utolsó
regényének, melyet a napokban kezdünk el közölni, története van. Meghitt, baráti
története, mely jellemző Krúdy Gyulára
és éppen ezért kell, hogy beszámoljunk róla olvasóinknak is, azoknak, akik
bizonyára meghatódással fogják olvasni a Purgatóriumot,
a szavak muzsikáló művészének utolsó kis regényét.
Nézem ezeket
a betűket, ezeket az apró, lila színű betűcskéket és eszembe jut az az este, mely feledhetetlen marad számomra. Közvetlen a
halála előtt öt nappal történt, hogy bejött a szerkesztőségbe, végigment a folyosón,
köszöntötte az ismerőseit és halkan megkopogtatta a
szobánk ajtaját. Mert Krúdy Gyula
világéletében úr volt és ha a szerkesztőség, a maga
munkatempójában nem ismer formalitásokat, ő sohasem feledkezett meg ezekről a
halk kopogásokról, melyeket a kilincs lassú lenyomása követelt:
– Magamat rekommendálom – állt meg az ajtóban, kicsit meghajolva,
mint mindig. Így mondta gyakran: magamat rekommendálom... és magas, szikár alakja úgy meredt az ajtóban, mint
valami szálfa. Feltűnően magas volt és gyerekesen kedves, meghatóan finom,
amikor mosolyogva meghajolt. Mert mindig mosolygott, ha keserűen is (ó,
rengeteg gondja volt szegénynek), de mindig mosolygott, ha összekerült velünk, akiket
„szellemtársainak” hívott... Letette a kabátját,
lecsavarta sálat, kicsit megdörzsölgette a kezét és a zsebére mutatott: kézirat
volt benne, a Purgatórium, melyet ezen
az estén hozott el Milotay István főszerkesztőnek... Melyikünk gondolta volna akkor, hogy utoljára jött el Krúdy Gyula hozzánk, az utolsó
kézirattal, melyet több nem fog követni és erről a kéziratról mondjuk majd,
hogy posztumusz írás, végső pont ennek a kedves, finom lelkű embernek és nagyszerű
írónak az életében, vagy talán felkiáltójel, melyet csönd követ?! Hogyan is gondoltuk volna, amikor letelepedett ennek a díványnak
a szögletébe (és elővette a cigarettás dobozt, hogy tovább ábrándozzon, merengjen
még itt is a füstkarikákon át), hogy utoljára van közöttünk, lábai
pedig már az örök ösvény felé járnak? Nem lehet elfelejteni ezt a finom,
elegáns alakot, ezt az összehúzódó, örökösen gondolkodó embert, aki száz
százalékig író volt életének minden megnyilvánulásában.
Ült,
gondolkozott, majd odaszólt hozzám:
– Tudod,
megint hoztam valamit, ezt a regényt, ha szívesen veszitek. Most fejeztem be és
már itt is vagyok vele, hát nem tolakodás ez?
Közben
nevetett hamiskásan, az ő furcsa torokhanga nevetésével:
– Ezt
befejeztem, de hátra van még a nagy munkám! Tudod, mit akarok írni?
Melléje
ültem, hogy jobban halljam halk beszédét. Újabb cigarettát vett elő, egy ideig a
mennyezetet nézte, majd feltette a kérdést, amivel percekig várt:
– Tudod,
milyen nagy dolog meghalt géniuszokkal beszélgetni?...
Olyan egyéniségekkel, mint például Cicero volt, vagy Caesar a rómaiaknál,
Tolsztoj, Turgenyev az oroszoknál...
vagy pedig Shakespeare, igen ez az utóbbi, Shakespeare!
Beszélgetni velük, megjeleníteni őket, elképzelni, hogy milyenek lehettek, mint
emberek. Nem mint írók, hanem mint emberek, akik
nyilván hasonlítottak hozzánk.
Leverte a
cigarettapamut, kicsit kihúzta magát és bízva abban, hogy nem fogok mosolyogni
a kijelentésén, önérzetesen mondta:
– Mit
szólnál hozzá, ha Shakespeare lelkisége olyan lett volna, mint az enyém? Ez nem
badarság, nekem szent meggyőződésem hogy közel állok az angol író lelkéhez.
Álmodozó volt, én is az vagyok. Úgy járt az emberek között, mintha nem lenne se
gondja, se baja, én is úgy járok... Esténként
beszélgetek vele, megkérdem erről arról és csodálatos
dolgokra jövök rá. Lefekszem, odateszem magam mellé a munkáit és olvasgatom
azokat. Most a Téli regét lapozom és hidd el, nagyon boldog vagyok. Az ő fénye,
géniusza beterít engem és gyakran úgy érzem, hogy az ő
világát élem. Jegyzeteim vannak, mert meg akarom írni Shakespeare igazi arcát,
ahogy én látom. Lehet, hogy regény lesz, lehet, hogy nagyobb tanulmány
... még nem alakította ki a formát. De ez a
célom, hogy róla írjak könyvet, azokról a beszélgetésekről, melyeket vele
folytattam. Arról az emberről, akit én látok benne, aki vándor volt, küzdő
ember, de mindenekfelett jó ember volt. Írnak róla mindenfélét, próbálnak hibákat
belemagyarázni a családi életébe, de ezek nem igaz állítások. Már magában véve
az, hogy minden karácsony előtt hosszú utat tett meg, hogy a családjával együtt
lehessen, homlokegyenest ellenkező dolgokat bizonyít. Milyen szép lenne megírni
és milyen érdekes, Shakesperare karácsonyait! Nem a
drámaírót, a színpad varázslatos művészét, hanem az embert, aki a karácsony
hívó szavára hazamegy... Ennyit, de ezt egy nagy
könyvben! Az én beszélgetéseimet vele, karácsonyi beszélgetéseket...
És így
meditált, tett önvallomást Krúdy Gyula,
a mi utolsó esténken. Szinte fáj el gondolni, mennyi lüktetés, mennyi vágy,
öröm és bizalom volt a hangjában, ahogy tervezgetéseit, álmait kiteregette
előttem. Ezek a tervezgetések, bizony, nem valósulhattak meg, hiszen mindössze
öt nap volt csak hátra, hogy esténként Shakespeare-rel beszélgethessem. Öt nap,
esetleg pár oldal jegyzet, talán a Téli
rege után valamelyik másik dráma, talán éppen a Hamlet, ez az örök meditáció a lét és nem lét felett
... és ezzel már utolsót is lobbant a
gyertyaláng.
...Krúdy
Gyula itt hagyta a szerkesztőségben utolsó kéziratát, fehér papíron végtelenül
apró lila betűcskéket, megnézte az óráját és azt
mondta, hogy későn van már. Lehetett úgy félkilenc, de mint gyakran
hangoztatta: korán fekvő, akár a gyerekek... Felállt,
elindult hazafelé és az ajtóból még visszaszólt az ő egyéni, sajátságos módján.
– Magamat rekommendálom!
És többet nem láttuk egymást...
Az utolsó
kézirat
PURGATÓRIUM
vagy hogyan küzd az ember az életéért?
Kis regény
Írta:
Krúdy Gyula.
Ezek vannak
leírva az első oldalon, azzal a magyarázó címszöveggel, melyet annyira szeretett
elbeszéléseiben és a regényeiben. Az utolsó kézirat és egyben az utolsó Szindbád-történet is, mely csodálatos búcsú az élettől, akár
szegény Miklós Jenő karácsonyi verse... Krúdy Gyula Szindbádja, ha álmodozó is volt, borongó, meditáló figura,
mégis élettel volt tele és van benne valami megható, hogy ami kor a Szindbád-történetek írója utolsónak vetette papírra
figuráját, Szindbádot már betegnek látta, szomorúan
összetört, még inkább álomvilágokban járó, félelmetes sejtelmektől gyötört,
életben már alig bízó embernek. És a Purgatórium,
mely valóban utolsó munkája volt, Szindbád búcsúja az élettől. Nem lehet
meghatódás nélkül olvasni ezt a kis regényt és úgy van
vele valahogy az ember, hogy azokon a mélységes megállapításokon, melyeket Krúdy Gyula itt megírt, feltétlenül el kell
meditálni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Purgatórium, mely valójában misztérium-szerű írás, – egy embernek
lelki és testi szenvedései, a megváltás utáni vágy és bizalom a gyógyulásban, –
hogy ez az írás elvont lenne és absztrakt! Dehogy, Krúdy Gyula, aki mindig finom volt és könnyed, mindig közvetlen és
behízelgően kedves, utolsó munkájánál is megmaradt régi formája mellett. A Purgatóriumban tehát újból viszontlátjuk
Szindbádot, ezt a fogalommá vált érdekes alakot,
követjük majd utolsó harcában, nézzük utolsó álmait, figyeljük a történeteket, a
fel-feltűnő, érdekesebbnél érdekesebb élő
és megálmodott figurákat. Majd pontot teszünk erre a regényre, Krúdy legutolsó művére, mely ezekkel a
sorokkal végződik: „már kacsingat a
mennyország felé...” Szindbád meggyógyult, de az írója végleg elment, hogy
magával vigye minden álmát és itt hagyja nekünk
búcsúírását, hogy: Szindbád él, egészen addig, míg magyar irodalom létezik a
világon! ...
Úgy tesszük
olvasóink kezébe a regényt, mint Krúdy
Gyula utolsó virágcsokrát, arról a sírról, mely felett nemsokára kizöldül a fű,
kiserkednek a virágok a tavaszi nap meleg fényében...
Dékány András
(Magyarság, 1934/18. /január 24./ 4. p.)