Krúdy Gyula posztumusz regénye a Magyarságban

Szombattól kezdve közöljük az elhunyt nagy író utolsó munkáját

 Lassanként egy esztendeje lesz már, hogy végigszállt a városon és az országon egy hír, hogy Krúdy Gyula örökre elment azokra az utakra, ahonnan nincsen visszatérés! Elment úgy, ahogyan az méltó volt hozzá, szerényen, halkan, minden előzetes bejelentés és feltűnés nélkül. Jött az az emlékezetes reggel, melyet senki se felejt el közülünk, akik szerettük, becsültük, tiszteltük őt, jött ez a reggel: benyitottak a szobájába és Krúdy Gyula ott feküdt az ágyon, csendes mosollyal a szája szögletében, megpihenve az örök Mindenség kapujában. Este még beszélt az ő furcsa, fanyar, de mégis kedélyes módján, azután pihenőre tért, maga mellé tette a gyertyát és a pislogó világnál talán még olvasgatott, vagy írt, vagy talán belebámult a szobácska sötétjébe... utoljára! Igen, halkan ment el közülünk, megállt a szíve és az utolsó dobbanás nyilván búcsú volt azoktól, akik közel álltak hozzá és alakjaitól, akiket ő teremtett meg a magyar irodalom számára. A „Vörös postakocsi”, a „Színházi történetek”, „A francia kastély”, „A podolini kísértet” nagyszerű írója, a „Fehérlábú Gálné” szerelmese, a mindig finom alakok, a régi magyar urak, a nyári pajkosok rajongója, a Margitsziget, a kis óbudai utcák, a lublói ódon házak álmodozó vándora, Krúdy Gyula író és költő elaludt csöndesen.

Elaludt, hogy felébredjen egy másik világban, melyről annyit beszélt és írt.

A megvalósulatlan terv: könyvet írni Shakespeare lelki életéről

Utolsó regényének, melyet a napokban kezdünk el közölni, története van. Meghitt, baráti története, mely jellemző Krúdy Gyulára és éppen ezért kell, hogy beszámoljunk róla olvasóinknak is, azoknak, akik bizonyára meghatódással fogják olvasni a Purgatóriumot, a szavak muzsikáló művészének utolsó kis regényét.

Nézem ezeket a betűket, ezeket az apró, lila színű betűcskéket és eszembe jut az az este, mely feledhetetlen marad számomra. Közvetlen a halála előtt öt nappal történt, hogy bejött a szerkesztőségbe, végigment a folyosón, köszöntötte az ismerőseit és halkan megkopogtatta a szobánk ajtaját. Mert Krúdy Gyula világéletében úr volt és ha a szerkesztőség, a maga munkatempójában nem ismer formalitásokat, ő sohasem feledkezett meg ezekről a halk kopogásokról, melyeket a kilincs lassú lenyomása követelt:

– Magamat rekommendálom – állt meg az ajtóban, kicsit meghajolva, mint mindig. Így mondta gyakran: magamat rekommendálom... és magas, szikár alakja úgy meredt az ajtóban, mint valami szálfa. Feltűnően magas volt és gyerekesen kedves, meghatóan finom, amikor mosolyogva meghajolt. Mert mindig mosolygott, ha keserűen is (ó, rengeteg gondja volt szegénynek), de mindig mosolygott, ha összekerült velünk, akiket „szellemtársainak” hívott... Letette a kabátját, lecsavarta sálat, kicsit megdörzsölgette a kezét és a zsebére mutatott: kézirat volt benne, a Purgatórium, melyet ezen az estén hozott el Milotay István főszerkesztőnek... Melyikünk gondolta volna akkor, hogy utoljára jött el Krúdy Gyula hozzánk, az utolsó kézirattal, melyet több nem fog követni és erről a kéziratról mondjuk majd, hogy posztumusz írás, végső pont ennek a kedves, finom lelkű embernek és nagyszerű írónak az életében, vagy talán felkiáltójel, melyet csönd követ?! Hogyan is gondoltuk volna, amikor letelepedett ennek a díványnak a szögletébe (és elővette a cigarettás dobozt, hogy tovább ábrándozzon, merengjen még itt is a füstkarikákon át), hogy utoljára van közöttünk, lábai pedig már az örök ösvény felé járnak? Nem lehet elfelejteni ezt a finom, elegáns alakot, ezt az összehúzódó, örökösen gondolkodó embert, aki száz százalékig író volt életének minden megnyilvánulásában.

Ült, gondolkozott, majd odaszólt hozzám:

– Tudod, megint hoztam valamit, ezt a regényt, ha szívesen veszitek. Most fejeztem be és már itt is vagyok vele, hát nem tolakodás ez?

Közben nevetett hamiskásan, az ő furcsa torokhanga nevetésével:

– Ezt befejeztem, de hátra van még a nagy munkám! Tudod, mit akarok írni?

Melléje ültem, hogy jobban halljam halk beszédét. Újabb cigarettát vett elő, egy ideig a mennyezetet nézte, majd feltette a kérdést, amivel percekig várt:

– Tudod, milyen nagy dolog meghalt géniuszokkal beszélgetni?... Olyan egyéniségekkel, mint például Cicero volt, vagy Caesar a rómaiaknál, Tolsztoj, Turgenyev az oroszoknál... vagy pedig Shakespeare, igen ez az utóbbi, Shakespeare! Beszélgetni velük, megjeleníteni őket, elképzelni, hogy milyenek lehettek, mint emberek. Nem mint írók, hanem mint emberek, akik nyilván hasonlítottak hozzánk.

Leverte a cigarettapamut, kicsit kihúzta magát és bízva abban, hogy nem fogok mosolyogni a kijelentésén, önérzetesen mondta:

– Mit szólnál hozzá, ha Shakespeare lelkisége olyan lett volna, mint az enyém? Ez nem badarság, nekem szent meggyőződésem hogy közel állok az angol író lelkéhez. Álmodozó volt, én is az vagyok. Úgy járt az emberek között, mintha nem lenne se gondja, se baja, én is úgy járok... Esténként beszélgetek vele, megkérdem erről arról és csodálatos dolgokra jövök rá. Lefekszem, odateszem magam mellé a munkáit és olvasgatom azokat. Most a Téli regét lapozom és hidd el, nagyon boldog vagyok. Az ő fénye, géniusza beterít engem és gyakran úgy érzem, hogy az ő világát élem. Jegyzeteim vannak, mert meg akarom írni Shakespeare igazi arcát, ahogy én látom. Lehet, hogy regény lesz, lehet, hogy nagyobb tanulmány ... még nem alakította ki a formát. De ez a célom, hogy róla írjak könyvet, azokról a beszélgetésekről, melyeket vele folytattam. Arról az emberről, akit én látok benne, aki vándor volt, küzdő ember, de mindenekfelett jó ember volt. Írnak róla mindenfélét, próbálnak hibákat belemagyarázni a családi életébe, de ezek nem igaz állítások. Már magában véve az, hogy minden karácsony előtt hosszú utat tett meg, hogy a családjával együtt lehessen, homlokegyenest ellenkező dolgokat bizonyít. Milyen szép lenne megírni és milyen érdekes, Shakesperare karácsonyait! Nem a drámaírót, a színpad varázslatos művészét, hanem az embert, aki a karácsony hívó szavára hazamegy... Ennyit, de ezt egy nagy könyvben! Az én beszélgetéseimet vele, karácsonyi beszélgetéseket...

És így meditált, tett önvallomást Krúdy Gyula, a mi utolsó esténken. Szinte fáj el gondolni, mennyi lüktetés, mennyi vágy, öröm és bizalom volt a hangjában, ahogy tervezgetéseit, álmait kiteregette előttem. Ezek a tervezgetések, bizony, nem valósulhattak meg, hiszen mindössze öt nap volt csak hátra, hogy esténként Shakespeare-rel beszélgethessem. Öt nap, esetleg pár oldal jegyzet, talán a Téli rege után valamelyik másik dráma, talán éppen a Hamlet, ez az örök meditáció a lét és nem lét felett ... és ezzel már utolsót is lobbant a gyertyaláng.

...Krúdy Gyula itt hagyta a szerkesztőségben utolsó kéziratát, fehér papíron végtelenül apró lila betűcskéket, megnézte az óráját és azt mondta, hogy későn van már. Lehetett úgy félkilenc, de mint gyakran hangoztatta: korán fekvő, akár a gyerekek... Felállt, elindult hazafelé és az ajtóból még visszaszólt az ő egyéni, sajátságos módján.

– Magamat rekommendálom!

És többet nem láttuk egymást...

 

Az utolsó kézirat

 

PURGATÓRIUM
vagy hogyan küzd az ember az életéért?

Kis regény

Írta: Krúdy Gyula.

Ezek vannak leírva az első oldalon, azzal a magyarázó címszöveggel, melyet annyira szeretett elbeszéléseiben és a regényeiben. Az utolsó kézirat és egyben az utolsó Szindbád-történet is, mely csodálatos búcsú az élettől, akár szegény Miklós Jenő karácsonyi verse... Krúdy Gyula Szindbádja, ha álmodozó is volt, borongó, meditáló figura, mégis élettel volt tele és van benne valami megható, hogy ami kor a Szindbád-történetek írója utolsónak vetette papírra figuráját, Szindbádot már betegnek látta, szomorúan összetört, még inkább álomvilágokban járó, félelmetes sejtelmektől gyötört, életben már alig bízó embernek. És a Purgatórium, mely valóban utolsó munkája volt, Szindbád búcsúja az élettől. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni ezt a kis regényt és úgy van vele valahogy az ember, hogy azokon a mélységes megállapításokon, melyeket Krúdy Gyula itt megírt, feltétlenül el kell meditálni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a Purgatórium, mely valójában misztérium-szerű írás, – egy embernek lelki és testi szenvedései, a megváltás utáni vágy és bizalom a gyógyulásban, – hogy ez az írás elvont lenne és absztrakt! Dehogy, Krúdy Gyula, aki mindig finom volt és könnyed, mindig közvetlen és behízelgően kedves, utolsó munkájánál is megmaradt régi formája mellett. A Purgatóriumban tehát újból viszontlátjuk Szindbádot, ezt a fogalommá vált érdekes alakot, követjük majd utolsó harcában, nézzük utolsó álmait, figyeljük a történeteket, a fel-feltűnő, érdekesebbnél érdekesebb élő és megálmodott figurákat. Majd pontot teszünk erre a regényre, Krúdy legutolsó művére, mely ezekkel a sorokkal végződik: „már kacsingat a mennyország felé...” Szindbád meggyógyult, de az írója végleg elment, hogy magával vigye minden álmát és itt hagyja nekünk búcsúírását, hogy: Szindbád él, egészen addig, míg magyar irodalom létezik a világon! ...

Úgy tesszük olvasóink kezébe a regényt, mint Krúdy Gyula utolsó virágcsokrát, arról a sírról, mely felett nemsokára kizöldül a fű, kiserkednek a virágok a tavaszi nap meleg fényében...

Dékány András

 

(Magyarság, 1934/18. /január 24./ 4. p.)