A hét portréja

Pethes Sándorról

Itt az ősz...” – mondta Alvinczy Eduárd a premieren, amikor elindult útjára a Vörös postakocsi. Azóta az őszi utazás télibe hajlott, s Krúdy úr vígszínházi postakocsija a maga meghatározott, megingathatatlan kényelmességével közeledik első jubileuma felé. A Vörös postakocsin, a különös Krúdy-figurák között ott utazik Sylvester, titoknok is, aki feltűnően hasonlít Pethes Sándorra. De hiszen ő az. Csak annyira valódi, hogy mindazok, akik őrizték a titoknok Krúdy-formálta, önmaguk képzelte portréját, az első pillanatban ráismertek. A Lavalliére-nyakravaló mögött szerényen megbújik a színész, Pethes Sándor. Így szokta mindig. Éppen ötven éve. Hadd árulom el: Sylvester képében Pethes Sándor is jubileumok felé utazik a postakocsin, ötven éve lesz annak, hogy elvégezte a Színiakadémiát. S ez évben hetven esztendős lesz. Dehát ne ünnepeljük előre, habár igazán ráférne már; miközben nagyurakról és szép kisasszonyokról sokat beszélünk, megfeledkezünk olykor az ilyen titoknokokról, akik pillanatokat emelnek szoborrá a színpadon.

„Itt az ősz...” – közli esténként fejedelmi fontoskodással Alvinczy, s Sylvester illően felel: „R ossz költők évszaka. Magam is írtam néhány őszi verset, amikor a bolondját jártam. Perdü, nagy jó uram.” S ott áll, fülében lúdtollal, az ősz vénember, vásott alázattal, cinkos kacsintással. Pethes körül már ebben a pillanatban ott sűrűsödik az a bizonyos krúdys atmoszféra, mely nélkül nem indul el a Vörös postakocsi. Nem mintha ez valamiféle nagy szerep volna, ő mindössze titoknok. De Pethes Sándor a színészmesterség titoknoka: ő tudja, mint kell valódi embereket fölvillantani.

Ezekkel a villanásokkal most is sajátos színeket rak Krúdy színpadának palettájára. Mondhatnók, Krúdy világa közel áll hozzá, jól ismeri. Ez igaz. De Pethes Sándor minden mozdulatával érzi a színpadot és érezteti a valóságot. Mostani szövege mögött is ott van a regénybeli Sylvester teljesebb figurája. S ezzel Alvinczyról, Rezeda Kázmérról és Esztelláról is vall. Egyik szavát remek humorban fürdeti meg, a másikat dráma lengi körül. Játszott száz és száz vígjátéki figurát, fellépett – nagyszerűen! – kabaréban, a Szentivánéj mesteremberei közül játszott legalább hármat-négyet, s Keszeget a Vízkeresztből, Figarót meg Bartolót, de volt Rank doktor a Nórában. Most az Egy hölgy a Maximból vidéki abbéját is játssza a Vígszínházban – a vaskos szituációkban is hallatlan finomsággal, ragyogó humorral. Miniatűr-remeklés. De nem felejtem egy szinte szöveg nélküli szerepében: a Közjáték Vichyben megrendítően szép előadásán az öreg ember torokszorító megalázottságát egyetlen szó szöveg nélkül tárta fel. Motyogása ordító vallomás volt. A John Gabriel Borkman jeleneteiben pedig Ibsen északi világát varázsolta elő. Tragikomikus emberséggel rajzolván meg Foldal, a reménytelenül remélő öreg írnok alakját.

Ilyen titkai vannak tehát Sylvesternek, a titoknoknak, s mennyi még! Az évtizedes paródiaút a legjobb baráttal Dénes Györggyel; epizódok és nagy szerepek mindenféle műfajban. Ötven év óta. Míg most hivatalos tartással jelenti esténként a szeszélyes nagyúrnak, hogy „Bukfenc lovunk öt hosszal, feltartva nyerte az akadályverseny t.”

Vajon eszébe jut-e ilyenkor Bukfenc, a Csinn-Bumm cirkuszból? Ne vessenek rám követ az esztétika aszkétikus főpapjai, én nagyon szerettem akkoriban ezt az ősi mulatságot, s benne külön Bukfenc alakját – ilyen finomsággal, ilyen költészettel ritkán láttam bohócot játszani, Pethes légies bohócot csinált, aki valóban mindent tud. Akárcsak Pethes Sándor, aki mindent tud, de legjobban színházul tud, ezt örökölte apjától, az egyik legnagyobb magyar színésztől, Pethes Imrétől.

Demeter Imre

 

(Film Színház Muzsika, 1969/3. /január 18./ 11. p.)