ÚJ MAGYAR FILM

Szindbád legújabb utazása

Írta: Demeter Imre

Szindbád és Majmunka (Latinovits Zoltán és Dayka Margit)

Szindbád, a hajós, életének és halálának háromszáz valahányadik évében, százhét olyan nőnek az emlékével, ki viszontszerette, s fakuló képével ezer olyannak, ki nem, egy őszből télibe dermedt napon megint elhagyá a kriptát, ahová az irodalmi halhatatlanság sorolta s visszatért, hogy megkísértse a film művészetét.

Nem mondanám, hogy megint feltámadt Szindbád, minthogy a szó földi-biológiai értelmében soha nem is halt meg: Krúdy Gyula örök életre álmodta a hajóst, ki olykor nevet és jelleget cserélve Rezeda Kázmér vagy Nagybotos Viola néven is megjelent, hogy elhódítsa az asszonyokat s megteremtse az őszi nosztalgia költészetét. Most valahogyan mégis új életre kelt. a nyughatatlan hajós: filmre varázsolták.

Nem lepődött meg; a csodákkal éppúgy megbékélt már, mint a húsleveses, pörköltes hétköznapokkal, nem hiába kölcsönözte nevét az Ezeregyéjszaka mesés világából az író, K. Gy. úr. Tulajdonképpen természetesnek tartotta, hogy filmhős lett belőle – drámahősként ugyanis már szerepelt a Kárpáti kalandban, 1912-ben, s Rezeda szerkesztő, meg Alvinczi Eduárd mint színpadi alakok is élnek tovább. Így hát a hajós, ki tanúja és részese volt mindenféle csodáknak, tudomásul vette ezt is: irodalmi ínyencek írója, íme, milliók írója lesz.

Lehet-e Krúdyt megfilmesíteni? – kérdezték, akik még nem látták a filmet, amint sokan kételkedtek abban is, hogy az epikus álmok költője (kinek, míg élt, a színház is a reménytelen szerelmei közé tartozott) egyenrangú hatással mgszólalhat a színpadon. A Vörös postakocsi színpadi sikere után most már szinte magától értetődő: Szindbád, a hajós a film műfajában is, megőrizvén a halhatatlanság ritka jogát, folytathatja örökös vándorlását.

Ezúttal nem táj, nem nő, nem étel idézte meg a hajóst, hanem egy makacsul álmodozó filmrendező: Huszárik Zoltán. Hívására az a Szindbád jött meg, ki valóban Krúdy elidegeníthetetlen hőse, az időtlen Szindbád, ki „mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény”. Huszárik érti és szereti Krúdyt; tud a nyelvén, s a forgatókönyv írójaként is mesterien válogatta ki a legjellegzetesebb történeteket, hogy az emlékezés és álom képeiben egy költői képzeletvilág realizmusát keltse életre. Az elomlóan lágy, epikusán áradó, halkan lírai cselekménysort drámai pillanatok törik meg, máskor irónia szövi át. Huszárik magabiztosan tájékozódik Krúdy álomvilágában, ahol cseppet se misztikus az, hogy Szindbád vissza-visszajő az asszonyokhoz, hívásra házhoz jár kísértetként, s nem valamiféle hiánya a távolságbecslésnek, ha a szepességi fogadókat százezer mérföldnyire érzi Budapesttől. Mesében és álomban minden lehetséges; ma már senki se állíthatja, hogy Krúdy valamiféle elandalító tündérvilágot rajzolt volna, mely mögött nincs valóság, hacsak az étkezés és a szerelem realizmusát nem tartjuk annak, (mellesleg annak tartjuk). Csupa ragyogó megfigyelés – nem véletlen, hogy ez az író ritkán beszélt, mindig beszéltetett, újdondászokat, pincéreket, asszonyokat, fogadósokat, portásokat, mindenkit, akivel összekerült.

Mennyi irónia, mennyi jellemző kortörténeti dokumentum a Krúdy-írásokban, melyeket időtlennek mondunk! Csupa hitelesítő adat, jellemfestő részlet, vagy vallomásértékű mellékmondat e csodálatos stílus kincses áradásában.

Szindbád búcsúja

Huszárik alkotása: valóságos képzőművészeti mestermű. Kockáit – csupa akvarell és pasztell – kiaggatnám a szobám falára. Szindbád mesevilága ez, tehát csupa valóság. Tájkép nincs köztük, legalábbis a fogalom igazi értelmében nincs. Tájak vannak, melyek játszanak, csakúgy, mint Krúdy írásaiban. Ha korcsolyáznak a sebes vizű Poprád havas hátán, látom az öreg pisztrángokat a jégpáncél alatt, a „piros derekú torony” mögött a behavazott fogadót, melynek gazdája annyira hasonlít Lubomirszky herceghez. Lehet, hogy mindez csak a Krúdy-rajongók természetes asszociációja; de az íróval még csak most ismerkedők (elsősorban a fiatalok, kikre 1917-ben, egy újabb Szindbád-kiadás előszavában a szerző rábízta, döntsék el: helyesen és igazságosan cselekedett-e Szindbád?) – nos, azok számára ez a film egyszerre vall Krúdyról és világáról s Huszárik Zoltán és munkatársai művészálmairól.

Filmről van szó, s mégis újra meg újra a festészet jut az eszembe. Mintha rendező és operatőr festékkel, palettával, állvánnyal állt volna ki a poprádfelkai fák alá, kék-zöld-szürke-fehér színekben villódzó ormótlan hegyek lábánál, kamera nélkül, csak festékkel és ecsettel! Mondhatnák: ha ilyen szép az a táj, mért ne lehetne a technika segítségével, a celluloidon is szép? Jó helyszínt választottak – ennyi az egész. Ha csak ennyi volna, akkor is szép volna. De ez annyival több, amennyivel az ember több a gépnél. Huszárik, a festészetben, színkompozíciókban gondolkodó, a tájban a Szindbád-történetek színhelyét, a Krúdy-hős lelkét és a maga álmait is látni s láttatni akaró rendező és Sára Sándor, e különleges tehetségű, gazdag fantáziájú és messzenéző operatőr főszerepeket osztogatott tájaknak, tornyoknak, mozdulatlan fáknak, félelmetes hegyeknek. Ez nemcsak film, hanem tárlatvezetés is. De nem reprodukciókból. Egy-egy képsor: kiegészítő, jellemző erejű színhelye Szindbád gondolatainak.

Krúdy, igazán modern író. Ezt mesterien bizonyítja Huszárik filmkölteménye is. Nem azzal, hogy Szindbád „modern magányát” hangsúlyozza, azzal sem, hogy belemagyaráz Krúdytól idegen gondolatokat. A látásmódtól modern, s mert festészeti kompozíciójában elfér az ábrázolt kort leginkább jellemző impresszionizmus a legmaibb stílussal.

Az idő játékai kavarognak e színorgiában; a központban Szindbád, a hajós, emlékezően és cselekvően, meditálón és álmodón, nők karjában és velőscsontba feledkezőn, menekülőn és érkezően – Latinovits Zoltán nagyszerűen kelti életre és halálra. Elegáns, finom, van benne öngúny, líra és nosztalgia: a remek filmszínész nagyon mélyről, sokszínűen és pszichológiai tanulmányértékkel rajzolja meg a hajós különös alakját; egy cseppnyit megkeveri őt Rezedával, Alvinczivel, Nagybotossal, s természetesen magával, Krúdyvál is. Ez utóbbit nem a maszkjával, hanem a krúdys világ igaz átélésével. Körülötte arcnélküli és súlytalan nők kavalkádja zsong; keblek, szempárok, combok és hajfonatok felvillantása közepette e nők mindegyike csak egy a sorban – ha mégis kiemelek egy epizódot, azért teszem, mert önmagában is remekmű, akár a novella: a virágárusleány minidrámája, mely tömörségével, pazar színeivel sok mindent elmond arról az elmúlt világról. Az arcnéküliséget kiválóan alakítják a szereplők; a hivatásos színésznők (Ruttkai Éva, Nagy Anna, Szegedi Erika, Tanay Bella, Dorián Ilona, Medgyesi Mária, Pap Éva és a többiek) hivatásosan és jelesebbül, de a nem hivatásosak se méltatlanul. Az arcnélküliek között Dayka Margitnak van arca. Majmunka a valóság, s szinte léleklátó barátja s a Macska utcai ház a menedéke Szindbádnak. Dayka figurája nagyszerű, szuggesztív halksága, egész tartása tökéletesen jellemzi Krúdy nőalakját. Arca van még Szénásy Ernőnek – egy fogadó pincérét játssza kitűnően. A zenét Jeney Zoltán szerezte: szép, izgalmas, kifejező.

Még egy képet szeretnék felidézni: a búcsújáró menetet, amikor a beteg Szindbád megnyugvást keres. A javíthatatlan álmodó végre aludni akar. Félelmetes kép: a dombtetőn a templom, s éneklő-zsolozsmázó vénasszonysereg, mint fekete varjucsapat, kétoldalt gyertyák, mécsesek aranyló fényeivel. Itt pihen meg Szindbád, s vajákos asszonyok a szívére teszik aszott-rút arcukat, s egy halálfejet idéző (nem maszk!) arc szinte jelzi már az elmúlást.

Aztán Szindbád, a hajós befejezi legújabb utazását, s furcsamód nem a remekmívű templom faragott szobraival, az orgona muzsikájával búcsúzunk tőle, hanem aranyló húsleves ingerlő illatával, az örök szerelem és a szüntelen csalódás perlekedésével és szépségeivel, elillanó női formákkal, a mese és a valóság mézszínű borával.

 

(Film Színház Muzsika, 1971/48. /november 27./ 4-5. p.)