Négyszem közt

Az ötvenéves Krudy az ötvenéves Bródy Sándorról

Margitszigeti nagy hársfa alatt találkozom Krudy Gyulával – ahogy ő mondaná, K. Gy. urral. A gyérült lombon keresztül megsokasodott a napjáték, aranypaszták között ülünk és őrizzük a szeptemberi délelőttöt. Semmi sem illik jobban e világon K. Gy. úrhoz, mint ez az ünnepi Margitsziget, amely itt és most tüntet a csendjével, mintha valóban lakatlan és járatlan volna s amely a költő tiszteletére mintha felöltözött volna a múlt és a jelen letagadhatatlan romantikájába, de annyi intelligenciával, bájjal, művésziességgel és esprit-vel, mint egy Krudy Gyula-regény... Ha jól látom és hallom, még a kis csúfondáros kacajok, a felhődző vitriolpermetezések s a vérig sercentő, tűhegynyi kavicsok sem hiányoznak, a bokrok mögül, a rózsák feje körül s a bársonyos fövennyel behintett sétaútról...

Ezen a szimbolikus padon nagy valósággal ül Krudy Gyula úr és negyven esztendő óta mindig egy kicsit fáradt fejét most is oldalt horgasztja s egy képzelt sarokból néz reám; nem egészen csigaházból, de, mindenesetre, a szenzitív ember bástyája mögül. Tavasszal nagybeteg volt, de mióta orvosa, a »vörös Lévy«, keményen rászólt, hogy ez nem járja, azóta nagyon iparkodott az eredménnyel és íme most kitűnő eredménnyel sütkérezik az őszi napon. Arca barnapiros, szeme friss, változatlanul az az okos és különös dióbarna szem, amelynek éberségét még a ki nem mondott szó és a meg nem tett mozdulat sem játszhatja ki...

– Gyula bátyám, – mondom – ha jól tudom, ezidén, október 21-én lesz félszázadik születésnapja. Tán szabad azt mondanom, hogy ez jubiláris év. Van olyan munkája, amin különösebb kedvvel, a maga örömére dolgozik ebben az ünnepi évben?

– Van, – feleli Krudy – Bródy Sándor életrajza. De nem volna teljes, ha csak így mondanám: a magam örömére írom; hanem így kell mondanom: a magam biztatására is. Mert engem manapság éppen az a Bródy vonz, akit ötvenéves korában legjobb korúnak láttam és legünnepeltebb írónak ismertem.

Olyan a pillanatnyi elhallgatása, mint a megkezdett melódiába tartozó ütem. A balkéz moll-akkordja. S azután:

– Érdekes írójelenség, volt Bródy Sándor. Lisznyai Kálmán óta, aki az ötvenes és hatvanas években cifraszűrben bomladirozta végig az országot, sarkantyús csizmában és fokossal táncolt s ezenkívül palóc dalokat írt és énekelt: semmiféle költő vagy író nem volt olyan népszerű, mint Bródy Sándor. Holott ő nem táncolt, hanem népszerűsége fénykorában szép szavakkal és könyvekkel hódította az országot. Mindig megvolt a maga speciális közönségé. Elsősorban a pesti asszonykák, az úgynevezett meg nem értett asszonyok, akik tulajdonképpen kalandnak nézték az életet; de vidéken is ugyanezek a nők, Bovaryné-fajták, akik nem találják meg lelkük egyensúlyát a vidéki atmoszférában és új élet után vágyódnak. Az új élet utjait, lehetőségeit nyitogatta előttük Bródy Sándor, meglibbentette előttük a boldog asszonyi karrier hét fátyolát...

Cigarettára gyújt Krudy Gyula. Kihúzza magát, hátradől a padon és mozdulatlanul néz fel a lombkoronába; honnét a sárga napsugár-húrok le felé feszülnek. Nem mondja ki, amit gondol, de arcát rózsásítja a gondolat:

– Az ő húsból és vérből való asszonyai, vagy azok húgai, voltak az én fiatalságomban az asszonyaim...

S íme, a gondolat hídján át szavak partjára érünk:

– Húszéves voltam, amikor megismerkedtem vele. Pesten volt, jobban mondva Budán, sőt Budafokon, a Kutyavillában. Nagyon elhagyatott csárda volt akkoriban még a Kutyavilla s én valószínűleg szerelmi bánatomban vetődtem egy nyári délután egyedül oda. Akkoriban örököltem apámtól, gavallérjelölt voltam (ahogyan más ügyvédjelölt) és írni is akkortájt kezdtem komolyabban. A csárdában Bródy Sándor mulatott Fenyő Sándor, a »Magyar Hírlap« akkori felelős szerkesztője társaságában, két szép és fiatal színinövendékkel. Ezt a két szemrevaló leányt Sándor »úszni« tanította. Estefelé volt, bementek a vízbe... Én is. Nagyon összebarátkoztunk és hajnalban már együtt jöttünk Pestre fiákerón. Négyen a hátsó ülésen és Fenyő Sándor a bakon...

Egy-két szippantás, eldobja a cigarettát.

– Még ma sem ismerik Bródy Sándor alakját, pedig már nem ismerhetik. Nemcsak háborúelőtti, hanem századvégi gavallér volt, aki tulajdonképpen sohasem tudott korában elhelyezkedni. Rettentően és meglepően intelligens volt, bár műveletlennek szerette magát feltüntetni. Elzsidósodott intellektuelek között élt bohémes, cigányos, nyugtalan életet, ezt ő utána nem csinálta többet senki végig, mert az emberek elsavanyodtak ahhoz, hogy íróik bohém életet élhessenek. A háborúelőtti intelligencia (amely későbbi éveiben Adyt is hozta) a század elején kezdett érdeklődni Bródy Sándor iránt, akit némelyek tehetségtelen írónak mondottak, holott nem volt az, s akit a maga korában újszerűnek kellett tekinteni. Valóban, a békés-gyulai ügyvédi írnok határozottan új színeket és meglátásokat hozott, úgy az elbeszéléseiben, regényeiben és színdarabjaiban, mint eredeti életmódjában. Életmódja igen tehetséges volt, bár mindig szerencsétlen embernek tartotta magát sorsában, szerelmeiben – s egy alkalommal (ahogy az ismeretes) egy Bécs melletti fürdőhelyen romantikusan szíven lőtte magát. Ő maga úgy tartotta, hogy sohasem volt jóformán egyetlen boldog perce s ezért látta groteszk szempontból az emberek életét s ugyanezért mondott annyi rosszat barátaira és ellenségeire, hogy megjegyzései valósággal hírhedté váltak...

– Legjobban szerettem – folytatja Krudy, – »Don Quijote kisasszony« című regényét. Ezt tartom olyan írásnak, amelyben – egy nő alakján keresztül – legjobban kifejezte azt, amit ő magáról gondolt. Ilyen Don Quijote volt ő akkor is, amikor a régi »Magyar Hírlap«-tól megbízást kapott, hogy utazzék le az Emke-bálra Kolozsvárra s arról tudósítást írjon lapjának. A tudósítás meg is jelent, de Bródy egy szál frakkban két esztendeig maradt Kolozsvárott... Utolsó éveiről és haláláról ne beszéljünk – az szomorú volt. Nekem azt mondta, nem hiszi el, hogy szívbajos, mert egyszer már keresztüllőtte a szívét, hát, ha a golyó nem ölte meg, csak nem öli meg a szívbillentyű tágulás... Neki is, mint nekem, a »vörös Lévy« (ismeri, ugyebár: Lévy Lajos doktor) volt a legjobb embere – az egyetlen, aki előtt komolyan nyilatkozott. Csak őt tartotta az egész világon okosabbnak, önmagánál...

– Respektálom, – mondom – hogy nem akar Bródy Sándor utolsó éveiről beszélni, – az ember ne idézgesse az amúgy is jelentkező melankóliát – de mégis engedje meg, hogy megmutassam Sándor bácsi egyik kiadatlan versét, amelyet már betegen, három évvel a halála előtt írt. Fiatal leány emlékkönyvébe írta ezeket a sorokat:

Csillag Olgának,
kedves kis vérségemnek,
azaz hitsorsosomnak,
aki velem együtt Jeruzsálem-
ből jött. (Csakhogy én
sokkal régebben. És én
már elmenőben is vagyok
a nevezetes makkeba barlang-
ba, Ábrahám kebelére.
Jó öreg hely, de mégis
csak jobb volna egy fiatalon
nyugtatni ősz fejemet. De
sajna, ezt már nem lehet.)
Ó gyönyörű lehetetlenségek,
ó csak tegnap feljött
jeruzsálemi csillag! Mert
hogy elmúlt rólam a fiatal-
ság, szeretném a szegény,
öreg, beteg fejemet Salamon
templomának megmaradt
sziklafalába verni és
ordítani: sehotónu!

Bródy Sándor,
volt magyar költő.

Szanatóriumban, Badenban 1921.

A papírlap ott marad Krudy Gyula kezében. Nem szeret megindulni, de azért túl sebesen mondja

– Ez szép, nagyon szép. És őszinte.

És megint csak nézi a papírlapot.

– Ezt ne csak nekem mutassa meg, mondja azután – ezt írja ki az interjúba.

Lassan, elgondolkodva még hozzáteszi:

– Én a Bródy Sándor-életrajzon csak olyan napokon dolgozom, amikor kedvem van a munkához. Már több mint a fele kész. Az igazi dolgok nem fognak újságban megjelenni. Bizonyos emberi megvilágításokat nem bír el a rotációspapír. És nekem róla ilyen mondanivalóim is vannak.

Dénes Zsófia.

(Literatura, 1927/10. /október/ 339-340. p.)