Krúdy Gyulát 1926-ban, egy hétfői lap szerkesztőségében ismer­tem meg. Akkor még nem volt ötvenéves. Megismerkedésünk előtt hosszú évek óta jöttek hozzám futárok: a róla szóló mesék és mondák. Azokat főként az Otthon-kör törzstagjai (a kártyá­sok) hordták szét. Én Fedák asztalánál szintén tőlük hallottam.

Hanem előtte jártak, bizony, a könyvei is. Szindbád, Rezeda Kázmér, Nagybotos, Vak Béla viselt dolgai a szerelemben és a bánatban, no meg a K. Gy. úr alkotta mindenségben. Egy-egy könyve (ha talán nem is mindegyik) hosszú távra bűvöletben tar­tott. Az Asszonyságok díja Krúdy-zsongásától valósággal elbó­dultam, és általában varázsa alól sohasem szabadultam meg.

Egy kicsit áhítattal és a nagy írónak – költőnek! – kijáró légi szerelemmel néztem fel akkor reá.

Igenis: fel reá. Mert ritkán lát az ember olyan magasra nőtt férfiút. Azután meg szép is volt, olyan férfiasan és rokonszenve­sen szép, ami még sokkal ritkább dolog. Ezt a külsőt egészítette ki csellóhangja, az a baritonhang, amely egyedül illett hozzá. Nemhiába volt ő szerelem gyermeke (csak később megkötött házassággal), mert homlokán, bizony, csillaggal született, mint a csodalény a népmesében.

Amit elbeszélek, az egy szombatnapon történt. Leültünk a szerkesztőségi konferencián, mint azontúl minden szombaton, amikor is a felelős szerkesztő – Lázár Miklós – elnökletével meg­beszéltük, ki mit ír a vasárnap éjfélkor megjelenő lapba. Kevesen voltunk belső munkatársak, mert Lázár megválogatta a „tollait”. Csak a szerinte jól megírt szöveget tűrte, ő is Nyíregyhá­záról került Pestre, úgy, mint Krúdy Gyula. Az író a város gavallér-ügyvédjének (és egy egyszerű lánynak), Lázár a város köz­ismert patikusának volt a fia. Az apák együtt kártyáztak a ka­szinóban, és a ragaszkodás a két nyírségi bohémfiú között élet­hossziglan tartott.

Más nő rajtam kívül nem dolgozott a szerkesztőségben. Le­ültünk Lázár köré, és Krúdy Gyula egyenesen mellém ült. Akkor, már első alkalommal, hogy találkoztunk (én nemrég tér­tem haza az emigrációból) – és azontúl is minden szombaton, amíg az egészsége megengedte, hogy ott legyen.

Lopva néztem rá. Bevallom, gyönyörködnöm kellett benne. Csodálatosan ápolt volt. Nem látszott meg rajta, amit azóta a róla írt nagy kortárs-kötetben, a Krúdy világában olvastán, hogy akkori margitszigeti hátterében milyen döbbenetes szegény­ség húzódott meg. Krúdy megjelent és úr volt, a szó kaszinói és konzervatív-londoni értelmében. Sötétkék öltönye, élrevasalt nadrágja, ragyogó fehér inge, szürkebetétes, gombos magascipő­je, a minden divattúlzást mellőző dzsentri magabiztosságát hor­dozta. Semmi sem volt rajta vadonatúj, de nem is volt régi. Min­den, amit viselt, hozzá tartozott. Honnan vette ezt? Atyai ágon századokból hozta? Vagy csak egyéni művész-jóízlése diktálta, hogy így jelenjék meg?

Természetesen, nem ez volt Krúdyban a legnagyobb hatással reám. Hanem a feje, a szeme. Az a félrebillent fej, amely talán nem bírta el terhét – a benne szövődő mesék, álomlátások arany­anyagát. És az a dióbarna szem, amelyből – túl az okosságon – intelligencia világított. Minden emberi dolognak mélységes meg­értése és megérzése.

Éleslátását és egyben érzékenységét beleszőtte írásaiba, s ezt időnként le kellett öntenie groteszk pajzánkodással vagy torzító humorral, hogy ne hasson borús melankóliának, de szerelmi turbékolásnak sem. A felületesek ugyan úgy tarthatták, hogy biedermeier modorban ír. De igazi olvasóját Krúdy nem téveszt­hette meg. Minden szépséges meseszövése, álomlátása ellenére, bizony kellő helyen és időben nagyon is szenvedélyes bíráló volt, haragjában maró, érzékeiben nagyon is földi, és telt nála még a vásottfiú garabonciásra is. És volt vaskos is, mint a kecskebaklábú faun. Igaz, hogy ritkán, és akkor is tán – csak egy pillanat­ra. De mégis.

Hiába. Egész műve, mindenestől, költészet. És csak az övé. Egy magányban elrekedt férfi sajátos költészete.

Ő, a sokasszonyos hősszerelmes, egész életében magányos volt. Ezt éreztette a hallgatagsága. Újra meg újra begubózott, ha néha áttörte is a belső gátat és megszólalt. Papír olyankor nem volt előtte, hogy arra öntse ki a mesét, hát elfújta a leve­gőbe.

A szerkesztőségi konferenciákon – természetesen – vég nél­kül unatkozott. De ott ült mégis, mert Lázár hívta, Lázárt sze­rette, és ez az ott-ülés, majd a belőle adódó másnapi írás, arány­lag jó pénzt hozott. És a pénz rettenetesen kellett neki.

Szerettem, hogy ott ül a szerkesztőségben. És szerettem, na­gyon szerettem, hogy minden alkalommal mellém ült. Unalmá­ban a végszóval biztatta önmagát, és még a javában folyó meg­beszélés közben ezt suttogta nekem:

– Ebéd előtti „ser”-re elviszem a művésznőt a Kovacsevicsbe.

A szerkesztőség akkoriban a Rökk Szilárd utcában tanyázott. A Kovacsevicset pedig nem messze, a Rákóczi úton, a Rókus- kapuval szemben találtuk. Egy órácskát ilyenkor ott üldögéltünk együtt az egyik fa páholyban, és illedelmes legények módjára, tempósan ittuk serünket.

Dehogyis szólaltam volna meg. Megszólalni, amikor K. Gy. úr asztalszomszédom oly értelmesen hallgat? (Meggyőződésem, azért is hívott el magával, merthogy én nem csicsergek.) De néha mégis megeredt a szava – nála pillanatnyi jólét és fölengedés jele és ilyeneket mondott el:

Ismeri a Royal-szállóbeli kis Gerbeaud-t? Nos, igen. Hát volt ott egy lány, már nincs ott. Málikának hívták. Egy pár év­vel ezelőtt nagyon tetszett nekem. Akkor ott laktam a Royalban, az ötödik emeleten. Azt a Málikát nem lehetett csak úgy kezelni. Csak úgy elhívogatni. Meg úgy hazudozni neki. Tiszta kislány volt. Hát én, vén fejemmel, majdnem belészerettem. Kicsit meg­bolondultam. Egyszer azután ráállott, hogy egy szabadnapján estefelé kijön velem fiákeren a Kutyavillába. Az ott van a Duna-parton, Budafok alatt. Jó halat főznek ott, jó bort tart a korcsmáros. Megegyeztünk. Málika eljött hófehér ruhában, még egy bíborpiros rózsát is kitűzött illetékes helyre. Formás kis hely volt az, keménykörte formájú. Akkor azután megkötöttük éjfél­kor a vérszerződést.

Elhallgat. Halántéka fölött megcsillan az ezüstcsík. Lenéz söröspoharába.

Vérszerződést? ... Gyula bátyám ...

Igen hát. Feltűrtem a blúza ujját és saját ingujjamat a felső karon, kívül, zsebkéssel bevágtam. Keresztbe. Két metszést Málikánál, nálam is. Csurgott a vér az ő karján is, az enyémen is, és akkor karomat szorosan odanyomtam karjához. Az volt a vérszerződés.

Málika ... – mondom elmélázva. – És hagyta? Szisszenés nélkül?

Hagyta.

És hová lett Málika?

Rámnéz, egy kissé megvonja vállát. Mint aki azt mondja: mi­csoda kérdés ez? Tartozik ez énrám? És megint mély hallgatás­ba merül, mert nem szólni egy szót sem – bölcsebb mindennél.

Egy évre rá, tavasszal, már súlyos beteg volt. Orvosa, a „vö­rös Lévy”, akkoriban minden pesti író és művész bizalmi orvosa, keményen rászólt, hogy ez nem járja, tessék abbahagyni – italt, nikotint... csupa garázda mennyiséget, különben baj lesz. A szíve nem engedi tovább. Akkor összeszedte magát és iparko­dott, hogy a vörös Lévynek szót fogadjon. Nagyon szerette az orvosát, nagyon szerette az életet, bármily küzdelmesen alakult is számára. Minél idősebb lett, annál többet kellett szenvednie és küzdenie. Nemcsak a tiltott narkotikumok ártottak a szívének, az anyagi gondok és politikai körülmények legalább olyan mértékben támadták.

Ötvenedik születésnapja közeledett, és ezért a Literatura fo­lyóirat, azazhogy Supka Géza főszerkesztő, elküldött hozzá a Margitszigetre. Hadd ünnepeljük a Literaturában. Ki tud még olyat mondani Szindbádról, mint ő maga?

Nem világosított fel senki, ott él-e vele együtt a szigeten má­sodik felesége és kislánya. Erről sehol sem esett szó. Mert hol ott éltek vele, hol elköltöztek tőle. Azzal sem voltam tisztában, hogy a nagy író be sem vezethetne lakásukba, mert az annyira ki­fosztott és szegényes. Pedig ez volt az oka, hogy a ház előtt várt egy pádon. Igen, ez a szép, még mindig délceg, kifogástalan kül­sejű férfi – előttem és az olvasói előtt – bizonyára szégyellte volna otthona szegénységét. Holott igazán nem az ő szégyene volt! Ő lábadozón és legyengülten is mindig rengeteget dolgo­zott. De hát – a forradalmakkal egyetértett, és azután is dacos egyéni hittel járkált. A kurzusnak egyáltalán nem feküdt le. Ez haláláig nem bocsátotta meg neki a reakció.

Most itt áll előttem, mégiscsak felderült arccal. Tavaszi nagy betegsége után, a nyári hónapokban, szemmel láthatóan össze­szedte magát. Lesült. Barnapiros. Szeme csillog, vágott bajusza alatt félmosoly. Énbennem erős a hit, hogy Krúdy most lett a legszebb. Szebb így, kicsit szikkadtan, kicsit deresen, mint lehe­tett ifjú gavallér-Gacsaj Pesta betyáréveiben.

Ülünk mind a ketten a padon. Déli verőfény, megritkult lombú fák. A sziget csendben nyújtózik előttünk, hiteti, hogy lakatlan. Magyar szeptember, tündöklés. Gyümölcs íze és gyü­mölcs szaga van itt az ősznek.

Sajnálom, hogy meg kell szakítanom a csendet. Sajnálom, hogy egyáltalán kérdeznem kell tőle valamit.

- Gyula bátyám, egy hónap múlva, október 21-én üli ötvene­dik születésnapját. Az Isten éltesse drága Krúdy Gyulát! És meg ne haragudjék, ha most megbízásból kérdezem: ebben az ün­nepi évben van-e olyan munkája, amelyen saját örömére dolgo­zik? (Mert mit is kérdezhet tőle egy irodalmi lap.)

És ő élénken:

– Van hát. Bródy Sándor életrajza. De nem volna teljes, ha így mondanám: a magam örömére írom. Hanem így kell mond­jam: a magam biztatására is. Mert engem manapság, éppen az a Bródy vonz, akit ötvenedik évében, legjobb korában láttam, és a legünnepeltebb írónak ismertem. Hogy ez mikor volt? Úgy 1910 körül, gondolom.

Elhallgat, elnéz a levegőbe. Messzire.

– Érdekes író jelenség volt Bródy Sándor – folytatja. – Lisznyay Kálmán óta, aki az ötvenes és hatvanas években cifraszűr­ben végigbomladírozta az országot, sarkantyús csizmában és fokossal táncolt, palóc dalokat írt és énekelt, semmiféle költő vagy író nem volt olyan népszerű, mint Bródy Sándor. Holott ő nem táncolt, hanem népszerűsége fénykorában szép szavakkal és könyvekkel hódította meg közönségét. Mindig megvoltak a maga olvasói. Elsősorban a pesti nők, az úgynevezett meg nem értett asszonyok, akik tulajdonképpen kalandnak nézték az éle­tet. De vidéken is megtaláljuk abban a korban ugyanezeket a nőket, Bovaryné fajtáját. Az nem találja meg a lelke egyensúlyát a kisvárosi-falusi légkörben, és új élet után vágyik. Az új élet lehetőségeit, útjait nyitogatta számukra Bródy Sándor. Meglebbentette előttük a boldog asszonyi karrier hét fátyolát.

Krúdy cigarettára gyújt, kihúzza magát, hátradől a padon, és most felnéz a lombkoronába, ahonnan árad lefelé a sárga fény. Nem mondja ki, hogy mi jutott eszébe, de arcát rózsásítja a gon­dolat.

– Bródy Sándor húsból és vérből való asszonyai vagy azok húgai voltak az én fiatalkoromban az én asszonyaim is. Elmon­dom, hogy ismerkedtünk meg. Húszéves voltam, akkor ő har­mincnégy lehetett. Pesten történt, jobban mondva Budán, sőt Budafokon, akkor is épp a Kutyavillában. Nagyon elhagyatott csárda volt az akkoriban még, és én valószínűleg szerelmi bána­tomban vetődtem oda egy nyári délutánon, egyedül. Az idő tájt örököltem apámtól. Gavallér jelölt voltam, ahogyan más ügy­védjelölt. És írni abban az időben kezdtem komolyabban. A csárdában Bródy Sándor mulatott Fenyő Sándor társaságában, aki akkor a Magyar Hírlap felelős szerkesztője volt. Két szép

fiatal színinövendék ült az asztaluknál, két szemrevaló kis pesti lány. Estefelé Bródy „úszni” tanította őket. Bementek a vízbe. Én is. Nagyon összebarátkoztunk. Hajnalban már együtt jöttünk be Pestre fiákeren. Négyen a hátsó ülésen ... és Fenyő a bakon.

Egy-két szippantás, eldobja cigarettáját.

Még ma sem ismerik Bródy Sándor alakját, pedig már nem ismerhetik. Nemcsak háború előtti, hanem századvégi gavallér volt, aki tulajdonképpen sohasem tudott korába beilleszkedni. Rettentően és meglepően intelligens volt, bár műveletlennek szerette feltüntetni magát. Intellektuelek között élt bohémes, cigányos, nyugtalan életet, ezt őutána nem csinálta többé senki végig, mert az emberek elsavanyodtak ahhoz, hogy íróik bohém életet élhessenek. A háború előtti intelligencia, amely Adyt is hozta, a század elején kezdett érdeklődni Bródy Sándor iránt, akit némelyek tehetségtelen írónak mondottak, holott nem volt az, s a maga korában újszerűnek kellett tekinteni. Valóban, a békésgyulai ügyvédi írnok, mert Bródy az is volt, határozottan új színeket és meglátásokat hozott. Úgy az elbeszéléseiben, re­gényeiben és színdarabjaiban, mint eredeti életmódjában. Igen tehetségesen tudott élni, bár mindig szerencsétlen embernek tar­totta magát sorsában és szerelmeiben, s egy alkalommal – ahogy ez ismeretes – egy Bécs melletti fürdőhelyen romantikusan szí­ven lőtte magát. Ő maga úgy tartotta, hogy sohasem volt jófor­mán egyetlen boldog perce, ezért látta groteszknek és ferdé­nek az emberek életét. Ugyanezért mondott annyi rosszat ba­rátaira és ellenségeire, hogy megjegyzései valósággal hírhedtté váltak.

Legjobban szeretem – gyújt újabb cigarettára Krúdy (nem tu­dom, ehhez a nikotinpazarláshoz Lévy doktor mit szólna) – Don Quijote kisasszony című regényét. Ezt tartom annak az írásnak, amelyben, egy nő alakján keresztül, legjobban kifejezte azt, amit önmagáról gondol. Ilyen Don Quijote volt akkor is, amikor a régi Magyar Hírlaptól megbízást kapott, hogy az Emke-bálra utazzék le Kolozsvárra. És ő egyszál frakkban akkor két eszten­deig ott maradt. Ugyanis szerelmes lett Hunyady Margitba, az ottani Nemzeti Színház kitűnő művésznőjébe. S ennek a ragyogó két esztendőnek emléke a tehetséges Hunyady Sándor.

Utolsó éveiről és haláláról ne beszéljünk. Az szomorú volt. Nekem azt mondta, nem hiszi el, hogy szívbajos, mert egyszer már keresztüllőtte a szívét, hát ha a golyó nem ölte meg, csak nem öli meg a szívbillentyű-tágulás. Neki is, mint nekem, a vö­rös Lévy volt a legjobb embere, az egyetlen, aki előtt meg­nyilatkozott. Az egész világon csak őt tartotta okosabbnak ön­magánál.

Lassan, elgondolkozva hozzáteszi:

Én a Bródy Sándor életrajzon csak olyan napokon dolgo­zom, amikor kedvem van a munkához. Már több mint a fele kész. De az igazi dolgok sohasem jelennek meg napilapban. Bi­zonyos emberi megvilágításokat nem bír el a rotációs papír. És nekem róla ilyen mondanivalóim is vannak.

Így rejtőzött el az ötvenéves Krúdy, barátja, Bródy Sándor zseniálisan felvázolt alakja mögé, hogy ne kelljen önmagáról vallania.

Hiába tette, mert hiszen egész idő alatt, minden szavával K. Gy. úrról beszélt.

 

(Dénes Zsófia: Szivárvány. Bp. 1970, Gondolat. 155-162. p.)