Krúdy Gyulát 1926-ban, egy hétfői lap szerkesztőségében
ismertem meg. Akkor még nem volt ötvenéves. Megismerkedésünk előtt hosszú évek
óta jöttek hozzám futárok: a róla szóló mesék és mondák. Azokat főként az
Otthon-kör törzstagjai (a kártyások) hordták szét. Én Fedák
asztalánál szintén tőlük hallottam.
Hanem előtte jártak, bizony, a könyvei is. Szindbád, Rezeda
Kázmér, Nagybotos, Vak Béla viselt dolgai a szerelemben és a bánatban, no meg a
K. Gy. úr alkotta mindenségben. Egy-egy könyve (ha
talán nem is mindegyik) hosszú távra bűvöletben tartott. Az Asszonyságok
díja Krúdy-zsongásától valósággal elbódultam, és általában
varázsa alól sohasem szabadultam meg.
Egy kicsit áhítattal és a nagy írónak – költőnek! – kijáró
légi szerelemmel néztem fel akkor reá.
Igenis: fel reá. Mert ritkán lát az ember olyan magasra
nőtt férfiút. Azután meg szép is volt, olyan férfiasan és rokonszenvesen szép,
ami még sokkal ritkább dolog. Ezt a külsőt egészítette ki csellóhangja, az a
baritonhang, amely egyedül illett hozzá. Nemhiába volt ő szerelem gyermeke
(csak később megkötött házassággal), mert homlokán, bizony, csillaggal
született, mint a csodalény a népmesében.
Amit elbeszélek, az egy szombatnapon történt. Leültünk a
szerkesztőségi konferencián, mint azontúl minden szombaton, amikor is a felelős
szerkesztő – Lázár Miklós – elnökletével megbeszéltük, ki mit ír a vasárnap
éjfélkor megjelenő lapba. Kevesen voltunk belső munkatársak, mert Lázár
megválogatta a „tollait”. Csak a szerinte jól megírt szöveget tűrte, ő is Nyíregyházáról
került Pestre, úgy, mint Krúdy Gyula. Az író a város gavallér-ügyvédjének (és
egy egyszerű lánynak), Lázár a város közismert patikusának volt a fia. Az apák
együtt kártyáztak a kaszinóban, és a ragaszkodás a két nyírségi bohémfiú
között élethossziglan tartott.
Más nő rajtam kívül nem dolgozott a szerkesztőségben. Leültünk
Lázár köré, és Krúdy Gyula egyenesen mellém ült. Akkor, már első alkalommal,
hogy találkoztunk (én nemrég tértem haza az emigrációból) – és azontúl is
minden szombaton, amíg az egészsége megengedte, hogy ott legyen.
Lopva néztem rá. Bevallom, gyönyörködnöm kellett benne.
Csodálatosan ápolt volt. Nem látszott meg rajta, amit azóta a róla írt nagy
kortárs-kötetben, a Krúdy világában olvastán,
hogy akkori margitszigeti hátterében milyen döbbenetes szegénység húzódott
meg. Krúdy megjelent és úr volt, a szó kaszinói és
konzervatív-londoni értelmében. Sötétkék öltönye, élrevasalt
nadrágja, ragyogó fehér inge, szürkebetétes, gombos magascipője,
a minden divattúlzást mellőző dzsentri magabiztosságát hordozta. Semmi sem
volt rajta vadonatúj, de nem is volt régi. Minden, amit viselt, hozzá
tartozott. Honnan vette ezt? Atyai ágon századokból hozta? Vagy csak egyéni
művész-jóízlése diktálta, hogy így jelenjék meg?
Természetesen, nem ez volt Krúdyban a legnagyobb hatással
reám. Hanem a feje, a szeme. Az a félrebillent fej, amely talán nem bírta el
terhét – a benne szövődő mesék, álomlátások aranyanyagát. És az a dióbarna
szem, amelyből – túl az okosságon – intelligencia világított. Minden emberi
dolognak mélységes megértése és megérzése.
Éleslátását és egyben érzékenységét beleszőtte írásaiba, s
ezt időnként le kellett öntenie groteszk pajzánkodással vagy torzító humorral,
hogy ne hasson borús melankóliának, de szerelmi turbékolásnak sem. A
felületesek ugyan úgy tarthatták, hogy biedermeier modorban ír. De igazi
olvasóját Krúdy nem téveszthette meg. Minden szépséges meseszövése, álomlátása
ellenére, bizony kellő helyen és
időben nagyon is szenvedélyes bíráló volt, haragjában maró, érzékeiben nagyon
is földi, és telt nála még a vásottfiú garabonciásra
is. És volt vaskos is, mint a kecskebaklábú faun. Igaz, hogy ritkán, és akkor
is tán – csak egy pillanatra. De mégis.
Hiába. Egész műve, mindenestől,
költészet. És csak az övé. Egy magányban elrekedt férfi sajátos költészete.
Ő, a sokasszonyos hősszerelmes, egész
életében magányos volt. Ezt éreztette a hallgatagsága. Újra meg újra
begubózott, ha néha áttörte is a belső gátat és megszólalt. Papír olyankor nem
volt előtte, hogy arra öntse ki a mesét, hát elfújta a levegőbe.
A szerkesztőségi konferenciákon – természetesen
– vég nélkül unatkozott. De ott ült mégis, mert Lázár hívta, Lázárt szerette,
és ez az ott-ülés, majd a belőle adódó másnapi írás, aránylag jó pénzt hozott.
És a pénz rettenetesen kellett neki.
Szerettem, hogy ott ül a
szerkesztőségben. És szerettem, nagyon szerettem, hogy minden alkalommal
mellém ült. Unalmában a végszóval biztatta önmagát, és még a javában folyó megbeszélés
közben ezt suttogta nekem:
–
Ebéd előtti „ser”-re elviszem a művésznőt a Kovacsevicsbe.
A szerkesztőség akkoriban a Rökk Szilárd utcában tanyázott. A Kovacsevicset
pedig nem messze, a Rákóczi úton, a Rókus- kapuval szemben találtuk. Egy
órácskát ilyenkor ott üldögéltünk együtt az egyik fa páholyban, és illedelmes
legények módjára, tempósan ittuk serünket.
Dehogyis szólaltam volna meg.
Megszólalni, amikor K. Gy. úr asztalszomszédom oly
értelmesen hallgat? (Meggyőződésem, azért is hívott el magával, merthogy én nem
csicsergek.) De néha mégis megeredt a szava – nála pillanatnyi jólét és
fölengedés jele és ilyeneket mondott el:
– Ismeri a Royal-szállóbeli kis Gerbeaud-t? Nos,
igen. Hát volt ott egy lány, már nincs ott. Málikának
hívták. Egy pár évvel ezelőtt nagyon tetszett nekem. Akkor ott laktam a
Royalban, az ötödik emeleten. Azt a Málikát nem
lehetett csak úgy kezelni. Csak úgy elhívogatni.
Meg úgy hazudozni neki. Tiszta kislány volt. Hát én, vén fejemmel, majdnem
belészerettem. Kicsit megbolondultam. Egyszer azután ráállott, hogy egy
szabadnapján estefelé kijön velem fiákeren a Kutyavillába. Az ott van a
Duna-parton, Budafok alatt. Jó halat főznek ott, jó bort tart a korcsmáros.
Megegyeztünk. Málika eljött hófehér ruhában, még egy
bíborpiros rózsát is kitűzött illetékes helyre. Formás kis hely volt az, keménykörte
formájú. Akkor azután megkötöttük éjfélkor a vérszerződést.
Elhallgat. Halántéka fölött megcsillan az ezüstcsík. Lenéz
söröspoharába.
–
Vérszerződést? ... Gyula bátyám ...
–
Igen hát. Feltűrtem a blúza ujját és saját ingujjamat a felső karon, kívül,
zsebkéssel bevágtam. Keresztbe. Két metszést Málikánál,
nálam is. Csurgott a vér az ő karján is, az enyémen is, és akkor karomat
szorosan odanyomtam karjához. Az volt a vérszerződés.
–
Málika ... – mondom elmélázva. – És hagyta?
Szisszenés nélkül?
–
Hagyta.
–
És hová lett Málika?
Rámnéz,
egy kissé megvonja vállát. Mint aki azt mondja: micsoda kérdés ez? Tartozik ez
énrám? És megint mély hallgatásba merül, mert nem szólni egy szót sem – bölcsebb
mindennél.
Egy évre rá, tavasszal, már súlyos beteg volt. Orvosa, a
„vörös Lévy”, akkoriban minden pesti író és művész bizalmi orvosa, keményen
rászólt, hogy ez nem járja, tessék abbahagyni – italt, nikotint... csupa
garázda mennyiséget, különben baj lesz. A szíve nem engedi tovább. Akkor
összeszedte magát és iparkodott, hogy a vörös Lévynek szót fogadjon. Nagyon
szerette az orvosát, nagyon szerette az életet, bármily küzdelmesen alakult is
számára. Minél idősebb lett, annál többet kellett szenvednie és küzdenie.
Nemcsak a tiltott narkotikumok ártottak a szívének,
az anyagi gondok és politikai körülmények legalább olyan mértékben támadták.
Ötvenedik születésnapja közeledett, és
ezért a Literatura folyóirat, azazhogy Supka Géza főszerkesztő, elküldött
hozzá a Margitszigetre. Hadd ünnepeljük a Literaturában. Ki tud még olyat mondani Szindbádról, mint ő
maga?
Nem világosított fel senki, ott él-e vele
együtt a szigeten második felesége és kislánya. Erről sehol sem esett szó.
Mert hol ott éltek vele, hol elköltöztek tőle. Azzal sem voltam tisztában, hogy
a nagy író be sem vezethetne lakásukba, mert az annyira kifosztott és
szegényes. Pedig ez volt az oka, hogy a ház előtt várt egy pádon. Igen, ez a
szép, még mindig délceg, kifogástalan külsejű férfi – előttem és az olvasói
előtt – bizonyára szégyellte volna otthona szegénységét. Holott igazán nem az ő
szégyene volt! Ő lábadozón és legyengülten is mindig rengeteget dolgozott. De
hát – a forradalmakkal egyetértett, és azután is dacos egyéni hittel járkált. A
kurzusnak egyáltalán nem feküdt le. Ez haláláig nem bocsátotta meg neki a
reakció.
Most itt áll előttem, mégiscsak felderült
arccal. Tavaszi nagy betegsége után, a nyári hónapokban, szemmel láthatóan
összeszedte magát. Lesült. Barnapiros. Szeme csillog, vágott bajusza alatt
félmosoly. Énbennem erős a hit, hogy Krúdy most lett a legszebb. Szebb így,
kicsit szikkadtan, kicsit deresen, mint lehetett ifjú gavallér-Gacsaj
Pesta betyáréveiben.
Ülünk mind a ketten a padon. Déli
verőfény, megritkult lombú fák. A sziget csendben nyújtózik előttünk, hiteti,
hogy lakatlan. Magyar szeptember, tündöklés. Gyümölcs íze és gyümölcs szaga
van itt az ősznek.
Sajnálom, hogy meg kell szakítanom a
csendet. Sajnálom, hogy egyáltalán kérdeznem kell tőle valamit.
- Gyula bátyám, egy hónap múlva, október
21-én üli ötvenedik születésnapját. Az Isten éltesse drága Krúdy Gyulát! És
meg ne haragudjék, ha most megbízásból kérdezem: ebben az ünnepi évben van-e
olyan munkája, amelyen saját örömére dolgozik? (Mert mit is kérdezhet tőle egy
irodalmi lap.)
És ő élénken:
–
Van hát. Bródy Sándor életrajza. De nem volna teljes, ha így mondanám: a magam
örömére írom. Hanem így kell mondjam: a magam biztatására is. Mert engem
manapság, éppen az a Bródy vonz, akit ötvenedik évében, legjobb korában láttam,
és a legünnepeltebb írónak ismertem. Hogy ez mikor volt? Úgy 1910 körül,
gondolom.
Elhallgat,
elnéz a levegőbe. Messzire.
–
Érdekes író jelenség volt Bródy Sándor – folytatja. – Lisznyay
Kálmán óta, aki az ötvenes és hatvanas években cifraszűrben végigbomladírozta az országot, sarkantyús csizmában és
fokossal táncolt, palóc dalokat írt és énekelt, semmiféle költő vagy író nem
volt olyan népszerű, mint Bródy Sándor. Holott ő nem táncolt, hanem
népszerűsége fénykorában szép szavakkal és könyvekkel hódította meg közönségét.
Mindig megvoltak a maga olvasói. Elsősorban a pesti nők, az úgynevezett meg nem
értett asszonyok, akik tulajdonképpen kalandnak nézték az életet. De vidéken
is megtaláljuk abban a korban ugyanezeket a nőket, Bovaryné
fajtáját. Az nem találja meg a lelke egyensúlyát a kisvárosi-falusi légkörben,
és új élet után vágyik. Az új élet lehetőségeit, útjait nyitogatta számukra
Bródy Sándor. Meglebbentette előttük a boldog asszonyi karrier hét fátyolát.
Krúdy cigarettára
gyújt, kihúzza magát, hátradől a padon, és most felnéz a lombkoronába, ahonnan
árad lefelé a sárga fény. Nem mondja ki, hogy mi jutott eszébe, de arcát
rózsásítja a gondolat.
–
Bródy Sándor húsból és vérből való asszonyai vagy azok húgai voltak az én
fiatalkoromban az én asszonyaim is. Elmondom, hogy ismerkedtünk meg. Húszéves
voltam, akkor ő harmincnégy lehetett. Pesten történt, jobban mondva Budán, sőt
Budafokon, akkor is épp a Kutyavillában. Nagyon elhagyatott csárda volt az
akkoriban még, és én valószínűleg szerelmi bánatomban vetődtem oda egy nyári
délutánon, egyedül. Az idő tájt örököltem apámtól. Gavallér jelölt voltam,
ahogyan más ügyvédjelölt. És írni abban az időben kezdtem komolyabban. A
csárdában Bródy Sándor mulatott Fenyő Sándor társaságában, aki akkor a Magyar Hírlap felelős szerkesztője volt. Két szép
fiatal színinövendék ült az asztaluknál, két szemrevaló kis
pesti lány. Estefelé Bródy „úszni” tanította őket. Bementek a vízbe. Én is.
Nagyon összebarátkoztunk. Hajnalban már együtt jöttünk be Pestre fiákeren.
Négyen a hátsó ülésen ... és Fenyő a bakon.
Egy-két szippantás, eldobja cigarettáját.
– Még ma sem ismerik
Bródy Sándor alakját, pedig már nem ismerhetik.
Nemcsak háború előtti, hanem századvégi gavallér volt, aki tulajdonképpen
sohasem tudott korába beilleszkedni. Rettentően és meglepően intelligens volt,
bár műveletlennek szerette feltüntetni magát. Intellektuelek között élt
bohémes, cigányos, nyugtalan életet, ezt őutána nem csinálta többé senki végig,
mert az emberek elsavanyodtak ahhoz, hogy íróik bohém életet élhessenek. A
háború előtti intelligencia, amely Adyt is hozta, a század elején kezdett
érdeklődni Bródy Sándor iránt, akit némelyek tehetségtelen írónak mondottak,
holott nem volt az, s a maga korában újszerűnek kellett tekinteni. Valóban, a
békésgyulai ügyvédi írnok, mert Bródy az is volt, határozottan új színeket és
meglátásokat hozott. Úgy az elbeszéléseiben, regényeiben és színdarabjaiban,
mint eredeti életmódjában. Igen tehetségesen tudott élni, bár mindig
szerencsétlen embernek tartotta magát sorsában és szerelmeiben, s egy
alkalommal – ahogy ez ismeretes – egy Bécs melletti fürdőhelyen romantikusan
szíven lőtte magát. Ő maga úgy tartotta, hogy sohasem volt jóformán egyetlen
boldog perce, ezért látta groteszknek és ferdének az emberek életét.
Ugyanezért mondott annyi rosszat barátaira és ellenségeire, hogy megjegyzései
valósággal hírhedtté váltak.
Legjobban szeretem – gyújt újabb cigarettára Krúdy (nem tudom,
ehhez a nikotinpazarláshoz Lévy doktor mit szólna) – Don Quijote
kisasszony című regényét. Ezt tartom annak az írásnak, amelyben,
egy nő alakján keresztül, legjobban kifejezte azt, amit önmagáról gondol. Ilyen
Don Quijote volt akkor is, amikor a régi Magyar Hírlaptól
megbízást kapott, hogy az Emke-bálra utazzék le Kolozsvárra.
És ő egyszál frakkban akkor két esztendeig ott
maradt. Ugyanis szerelmes lett Hunyady Margitba, az
ottani Nemzeti Színház kitűnő művésznőjébe. S ennek a ragyogó két esztendőnek
emléke a tehetséges Hunyady Sándor.
–
Utolsó éveiről és haláláról ne beszéljünk. Az szomorú volt. Nekem azt mondta,
nem hiszi el, hogy szívbajos, mert egyszer már keresztüllőtte a szívét, hát ha
a golyó nem ölte meg, csak nem öli meg a szívbillentyű-tágulás. Neki is, mint
nekem, a vörös Lévy volt a legjobb embere, az egyetlen, aki előtt megnyilatkozott.
Az egész világon csak őt tartotta okosabbnak önmagánál.
Lassan, elgondolkozva hozzáteszi:
–
Én a Bródy Sándor életrajzon csak olyan napokon dolgozom, amikor kedvem van a
munkához. Már több mint a fele kész. De az igazi dolgok sohasem jelennek meg
napilapban. Bizonyos emberi megvilágításokat nem bír el a rotációs papír. És
nekem róla ilyen mondanivalóim is vannak.
Így rejtőzött el az ötvenéves Krúdy, barátja, Bródy Sándor
zseniálisan felvázolt alakja mögé, hogy ne kelljen önmagáról vallania.
Hiába tette, mert hiszen egész idő alatt, minden szavával
K. Gy. úrról beszélt.
(Dénes Zsófia: Szivárvány. Bp. 1970, Gondolat. 155-162. p.)