Krúdy Gyula

 

Olyan ez a magyar élet, amit mi élünk, amit a mi kortársaink élnek, mint a vak képromolás. Elvek, újító eszmék röpködnek a levegőben és ezek a levegőben röpködő eszmék megszállják a ma emberét, csákányt adnak a kezébe rombolásra buzdítják, mindennek lerombolására, ami itt maradt a hetyke múltból. A régi szépségek helyét lassan elfoglalja a gondok, pénzek, bankbetétek, csődök világa, az irtó csákányozásban elvetendő ócskaság, Tizian-remek egyforma sorsra jut: csákány alá kerül, porrá omlik. Emelkedik az új élet épülete, a régi helyén új világ, a régi műremekek helyén új műremekek emelkednek, más vonalúak, más a képük, más a lelkük.

Krúdy Gyula vadregényes-poétásan, félrevágott kalappal, mégis nekikeseredve jár a nagy képromboló táborban, jobbra se néz, balra se néz a rombolókra, valahogy érzi, hogy a rombolók, az új, furcsavonalú házak építői is akarnak valamit, nem veti meg őket, nem bírálja őket, csak nézi a csákányütések nyomát, néha-néha felszisszen, odanyúl, kiemel a romhalomból egy-egy meghasogatott Madonna-képet, darabokra tört márványszobor habfehér maradványát, valami nagy piktor csárdaképéből a cigány és a mulatozó magyar úr sírva vigadó lelkét, méltatlankodva befelé beszél:

– No nézd az ostobákat... Nem tudják, hogy egymásra vigyázni kéne.

Tollat fog és megírja, hogy mégis csak az volt a legszebb: az a sírva vigadás, az a hetykélkedés, az elmúlt század sok nagy nekibuzdulása.

Nagyon felülről nézi az egészet, nagyon másképp írja, amit ír, nagyon másképp látja, amit lát. Ha a tolla betéved a mai életbe, akkor is a maga furcsán édes régi embereit rajzolja, ha egyet, amolyan régi vágásút kihalászhat a Józsefvárosból vagy a Ferencvárosból, vagy valahonnan a családi fészkéből, Nyírországból, büszkélkedve mutatja:

– Nekem ti hiába beszéltek... Ilyen emberek is vannak még, csak keresni kell őket...

Valami plakátféle fekszik előttem, olvasom, hogy »1878-1928«.

Bizony ez ötven esztendő. Vitatkozni nem lehet róla, csak elgondolkozni, hogy Krúdy Gyula ötven esztendeje ül már a maga vörös postakocsijában, abban a híres vörös postakocsiban, ami szimbóluma Krúdy írói munkásságának. Itt felejtettek a Margitszigeten egy öreg postakocsit, abba Krúdy Gyula betelepedett egyszer, azt mondta, hogy az én lelkem pedig nem mozdul ettől a postakocsitól. Tőlem járhatnak az emberek automobilon, járhatnak repülőgépen, átrepülhetik az óceánt, fizethetnek 3000 dollárt azért, hogy a Zeppelinen átutazhassanak Németországból Amerikába, – én csak a postakocsiban maradok, a postakocsiból nézem ezt a komédiát, csak azérti s úgy látom, csak azért is úgy írom ezt a repülőgépes világot, ahogy az ember egy itt felejtett postakocsiból láthat, írhat.

Kevesen tudnak magyarul, kevesen írnak magyarul. Úgy, ahogy Krúdy Gyula ír, – senki nem ír. Romantikus benső hangulata átitatta a mondanivalóit, átitatta stílusát. Egyedül van a mondanivalóival, egyedül van édesbús írásmodorával.

S egyedül van az emlékeivel. Ferenc Józseffel, aki rettentő módon haragudott, mert a királyasszony magasabb volt, mint ő, a nagygavallér welszi herceggel, Rudolffal, a Jókai-regényből kiszakadt királyfival és Szemere Miklós úrral, akinél nagyobb gavallér nem volt és nem lesz soha...

Magyar mosoly... magyar könny, – csakugyan ez van Krúdy Gyula minden munkájában. Az elmúlt félszázad minden szépsége, minden nagy embere bor mellett, vagy nagy keserűségben és tömérdek apró, romantikus figura nagy történetekben. Ez van abban a tíz kötetben, amelyet most »Krúdy Gyula műveinek jubiláris sorozata« címen kiadott az Athenaeum.

D[ernői]. Kocsis László

 

(Az Est, 1928/245. /október 27./ 12. p.)