Dersi Tamás - Krúdy, Herczeg, Gárdonyi

KRÚDY, HERCZEG, GÁRDONYI

[…]

Krúdyt viszont fenntartások nélkül szereti. A szimpátia kölcsönös. Krúdy – a nehezen kezelhető, kritikusait lenéző „fenegyerek” – Mikesért valósággal lelkesedik. „Azt hiszem – írja egyik Pesti levelében15 —, mindenki igen természetesnek véli, hogy bevallom: dr. Mikes Lajosnak írok mostanában mindent. Egy tudósnak és hírlapírónak. És többé nem az Ilonkáknak. Vajon mit fog mondani magában odaát, az elhagyott budai kávéházban, ahonnan az írásaimat figyeli, rosszallja és tagadja. Ha egyszer helyeselné...” Krúdy tudja, hogy helyesli. Gondosan őrzi Mikes róla írt cikkét.16 A kritikus ezt vallomással kezdi: tizenöt esztendeje figyeli szerető érdeklődéssel Krúdy művészi pályafutását. Vonzalmát az író nagy tehetsége vívta ki, és az is, hogy „a modern fegyelmezettség sablonos, szürke miliőjében” színesen eredeti, egyéni világú embereket teremtett. Szól a hamis beskatulyázásról, arról a hiábavaló törekvésről, amely Krúdyt a haldokló dzsentri világ aranytollú krónikásának próbálta megtenni. „A «nép-nemzeti» irodalmi irány hierarchikus klikkje – írja az éles szemű Mikes – csakhamar lefoglalta Krúdyt a maga számára... A pajkos Gaálék és a Zathureczkyek hét szilvafájának sovány árnyékát osztották ki neki birtokrészül abban a sötét hivatalban, ahol a magyar irodalomtörténet pártoskodó skatulyázásának a munkája folyik a hagyományos rendszerességgel. És Krúdy Gyula hiába rúgtatott el Pegazusán táltosugrásokkal ennek az irodalmi dobozgyárnak a nyirkos odújából, a hivatalos irodalmi fórumok még ma is abban a dobozban tartogatják őt, amelybe tizenöt évvel ezelőtt beleszorították.” Mikes azt érzi cikke feladatának, hogy cáfolja ezt az osztályelfogultságban fogant hamis koncepciót. Véleménye szerint Krúdy már több mint tíz évvel ezelőtt, tehát 1905—1906 táján faképnél hagyta azokat, akik a dzsentri világ dicsőítésére, züllöttségének elleplezésére akarták kisajátítani nagyszerű tehetségét. A tájékozatlanok még mindig a „megyei élet és a falusi világ rajzát” keresték műveiben, pedig ő már túl volt árkon-bokron, s a főváros életébe markolt. Pesti lakos lett, történeteit Pesten élte; falvakba, vidéki városokba pihenni, szemlélődni is ritkán járt. Amikor ez végre kiderült, s a Szinbád utazásai és a Vörös postakocsi népszerűsége, nagy kelendősége Krúdyt a siker emberévé tette, a reakciós „dunántúliak”17 után egyszerre az ultramodern „dunáninneni”, vagyis inkább „Duna-parti” legények tábora kezdte dédelgetni és – utánozni. Mikes azonban úgy véli: egyik tábor sem formálhat igényt Krúdyra és tehetségére. Krúdy ugyanis nem a falusi idill írója, de nem is pesti realista, ami alatt Mikes tematikus naturalizmust ért. Művészetének lényege független az ábrázolt miliőtől s a témától. Regényeinek, novelláinak szerkezete bírálható. Miben rejlik ereje, mi az, ami „a Duna két partjáról szembenéző ellenséges táborok fölé emeli őt”?

„A kérdés világos, a felelet – írja Mikes – egyszerű: nyelvének a sajátossága, az a sokszor tudatosan pongyola, de mindig elragadó, megvesztegető nyelv, amelynek bája művészi tökéletességgel omlik a tolla alól. Prózaírónál igen-igen ritka ez a nyelv az egész: világirodalomban, a mi irodalmunk prózájában pedig teljesen példa nélkül való.” Krúdyt Mikes szerint a lírai alkat jellemzi, csodálatos nyelve is egyéniségének költőiségét fejezi ki. A stílus és a nyelv maga az ember: lírikus. Másodszor is elutasítja a föltevést, miszerint Krúdy realista művész. A szövegnek ebből az összefüggéséből már nem lehet arra következtetni, hogy Mikes naturalizmust ért realista megjelölés alatt. Inkább arról van szó, hogy kedvenc prózaírójának sajátos irodalomtörténeti helyét keresve, a maradiság és az öncélú, túlzó modernkedés frontvonala közölt igyekezett szerepét kijelölni. Ehhez konstruál egy külön kategóriát, a prózaíró lírikusét: „És bármily éles szemmel, bármily finom aprólékossággal nézi és látja is Krúdy Gyula maga körül a világot, minden megfigyelése azonnal megfürdik lelke e bűvös forrásának a vizében, és mint líra buggyan elő. A szó legnemesebb értelmében prózába írt költemények Krúdynak az írásai: a lírai prózának ritka mestere Krúdy Gyula. És éppen azért, mert Krúdy elsősorban lírikus, az, aki csak az egyik vagy csak a másik munkája alapján akar róla ítéletet formálni, mindig tévedni fog. A lírikust, aki ezernyi változatosságban mindig egy, csak akkor értékelhetjük, ha ezt a változatos egységet tanulmányozzuk... A realista a maga lelkét fürdeti meg a világ, az emberiség lelkében, s így alkot azután tárgyilagosan, a lírikus ellenben a világot és az emberiséget fürdeti meg a saját lelkében, vagyis szubjektívvé, líraivá tesz mindent.” A világ- és emberábrázolás objektív és szubjektív elemeinek, a műfajok természetének ilyen merev szembeállítása már a cikk megjelenése idején sem volt meggyőző az irodalomértő olvasó számára. Mikes nem ismerte fel Krúdy műveinek realista vonásait; az álmok, a pasztellszínekben foszforeszkáló látomások, a nyelvi bravúrok költőjét látta csak benne, ám elsők között állította kivételes tehetségét XX. századi irodalmunk legnagyobb értékei közé. Cikkében megmutatkozik, hogy egy-két évtizeddel korábbi fogalmakkal dolgozik. Ez később is szerepet játszik majd Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjét lebecsülő, műveltségét vitató előítéletek meggyökerezésében. S annyi igaz is, hogy Mikes – bár olvasottsága igen nagy, több világnyelven figyelheti, s figyeli is a legújabb irodalmi eseményeiket – elméleti téren nemigen jártas, nem veheti fel a versenyt Babitscsal, de még a kisebb jelentőségű irodalmárokkal, kritikusokkal sem. Sajátos módon azonban ez a hagyományokhoz húzó, érzelmi talajon és nagyon egyéni szemléletből fakadó judícium kevesebbet hibázik, s több igaz, ma is helytálló felismerésre vezet, mint az akkor up to date felkészültség. Mikes mértéke saját ízlésén kívül, s ennél is előbbrevaló érvényűen az élet, a magyar társadalmi valóság volt. Ehhez viszonyította ő a műveket. Nem tekintette az irodalmat öntörvényű világnak, hanem azt tartotta, hogy a művész igazságkereső küldetése, a minél tökéletesebb önkifejezésért vívott küzdelmét is beleértve: szolgálat, amelynek célja a társadalmi fejlődés tükrözése, gyorsítása. Ez a kritikusi beállítottság az első világháború előtti és utáni évtizedben nem látszott elég előkelőnek, nem biztosított méltó helyet a kritikus céh mesterei között. Mai szemmel, az idő távlatából visszanézve azonban úgy tűnik, hogy Mikes „szakszerűtlensége”, az esztétika tolvajnyelvét kerülő fogalmazása, irodalomszemlélete maradandóbb értékeket hordoz, mint a rajta mosolygó, fanyalgó cinikusok legtöbbjének avuló életműve.