A vörös postakocsi

ŐSBEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN

Krúdy Gyula azonos című regénye – amelynek folytatásos közlését 1913 Vízkeresztjén kezdte meg Kiss József A Hétben – váratlan sikert hozott. Annyi pénzt ígért, hogy kiadására a jó szimatú Singer és Wolfner cég vállalkozott, háromszor egymás után. Az epikus változat Horváth Klára és Rezeda Kázmér tönkrement szerelmét siratja. A szerződés nélküli színésznő Alvinczi Eduard nagyúri eleganciájának igézettjeként mond búcsút nehéz sorsú barátjának. Szép szavak helyett a szépnek hitt életet választja. Történetének háttere az ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó hölgyek és urak világa, amelyet Krúdy éles gúnynyal jellemez: „Az egész Pest egy nagy nyilvánosház.” A színdarab ezt az egyszerre jelképes és szó szerinti örömtanyát csak a harmadik felvonásban állítja nézői elé. Egyébként is, alaposan eltér az eredetitől, nem dramatizálás, hanem önálló mű. Hősnője Alvinczi unokahuga és szerelme: Esztella. Neki kell választania az öregedő férfi szerelme és az ifjú Rezeda szalmaláng vonzalma között. Horváth Klára nincs a darabban, és a fővárosi élet színhelyei, ízei és színei is kiszorultak. A Balaton-part csendjében, a füredi Anna-bál táncos forgatagában poroszkál a szomorú történet.

A vörös postakocsi születése idején irodalmunk a színpadot is meg akarta hódítani. Napirendre tűzte a dráma korhoz igazodó költészetének kivívását, olyan művek alkotását, amelyek a századelő legfontosabb kérdéseit fogalmazzák át. Stilizáló gyakorlatával a valóság felszíne mögé hatoló drámatípus egyik darabja Krúdy műve is. A tekintélytisztelet kritikátlan túlzásaitól idegenkedő óvatosság természetesen nem éri be puszta minősítéssel. Érthető, hogy bizonyítékot követel. Mit tud az író a világról, lélek és társadalom konfliktusairól, az emberi természet és a történelem csapdáiról, a vágyak és a szorongások gyökérzetéről? Arról a valóságról, amelyet szóra bír. Vajon stílusa ösztönös remeklés csupán, természeti vegetációhoz hasonlítható áradása a metaforáknak és a jelzőknek? Vagy pedig a látomások szavaiban szüntelenül munkál a századforduló válságait élő Magyarország élményvilága, tapasztalati anyaga? A vörös postakocsi titkaihoz ez a feltevés visz közelebb. Ez teheti érthetővé a színmű párbeszédeinek – és alakjainak – kettősségét: rokonszenv és irónia párviadalát.

Alvinczi Eduárd mondatait a gőg és a gyöngédség ellentéte formálja. Élete mérlegét vonja meg a búcsúzó nagyúr, és érzi, hogy számadása nem éppen kedvező. Sziesztázó párduc, erős is, gyenge is, mikor mihez van kedve. Férfias és álmatag, tettvágyó és lusta, emésztő ellentétek megtestesülése. Színpadra fáradtan lép, szeme már csak az elszálló füstre nyílik. Pedig tudta valamikor, hogyan kell világfordító eszmékkel barátkozni. A tervek befulladtak, a tétlenség kudarca csinálhat filozófiát: „Nem ér az élet semmit lombos jegenyefák nélkül.” Vagy: „A kalendárium is csal, mint az emberek.” Eduárd aforizmái az önjellemzés találatai, emellett távlatuk van. Nem karikíroznak; de kifejezik a viszony kettősségét, amely Krúdyt hőséhez – és modelljéhez Szemere Miklóshoz – köthette. Alvinczi kétarcú ember, aki hullásában is tud hódítani, tiszteletet ébreszteni. Ezért hallgatjuk szívesen bókjait, szomorú számvetését, hangfogós búcsúját: „Az élet eliramodik, asszonyom. Ezen az őszön ismét eszembe jut minden, amit szerettem, s amiben csalódtam, az élet...”

Rezeda úr csalódott, elvágyódik, de nem tudja, hová. Magatartásának panaszmuzsikája nem idegen Krúdytól. Mégis elmondatja a világ lármás, fecsegő nyüzsgését megvető árnyalat bírálatát. Csak Esztellát vállalja, aki a népben – mintha Móricz Zsigmondra hallgatna – a jövendő aranybányáját tiszteli. Viharra vár, változásra, amelyből boldogság, tisztaság születhet. Az önfeláldozó szerelem angyala, aki Rezeda úr árulása után magányába zárkózik. Szól a postakürt, és Esztella elmondhatja a vörös kocsi fáradt utasának: „Ott akarok ezentúl élni, ahol te. Örülni az esti harangszónak, télire rendbehozni a kamrát, s vigyázni akarok az álmodra... Tudtam, hogy eljössz, és megmentesz.” Ez a szómágia, a párbeszédek és monológok értéke nem mérhető pusztán jelentésükkel. A vörös postakocsi nyelvi anyagának nemcsak hangzása, hanem színértéke is van. Darvas Iván a pasztellzöldre és a halványsárgára asszociál. Lehetne talán más színeket, vagy árnyalatokat említeni, az viszont kétségtelen, hogy Krúdynál a szó képpé olvad, színes képpé, amely látvány és a hangulat finomságait egyesíti.

A nézőt erről a színpadról olyan hatások is érik, amelyek alig-alig kötődnek a színházhoz. A szokatlan élménynek ez a rétege a közönségtől, a rendezőtől és a színészektől egyaránt erőfeszítést kíván. A vörös postakocsi méltó színpadra-költése valóságos kötéltánc, amely egyetlen rossz mozdulatért zuhanással büntet. Minden gesztus és hangsúly, kellék és jelmez, sőt, minden egyes díszletelem is felelős a sikerért. Azért, hogy Krúdy iróniája el ne sikkadjon, és közben egy elsüllyedt világ vonzerejéről is hírt adhasson az előadás.

A Vígszínház tegnap esti premierje – Kapás Dezső rendezése – ebből a nehéz feladatból sok mindent szépen megoldott. Az együttes teljesítményének értékelésére visszatérünk.

Dersi Tamás

(Esti Hírlap, 1968/270. /november 16./ 2. p.)