A vörös postakocsi

A VÍGSZÍNHÁZ ELŐADÁSA

A Vígszínház Krúdy-bemutatója sok mindent szé­pen megold nehéz feladatá­ból. Az előadás méltatását ezúttal a szcenikai kivitele­zéssel kezdeném. Már az előfüggöny látványa grafi­kus előleg, a függöny mö­gött megelevenedő világ színeinek és motívumainak tablója. Szinte Gábor pasztellfigurái, a cilinderes lo­vag, a kánkánt járó táncosnők, a pókhasú öregúr, a paripák és a borospoharak, az álmatag lányalak és a száguldó vörös batár ottho­nossá teszi belépésünket Alvinczi Eduárd házába. A természet színei a szöveg hangzásával összesimuló hatáshoz jutnak itt a dísz­lettervező jóvoltából. Na­gyon tetszett a kastélyba visszatérő harmadik felvo­nás zárójelenetének szceni­kai megoldása. Magasba emelkedő falfüggöny és jó háttérvilágítás állítja a ba­latoni éjszaka derengő fé­nyei közé Esztella és a meg­fáradt szerencsejátékos meghitt találkozását. A bú­csú képe meseszerű. Sza­vaknál erősebb vizuális ha­tásával adja tudtunkra a színpad, hogy Alvinczi és unokahuga mennyire távoli múlt szomorúságának ködalakjai. Kemenes Fanni kosztümtervei hibátlanul illenek az előadáshoz. Szín­házi ínyencek kedvét ke­resve a ruhák is játszanak. Alvinczi csizmájának, báli frakkjának és útiruhájának, mamuszának és cilinderé­nek, a huszárok piros atil­lájának és a lenge lányok orfeumi pucérságának né­maszerep jut. Rezeda öltö­zéke viszont elegánsabb, mint kellene. Krúdy jellem­zése pontosabb: „Nem táncmester, de nem igazi ga­vallér.” A kosztümök nem­csak jellemeznek, hanem a színpadkép részeként szí­nezik is a látványt. Elsősor­ban a báli jelenetek és az álomlátomások vizuális ha­tásában kapnak jól betöl­tött szerepet. Ezt a hatást a koreográfus és a világosítók munkája is segít biztosítani. A játékot minden szükséges helyen kísérő és összekötő Hidas Frigyes zenéjének di­cséretéről sem illik megfe­ledkezni.

 

Díszlet, jelmez, világítás és koreográfia együttes ha­tását élvezzük és dicsérhet­jük. Nem lehetünk ugyan­ilyen elégedettek a szöveg hangzásával. Magyarázat talán, hogy sok kis szerep teszi próbára a színészek hangszálait, s hogy a mono­lógok és dialógusok nehe­zek. Mégis elégedetlenek maradunk, mert az előadás­nak jó néhány részletében elvész, vagy csak töredéke­sen éri el hatását a Krúdy-színműnek szárnyakat adó, költői szépségű szöveg. A színészek artikulációs tech­nikája — néhány örvende­tes kivételtől eltekintve — alig felel meg A vörös posta­kocsi rendkívüli igényeinek. Emiatt a sikerült alakítások dicséretének egy része is zárójelbe kerül. Időnként nem jól hallható például Tábori Nóra, Pethes Sán­dor, Miklósy György szö­vegmondása. Kitűnő epizódalakítások sorozata bizonyítja a Vígszínház együttesének gazdagságát. Pécsi Ildikó, Pártos Erzsi, Nagy István, Molnár Tibor tapsai a testre szabott fel­adatban érvényesülő tehet­séget jutalmazzák. Bilicsi Tivadar Unghonberky-karikatúráját a mértéktartás teszi mulatságosan kedves­sé. Bulla Elma a szöveg mögötti bölcs romlottságot érezteti, de sürgő-forgó, szellemesen csevegő madámként is el tudja hitet­ni, hogy Steinné legszebb óráit a férje papucsa mel­lett tölti. Bulla nem a sze­relmi elsősegélynyújtás ügyintézésében, hanem a csend és az idill álmainak idézésében a legjobb.

 

Rezeda szerepének felfo­gását megoldatlannak ér­zem. Tahi-Tóth László ki­fogástalanul tiszta, nagyon szép szövegmondásából hiányzik az értelmezés. Já­téka irányzék nélküli, nem derül ki belőle: milyen el­képzelés élhet a rendező­ben, a színészben — és a nézőben — Rezedáról. Ha­lász Jutka előadásról elő­adásra jobb. Esztellája gyöngéd és határozott, lel­kében, megjelenésében puskini hősnő. A Krúdy-ősbe­mutató élményét Darvas Iván Alvinczi Eduárdja te­szi emlékezetessé. A siker összetevőit kereső elemzés nem hagyhatja említés nél­kül az alkati megfelelést, a színész természetes elegan­ciáját. Ez azonban csak a figura külső burkát hitele­síti. Segítségére jön Darvas gyönyörű szövegmondása. Nemhiába évtizedes Krúdy-rajongó. Úgy ejti, suttogja, álmodja Alvinczi monda­tait, hogy cicoma nélküli dallamuk és színértékük is kibomlik. Mintha egy távoli világ üzenete volna a nagy­úr, ám nem kommentár nélküli híradás. Darvas Iván játékának — és Kapás Dezső rendezői invenciójá­nak — legszebb találata a császári és királyi kamarás úr egyszerre tiszteletteljes és ironikus ábrázolása. Kü­lön dicséret illeti a fokossal kitalált játékot, az első rész zárójelenetét. Ebben lepleződik le talán leglátványo­sabban Alvinczi virtusko­dásának anakronizmusa. Darvas Iván játékának leg­finomabb rétege Alvinczi szerelmét és rejtettségéből kitörő féltékenységét érez­teti. A fojtott érzésnek és szenvedésnek ilyen ábrázo­lás ritka nagy színészi tel­jesítmény.

 

Szép estét töltünk a szín­házban. Felfedezzük Krúdyt, a színműírót. Ezután sem gondolunk arra, hogy a százharminc-száznegyven prózakötetet ránk hagyó el­beszélő igazi terepe a szín­pad. Számára a színház in­kább csak kirándulás. Ez azonban nem zárja ki, hogy legjobb darabját szeressük, üdvözöljük és megmond­juk: a Vígszínház premier­je félévszázados késést tesz jóvá. A hagyomány élő erét kapcsolja színpadkultúránk vérkeringésébe.

Dersi Tamás

 

(Esti Hírlap, 1968/273. /november 20./ 2. p.)