A
vörös postakocsi
A Vígszínház
Krúdy-bemutatója sok mindent szépen megold nehéz feladatából. Az előadás
méltatását ezúttal a szcenikai
kivitelezéssel kezdeném. Már
az előfüggöny látványa grafikus
előleg, a függöny mögött
megelevenedő világ színeinek és motívumainak tablója. Szinte Gábor pasztellfigurái, a cilinderes lovag, a
kánkánt járó táncosnők, a pókhasú öregúr, a paripák és a borospoharak, az
álmatag lányalak és a száguldó vörös batár otthonossá teszi belépésünket Alvinczi Eduárd házába. A természet színei a
szöveg hangzásával összesimuló hatáshoz jutnak itt a díszlettervező
jóvoltából. Nagyon
tetszett a kastélyba
visszatérő harmadik felvonás zárójelenetének szcenikai megoldása. Magasba
emelkedő falfüggöny és jó háttérvilágítás állítja a balatoni éjszaka derengő
fényei közé Esztella és a megfáradt szerencsejátékos meghitt találkozását. A
búcsú képe meseszerű. Szavaknál erősebb vizuális hatásával adja
tudtunkra a színpad, hogy Alvinczi és unokahuga
mennyire távoli múlt szomorúságának ködalakjai. Kemenes Fanni kosztümtervei hibátlanul illenek az előadáshoz.
Színházi ínyencek kedvét keresve a
ruhák is játszanak. Alvinczi
csizmájának, báli frakkjának és útiruhájának,
mamuszának és cilinderének, a huszárok piros atillájának és a lenge lányok
orfeumi pucérságának némaszerep
jut. Rezeda öltözéke
viszont elegánsabb, mint kellene. Krúdy jellemzése pontosabb: „Nem táncmester,
de nem igazi gavallér.” A kosztümök nemcsak jellemeznek, hanem a színpadkép
részeként színezik is a látványt. Elsősorban a báli jelenetek és az
álomlátomások vizuális hatásában kapnak jól betöltött szerepet. Ezt a hatást
a koreográfus és a világosítók munkája is segít biztosítani. A játékot minden
szükséges helyen kísérő és összekötő Hidas Frigyes zenéjének dicséretéről sem illik megfeledkezni.
Díszlet,
jelmez, világítás és koreográfia együttes hatását élvezzük és dicsérhetjük. Nem lehetünk ugyanilyen
elégedettek a szöveg hangzásával. Magyarázat talán,
hogy sok kis szerep teszi próbára a színészek hangszálait, s hogy a monológok
és dialógusok nehezek. Mégis elégedetlenek maradunk, mert az előadásnak jó
néhány részletében elvész, vagy csak töredékesen éri el hatását a
Krúdy-színműnek szárnyakat adó, költői szépségű szöveg. A színészek
artikulációs technikája — néhány örvendetes kivételtől eltekintve — alig felel meg A
vörös postakocsi rendkívüli igényeinek. Emiatt a sikerült alakítások
dicséretének egy része is zárójelbe kerül. Időnként nem jól hallható például Tábori Nóra, Pethes
Sándor, Miklósy György szövegmondása.
Kitűnő epizódalakítások sorozata bizonyítja
a Vígszínház együttesének gazdagságát. Pécsi Ildikó, Pártos Erzsi, Nagy István, Molnár
Tibor tapsai a testre
szabott feladatban érvényesülő tehetséget jutalmazzák. Bilicsi Tivadar Unghonberky-karikatúráját
a mértéktartás teszi mulatságosan kedvessé. Bulla Elma a szöveg mögötti bölcs romlottságot érezteti,
de sürgő-forgó, szellemesen csevegő madámként is el tudja hitetni, hogy
Steinné legszebb óráit a férje papucsa mellett tölti. Bulla nem a szerelmi
elsősegélynyújtás ügyintézésében, hanem a csend és az idill álmainak idézésében
a legjobb.
Rezeda szerepének
felfogását megoldatlannak érzem. Tahi-Tóth
László kifogástalanul
tiszta, nagyon szép szövegmondásából hiányzik az értelmezés. Játéka irányzék
nélküli, nem derül ki belőle: milyen elképzelés élhet
a rendezőben, a színészben — és a nézőben — Rezedáról. Halász Jutka előadásról előadásra jobb. Esztellája gyöngéd
és határozott, lelkében, megjelenésében puskini hősnő. A Krúdy-ősbemutató
élményét Darvas Iván Alvinczi Eduárdja teszi emlékezetessé. A
siker összetevőit kereső elemzés nem hagyhatja említés nélkül az alkati
megfelelést, a színész természetes eleganciáját. Ez azonban csak a figura
külső burkát hitelesíti. Segítségére jön Darvas gyönyörű szövegmondása. Nemhiába évtizedes Krúdy-rajongó. Úgy ejti, suttogja, álmodja Alvinczi mondatait,
hogy cicoma nélküli dallamuk és színértékük is kibomlik. Mintha egy távoli
világ üzenete volna a nagyúr, ám nem
kommentár nélküli híradás.
Darvas Iván játékának — és Kapás Dezső
rendezői invenciójának
— legszebb találata a császári és királyi kamarás úr egyszerre tiszteletteljes
és ironikus ábrázolása. Külön dicséret illeti a fokossal kitalált játékot, az
első rész zárójelenetét. Ebben lepleződik le talán leglátványosabban Alvinczi
virtuskodásának anakronizmusa. Darvas Iván játékának legfinomabb rétege
Alvinczi szerelmét és rejtettségéből kitörő féltékenységét érezteti. A fojtott
érzésnek és szenvedésnek ilyen ábrázolás ritka nagy színészi teljesítmény.
Szép
estét töltünk a színházban. Felfedezzük Krúdyt, a színműírót. Ezután sem gondolunk arra, hogy a százharminc-száznegyven
prózakötetet ránk hagyó elbeszélő igazi terepe a színpad. Számára a színház
inkább csak kirándulás. Ez azonban nem zárja ki, hogy
legjobb darabját szeressük, üdvözöljük és megmondjuk:
a Vígszínház premierje félévszázados késést tesz jóvá. A hagyomány
élő erét kapcsolja színpadkultúránk vérkeringésébe.
Dersi
Tamás
(Esti Hírlap, 1968/273.
/november 20./ 2. p.)