DERSI TAMÁS

KRÚDY A SZÍNPADON

Ha megrajzolja majd valaki Krúdy életművének helyrajzát, nem hagyhatja ki a színházakat. Szindbád és Nagybotos széptevései, pillangós örömök vitték őt a hold­fényű deszkák közelébe. Sok elbeszélésén kívül két regényének főszereplője színész­nő. 1926-ban, a Színházi Életben jelent meg folytatásos életrajza Pálmay Ilkáról. Ezt a Primadonna című művet csak 1958-ban adták ki könyvalakban. Annál ismertebb volt és maradt A vörös postakocsi, amelynek Mona Vannája – Horváth Klára – naivak és szubrettek könnyeiért fizet a szívrabló Rezedának. Krúdy a színház kró­nikáját is beleszövi a Pattantyús utcai kisasszonyok történetébe. Nem hiányoztak is­meretei. Az érettségi bankettről – a megbízást adó szerkesztőség beiktatásával – a debreceni színház előadásaira sietett. Eljegyzés volt ez, majd hosszú mátkaság kö­vetkezett, amely a tízes években írt darabokkal és kritikáikkal zárult. Folytatása nincs; ennyi a tanúság arról, hogy az álmok írója kudarcok közepette, reménytelen szerelmesként is állhatatos. Megkerülhetetlen a kérdés: miért kellett csalódnia? A lejegyzett nyilatkozatok ellentmondásosak: „Zoltánka – közli egy alkalommal – nem is színdarab. Soha nem óhajtottam e drága, gyönyörű műfaj koszorújában le­vélke lenni.” Szomorú cáfolat bujkál viszont a Bálint Lajosnak mondott szavakban: ,,Bevallók neked valamit. Amióta az írótollat a kezembe vettem, mindig sóvár vá­gyakozás élt bennem a színpad után. Mindig arra gondoltam, hogy milyen gyönyö­rű lehet, ha ebben a színes világban szólalnak meg az író érzései, indulatai és sza­vai. De hiába próbálkoztam és fogok kísérletezni vele. A színpad eseményeket, összeütközéseket, harcokat kíván. Nem meditációt, lírát, szavak színes szépségét...” Krúdy pontosan tudta, mit vár a korabeli színház. Ismerte, és gyenge pillanataiban el is fogadta a szabványdramaturgia érveit. De mikor legjobb darabját az Országos Színművészeti Tanács visszautasította, hinni akart A vörös postakocsi színpadi vál­tozatának életképességében. Az utókor tehát nemcsak értékel; az író belső perében, aggodalmainak és önigazolásának dilemmájában is szavát hallatja. Mérlegeli: ju­tott-e Krúdy színházihletéből drámai értékek táplálására is, vagy pedig csak a pró­zaírónak sikerűit Thália kegyeibe férkőzni?

Az első nekirugaszkodás valóban bátortalan. Jellegzetes Szindbád-történet pár­beszédbe tördelése. Hat szereplője elfogódott vendég a kortina mögött. A fogadós lánya nem követi lovagját a havas éjszakába. Sóhaj helyett sikoly a válasza. Atyja felriad, rablót kiált. Puska dörren, de nincs visszhang. A Kárpáti kalandra senki nem figyelt, a Zoltánkát viszont bemutatták. Premierje előtt Csortos Gyula hívta meg színpadi szerzőnek Krúdyt: „Csak mint színész kívánom és trémázom érte, hogy ő, aki eljött a mi világunkba is, elhozott egy pár szép hangulatot hozzánk is – köz­tünk folytassa azt a sikert, amit olyan régen vártunk...” A Magyar Színház meg is tett mindent a sikerért. Petőfi kamaszfiát Törzs Jenő játszotta, Szendrey Júliát: Aczél Ilona. A bemutatót taps és ünneplés köszöntötte, ám a közönségsiker elma­radt. Pedig a szomorújátéknak nevezett egyfelvonásos modoros romantikává stili­zálta a költő haldokló fiának történetét. Biedermeier volt ez, de nem a Hatvany La­jos felfogása szerint, aki biedermeierbe göngyölt bombáknak nevezte Krúdy írásait. A Zoltánka bizony még gránátnak is gyengécske. Mintha nem is ugyanabban az esztendőben született volna, mint Az arany meg az asszony, amelynek már írójához méltó zamata, varázsa van. S ami meglepetés: gyakorlott színpadi szerzőt sejtet. Konfliktusa, szerkezete, atmoszférája, figyelemreméltó dramaturgiai teljesítmény. Máskülönben nem is akadt volna meg rajta a librettót válogató Kenessey Jenő. Ze­néhez keresett tartóvázat, a szituáció és a karakterek érzelmi teherbírását vizsgáz­tatta. Alig volt szüksége a miniatűr dráma nyelvezetére, figyelmen kívül hagyta – műfaji zárójelbe helyezte – Krúdy szövegét, ami Az arany meg az asszonyban is szokatlan lehetett a direktori fülek számára. A vörös postakocsi pedig már egyszer­re csalogatja elő rejtekhelyükről a nyelv zenéjét és a lélek titkait. Annyira újfélét próbál, hogy nem csodálhatjuk a racionalista Ambrus Zoltán döntését. Az elutasí­tásban, tudjuk, nem kis szerepet játszott Krúdy politikai ellenfeleinek rosszindulata. Az Országos Színművészeti Tanács konzervatív tagjai a forradalmak krónikásának és lelkes riporterének küldték vissza a darabot. Ambrust más – csak ízlésbeli, mű­vészi – meggondolás vezette. Idegen volt számára az értelemnél mélyebbre törekvő írói módszer, a dráma hagyományos műfaji kereteit lazító szerkezet, a lírát és az epikát színpadi szerephez juttató szabálytalanság. Mindaz, amiért a mai néző kí­váncsi érdeklődéssel várta A vörös postakocsi színpadi felfedezését.

STILIZÁLÓ DRÁMATÍPUS

Krúdy színpadi nyelve a századelő magyar drámájának valamennyi irányzatától idegen. Életkép- és anekdota dramatizálok, történelmi tablót gyártó jambuspoéták, szürkét szürkére hordó naturalista leleplezők egy ütemre tiltakoznak. Védik a szín­pad félreismert érdekeit. Tévedésük súlyát tetézi, hogy a színházművészet újításai­ról ekkor már magyar nyelven is olvashattak. A Nyugat könyvkiadója jelentette meg 1911-ben Bárdos Artúr tanulmányát. Az új színpad fiatal rendezője a stilizálás jogát védelmezi, a látvány és a hangzás költőiségére építő dráma lehetőségeit elem­zi. Kifejti, hogy az értelem mellett a szív és a fantázia is élményt vár, szemünk és hallásunk is kielégülést keres a színházban. A reinhardti példát idézve próbálja kí­sérletezésre bátorítani kollégáit. Könyvének a színházi műhelyekben alig volt vissz­hangja, annál inkább figyeltek érveire a költők. Színpad nélküli írók találkozása volt ez a színpad nélküli rendezővel, az irodalmi forradalomhoz méltó szcenika és dramaturgia elméleti szakemberével. A korabeli színház visszautasította, a legjobb irodalom művekkel igazolta a rutin elleni lázadást. Krúdy színművei nincsenek egyedül. Babits Mihály A második ének címen ad szépséges mesedrámát, Balázs Béla megírja A kékszakállú herceg várát, de álom és valóság egymásbaszűrésének kísérletei erős ellenállásba ütköznek. így volt ez más országokban is, mert az euró­pai kultúra a XVIII. századtól prózai drámát, a XIX-től pedig – ahogy Walter Kerr szellemesen megfogalmazta – tudományosan pedánsát örökölt. A drámaírás szakí­tott a költészettel; a világ, amelyet ábrázolni kívánt, maga is köznapi volt, józansá­gával büszkélkedett. Nagyon jellemző, hogy az angol irodalom első prózában születő tragédiájának, George Lillo Londoni kereskedőjének hőse: megbízhatatlan könyvelő.

Az akasztófára juttatott pénzügyi szakembert hasonló színpadi hősök hosszú sora követi. A színpad költészetét hovatovább már csak a jól-rosszul játszott klasszikusok őrzik. Ha pedig új irányzatként lép fel a valóság és a nyelv szürkeségével szembeforduló dráma, hamis történetiség, cukros neoromantika lesz belőle.

Ezzel a típussal szemben elismerhetjük a gyorsan változó napi élethez hasonuló színműirodalom és színjátszás jogosultságát, Rákosi Jenővel szemben Molnár Ferenc fölényét. Csakhogy az irodalmi forradalom Molnárt is meghaladta. Napirendre tűzte a dráma korhoz igazodó költészetének kivívását, olyan művek alkotását, amelyek a századelő legfontosabb kérdéseit fogalmazzák át. A valóság felszíne mögé hatoló, stilizáló drámatípus egyik darabja A vörös postakocsi. A tekintélytisztelet kritikátlan túlzásaitól idegenkedő óvatosság természetesen nem éri be puszta minősítéssel. Nagyon is érthető, hogy bizonyítékot követel. Sokat adhat ehhez Krúdy színpadi eszközeinek – a szokatlanság és a szépség észlelésén túllépő – elemzése. Mit tud az író a világról, lélek és társadalom konfliktusairól, az emberi természet és a tör­ténelem csapdáiról, a vágyak és a szorongások gyökérzetéről – arról a valóságról, amelyet szóra bír. Vajon Krúdy stílusa ösztönös remeklés csupán, természeti vege­tációhoz hasonlítható áradása a metaforáknak és a jelzőknek? Vagy pedig a látomá­sok szavaiban – elszakíthatatlanul az alkotói folyamat sejtelmességétől, a tudatos szándékoknál mélyebb többértelműségétől – szüntelenül munkál a századforduló válságait élő Magyarország élményvilága, tapasztalati anyaga. A vörös postakocsi titkaihoz ez a feltevés visz közelebb. Ez teheti érthetővé a színmű párbeszédednek – és alakjainak – kettősségét: rokon- és ellenszenv párviadalát.

AZ ÖNJELLEMZÉS TALÁLATAI

Alvinczi Eduárd mondatait a gőg és a gyöngédség ellentéte formálja. Rég el­hagyott szeretőjének bókol: „Kedvesek voltak a futórózsák és a futó percek.” Kétér­telmű mondat. Bóknak is felfogható, de ha érzékenyebb a hallásunk, meghalljuk rejtett igazságát. A természeti szépség és a kellemes kaland könnyű múlandóságát kapcsolja össze az ismétlődő jelzős szerkezet. Krúdy szívesen beszéltet, de nem fö­löslegesen. Dialógusainak költőisége nem szépelgés. Egyéniségeket öltöztet szavak­ba, stilizált színpadi világ akusztikai törvényeihez igazodva. Alvinczi első mondata hibátlanul üti le a színmű alaphangját: „Vajon lehullottak már a kertben a rózsafám levelei? Nyár közepén vagyunk és már pókfonál úszik. Itt az ősz.” Egyetlen szó – a pókfonál – teszi a beköszöntőt lebegővé, az elmúlás hangulatát árasztóvá. Eduárd fél az öregségtől, de szorongásait nem értjük, ha csak a biológiai kopás pa­naszaira figyelünk. Élete mérlegét vonja meg a búcsúzó nagyúr, és érzi, hogy szá­madása nem éppen kedvező. Alvinczi sziesztázó párduc, erős is, gyenge is, mikor mihez van kedve. Férfias és álmatag, tettvágyó és lusta, emésztő ellentétek megtes­tesülése. Színpadra fáradtan lép, szeme már csak az elszálló füstre nyílik. Pedig tudta valamikor, hogyan kell világfordító eszmékkel barátkozni. Ennek nyoma az elegáns angol házikabát, amely a szárnya alatti csizmával barátkozik. A tervek befulladtak, a tétlenség kudarca csinálhat filozófiát. Ilyeneket: „Nem ér az élet semmit lombos jegenyefák nélkül”. Vagy: ,,A kalendárium is csal, mint az emberek”. Eduárd afo­rizmái az önjellemzés találatai, emellett távlatuk, iróniájuk van. Nem karikíroznak, de kifejezik a viszony kettősségét, amely Krúdyt hőséhez – és modelljéhez, Szemere Miklóshoz – köthette.

Szereti Alvinczit, ám vonzalmába csipkelődés vegyül. Mi egyebet takarna a meg­jegyzés, hogy politizálni csak háza népe közt, családi körben szeret. Az első felvonás pohárköszöntőjén ne mosolyognánk? Pecsenyénél iszik a hazára, amikor pedig a ma­gyar nő hivatásáról kíván szólni, előbb lesöpri szakállát. Itt már nemcsak a szöveg, hanem a helyzet is ironikus. A háziak és a vendégek elragadtatása, Bágyiné megha­tottsága a semmitmondás frázisait ünnepli. S mivel a tósztot is, a tapsot is nagyon komolyan veszik, az író akaratából tragikus árnyék borul a díszes asztal fölé. Alvinczi életformája, kedvteléseinek eleganciája mégis vonzza Krúdyt. Az ebéd bo­nyolítása: laikus szertartás. Kedves az ínynek, a szemnek, de még a fülnek is. Hiszen a kakaslevest kínáló Udvarmester elmondja, hogy a felszolgált szárnyas a Vénusz bolygóinak kukorékolt először, a jégbehűtött zöld dinnye pedig Kőrösi Csoma Sán­dor turkesztáni csemegéje volt. Étel, ital mellett a ház körüli tárgyak is helyet kap­nak a tunyaság költészetében, a kellemessé varázsolt üresség mitológiájában. ,,A szél­katona nem unatkozik a tetőn” – mondja szeles időben Alvinczi. Pisztolylövést a szobában, gyertyalángra gyakorol, betegségében pedig csikóval kívánna álmodni – titokban tartott csikóval. Buddha előtt imádkozik, zsebében Viktória-aranyat csörget, sportday-nek nevezi a testgyakorlást, mégis jellegzetesen és mindenestől magyar nemes, akinek törökösen maga alá vont lábszáraival a maradiság üzen. Az embere­ket származásukkal méri, a polgárokat megveti, a népet ostorozza és – szereti. Sejti tehetségét, egyszerre üdvözli és rettegi „a nemzet elszegényedett rokonainak” maj­dani emelkedését. Kétarcú ember, aki hullásában is tud hódítani, tiszteletet ébresz­teni. Ezért hallgatjuk szívesen bókjait, szomorú számvetését, hangfogós búcsúját: „Az élet eliramodik asszonyom. Ezen az őszön ismét eszembe jut minden, amit sze­rettem, s amiben csalódtam, az élet...”

SZÓ MÁGIA, ZENEI HATÁSOK

Alvinczi hasonmása Sylvester. Ő is segít megteremteni a kastély légkörét. Urát kézcsókkal köszönti, az időt napórán és svájci kronométeren méri. Szívesen emléke­zik ifjúságára, amikor szeretőinek patyolatingéből szabott magának kapcát. Medici Katalin fullasztó boszorkánycsókjáról regél, és azt is elárulja, hogy a nászéjszakán, a szekrény tetejéről lehulló birsalmák számolják, hány gyermeke lesz az új párnak. Rezeda úr csalódott, elvágyódik, de nem tudja – hová. Érzi csak a sorsát, anélkül, hogy végig is gondolná. Ez a magatartás – méginkább Rezeda Kázmér panaszmu­zsikája – nem idegen Krúdytól: „Eszembe jutottak az őszi napok... Eszembe ju­tott, hogy milyen rajongó voltam ifjúkoromban, mint valami muszka regényhős...” Vagy: „Az én kalandjaimat csak elsiratni lehetne a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel együtt folytatom az utamat Mohács felé!...” S hogy udvarol?: „Én vagyok a titokzatos utazó, aki éjszakánként elmegy az ablak alatt, s az alvók nyug­talanul felriadnak csendes álmukból. Én vagyok a szerelem...” A szöveg itt csak­ugyan az azonosulásé. Rezedának a harmadik felvonásban, Steinnéval és Esztellával mondatja el Krúdy a válaszát: a világ lármás, fecsegő nyüzsgését megvető árnyalak bírálatát. Csak Esztellát vállalja fenntartások nélkül. A Tatjána-lelkű lány parasztgyerekeket tanít, a népben – mintha Móricz Zsigmondra hallgatna – a jövendő arany­bányáját tiszteli, és viharra vár. Változásra, amelyből boldogság, tisztaság születik. Esztella az önfeláldozó szerelem angyala, aki Rezeda árulása után magányába zár­kózik. Elmondhatja a vörös kocsi fáradt utasának: „Ott akarok ezentúl élni, ahol te. Örülni az esti harangszónak, télire rendbehozni a kamrát, s vigyázni akarok az ál­modra... Tudtam, hogy eljössz és megmentesz.”

A mellékszereplők szókarakterének példái mutatják, hogy Krúdy a színpadi nyelv legnehezebb próbáját is kiállta. Úgy tudott sehol meg nem bomló, egységes hangu­latot teremteni, hogy közben minden alakját megkülönböztető sajátosságokkal ru­házta fel. Csak rá jellemző érzés- és gondolatvilág szókincsével, fogalmi jeleivel kelti életre az Udvarmestert, Unghonberkyt, Bágyinét, Steinnét, Montmorencyt. A kiöregedett metresz utolsó szavai: „Istenem, meguntam már, hogy minden szere­tőmért agyonlőjem magam.” Montmorency éveket töltött Alvinczi Eduárd mellett, s az az idő szóhasználatába kövesült: „Én már búcsúzom öntől, magányos életem fénylő csillaga. A gyorsparaszt amúgyis türelmetlenkedik.” Az Udvarmester kíván­sága: „Úgy csömör, mint hideglelés elkerülje a ház tisztelt lakóit és vendégeit.” Például Unghonberky urat, aki parlagi mása a világfi házigazdának, ő is álmodik, de nem fényesszőrű csikóval, hanem félkövér főtt marhahúsokkal és ecetes tormával. Legfőbb gondja, hogy a felszolgált salátát a szabályok szerint kétszer forrázták-e. Unghonberky talán csak a csodát tiszteli: „Azért élünk, hogy legyen mit kérdezni a kártyavetőnőtől, a titokzatos holnaptól...” Steinné a nyilvánosház filozófusa: „Nincs gyémánt, mindenki üveg.” Kellemes társalgó, bölcs asszony, de a lányokat az intézmény stílusában inti: „Kuss, vendégek jönnek...” Bágyiné Alvinczi kastélyá­nak háziasszonya, a nagyúr fájdalmasan szép haszontalanságának visszhangja: „A fellegek mind elszökdösnek. Korán lesz ősz. Aztán a hosszú tél. Mély sötétségek. Néma havak. Gond, csend, rokkapergés... Vajon miért is élünk? ...” Ez a szómágia, a jelentésén túli zenei hatásokat elérő hangzuhatag meg tud részegíteni. Krúdy da­rabjában – Verlaine versének Tóth Árpádtól kapott fordítását idézve – „ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon.” A párbeszédek és monológok szövegének értéke nem mérhető pusztán jelentésükkel. Van valami nehezen megnevezhető többlet, amiről talán azt mondhatnánk, hogy a színmű szereplőinek fogalmi szintig el sem jutó, ösz­töneikben bujkáló világfájdalmát fejezi ki, a néző-hallgató tudatát is megkerülve, inkább idegeire, hangulatára célozva. Múltba szökő fájdalom muzsikál Alvinczi Eduárd és Rezeda Kázmér szövegében, ehhez igazodik szókincsük legsajátosabb ré­tege, Krúdy szintakszisának egyéni logikája, hosszú, de hajlékony, gyors tagolású mondatainak építkezése. A vörös postakocsi nyelvi anyagának nemcsak hangzása, de színértéke is van. Darvas Iván a pasztellzöldre és a halványsárgára asszociál. Le­hetne talán más színeket, vagy árnyalatokat említeni, az viszont kétségtelen, hogy Krúdynál a szó képpé olvad, színes képpé, amely a látvány és a hangulat finomságait egyesíti. A nézőt erről a színpadról olyan hatások érik, amelyek alig-alig kötődnek színházhoz. A szokatlan élmény a közönségtől, a rendezőtől és a színészektől egyaránt erőfeszítést kíván. A vörös postakocsi Krúdyhoz méltó színpadra költése valóságos kötéltánc, amely egyetlen rossz mozdulatért zuhanással büntet. Minden gesztus és hangsúly, kellék és jelmez, sőt, minden egyes díszletelem is felelős a sikerért. Azért, hogy az irónia el ne sikkadjon, és közben egy elsüllyedt világ vonzerejéről is hírt adjon az előadás.

A SZÁZADFORDULÓ TEMPÓJA

Alvinczi pohárköszöntőjével szó és szituáció ellentétét próbáltam érzékeltetni. A további példák arra figyelmeztetnek, hogy Krúdy színpadán egyes cselekményfor­dulatok logikája is cáfolja a szavak hangulatát. Ebből fakad a mű feszültsége, a játék ritmusa. A vörös postakocsi színrevitelében ez talán a legnehezebb. Hiszen a regény­írót érő vádak jórésze is elbeszélő modorának tempóját kifogásolja. A színpad pedig jóval érzékenyebb a tempóproblémákra, a tekergős bőbeszédűségre. Lassú-e hát a színmű, unalmasak-e Krúdy Gyula hőseinek ábrándos párbeszédei? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés felelhet: mivel mérjük a tempót, mi dönti el, hogy a fi­nomlejtésű dialógusok fárasztóak, vagy izgalmasak? Azt hiszem, hogy csak a kompozíciós szándékot befolyásoló életanyag ismeretében kereshetjük a választ. Minden drámaíró tempóját meghatározza az ábrázolt korszak, és a kormetszet történelmi ritmusa. A reneszánsz mozgó világának színpadi klasszikusa a költé­szetet is száguldó iramába fogja. Nem tétovázhat, nem is részletezhet. Annyi mindent kell mutatnia és mondania, hogy vágtában érheti csak utól hőseit. Az ellenpélda a magyar századforduló; Krúdy korában nincs mire alapozni a gyors és szüntelen változás lóugrásos dramaturgiáját. Semmi nem tör­ténik, legalábbis úgy látszik, mintha mozdíthatatlan biztonságban élne az ország. A mélyben feszülő roppant erők sejtése azonban sötét hátteret állít a megelégedett­ségnek, a hagyományőrző kényelem játékainak. Ezt érzi Krúdy is, ezért nem tud azonosulni Alvinczivel, Rezedával és társaikkal. Szívének felét náluk hagyja, de má­sik felét visszaveszi. Művészként pedig arra kényszerül, hogy felemás életérzésének megfelelő eszközöket találjon. Ilyen eszköz A vörös postakocsi kontraszttechnikája, szöveg és cselekmény ütköztetése. Ehhez persze időre van szüksége. Hagynia kell hőseit, akik azért szeretnek annyira beszélni, hogy a világ zúgása ne juthasson el fülükig, értelmükig. Alvinczi Eduárd alakján nem kevesebb az anakronisztikus vo­nás, mint a Beszterce ostroma Pongrácz Istvánján. Csakhogy a derbyk és kártyacsaták lovagja nem a várát, hanem a tudatát védi. Falak helyett illúziók sáncait építi, úgy él – és úgy is beszél – mintha az idősebb Kisfaludy évtizedeinek kortársa lenne. A szigetelés nem lehet tökéletes, a századforduló névjegy és engedély nélkül is betör a kastélyba. Egyik megnyilvánulási formája a bizalmatlanság. A kifejezetten szín­szerű hatásokban nem bővelkedő darab egyik legmulatságosabb jelenete mutatja: a nagyúr illúzióvilága roskatag, vagy legalábbis repedezett. Nem bízik szerelmében, sem rokonában, sem házanépében. Egymással figyelteti őket, s nagyon elégedett ravaszságával, ami féltékeny vígjátékfigurához, nem pedig Alvinczi szertartásos gőg­jéhez illő. Az ellentét annál inkább kiütközik, minél hatásosabb életmódjának és érzésvilágának időszerűtlensége. Krúdy ennek kifejezését is a nyelvre bízza. Fölös­leges elhallgatni, hogy módszere eltér a dráma közismert igényeitől. Krúdy alakjai alig ütköznek, a jelenetek nem adják össze egymás feszültségét. Nincsenek a szín­padon kérdőjelek, tehát a megfejtések is elmaradnak.

A vörös postakocsi hatásmechanizmusának megvilágítására szolgálhat Kázmér alakja. Rezeda újságíró, a város neveltje és szerelmese, aki nemcsak ifjúsága, hanem talán nagyobb igazsága jogán is igényt tarthatna Esztellára. Krúdy az egyetlen dráma­író, aki ezt a konfliktust nem használja ki. Ahelyett, hogy a középpontba állítaná és súlyokkal terhelné, körülszövi célzásokkal, párhuzamokkal, sejtelmekkel. Finom hangulatok és ijesztő durvaságok között jár a szavak vetélője, hogy megszője Al­vinczi ellenfelének arcát. Ezt a portrét sem cselekmény világítja meg. A szöveg rejtett fényeit kell bekapcsolni, hogy értsük Krúdy alakját és szándékait. Azt pél­dául, hogy a nyilvánosház kavargásában otthonos, szerelmét áruba bocsátó ifjú rideg parancsszava, ábrándok és vallomások szomorúságával együtt jár fel emlékeztünk­be. Szó és tett szembesítésében a cselekvés aránytalanul vékonyszálú. Ha valami tör­ténhetne – agyonbeszélik. Innen a kifogás, amelyet a bemutató után sűrűn hallani fogunk: Krúdy a színpadon is epikus. A vörös postakocsi eseményszegény, sokbeszédű drámaisága, ha nagyon távolról is, emlékeztet Csehov technikájára. Ám Cse­hov a színház költészetének mestere volt, amit Krúdyról, azt hiszem, senki sem kí­ván bizonyítani. Lehet, hogy kedvező körülmények között ő is kiforrottabb művekkel érezteti színpadi stílusának erejét, de erre nem volt módja. Feltevések helyett be kell érnünk – és érdemes beérnünk – félévszázada kallódó darabjával, amelynek ősbe­mutatója nem kegyeleti aktus, hanem a magyar dráma skálájának gazdagítása. Pél­dául a szöveg költőiségének érvényesítésében. Korunk színháza a változatok kere­sésében odáig ment, hogy megalkotta az antidráma elméletét és gyakorlatát. Kiik­tatta az értelmet, új rendet szabott az időnek és térnek. Újításait sokan megváltás­ként üdvözlik, teljesítményeit ünneplik. A kísérlet jogosultságát és bizonyos részeredményeit azok sem vitatják, akik az egészet elutasítják. Miért kellene ugyanak­kor eleve megkérdőjelezni egy olyan írót és darabját, aki a szavak hatására építve küldi színpadra hőseit? Ennek lehetőségét a Krúdy-szöveg rendkívüli kvalitásai ad­ják. Nemcsak szépségéről, hangzásának simogató lágyságáról van szó, hanem arról a fonetikai és stilisztikai elemzéssel csak érinthető tulajdonságáról, hogy a tudat mö­göttes tartalmait hozza elénk. Különbenis vitatható az álláspont, amely egy nagyon hosszú színháztörténeti periódus hatására tagadja a szöveg rendkívüli szerepét a drámai kifejezésben. Kétségtelen, hogy ez a funkció önmagában hatástalan. Lehet­nek azonban esetek – és a Krúdyé ilyen – amikor a színpad öntörvényűségének tisz­telettel adózva s némiképp ennek is megfelelve, az író főleg a dikcióval tudja meg­hódítani közönségét. Anélkül, hogy lemondana a szerkesztésről, a sűrítésről, képes arra, hogy percekre, vagy még tovább, mondataival uralja a helyzetet. Elfeledtesse a hallgatóval, hogy a színészek hangszálaiban életre kelő szöveg tudatosan alakított építmény részeként kapja teljesebb értékét, vagyis hogy célja nem önmagában van. Az ilyen nyelvi eszközöket mozgósító dráma egyéni és utánozhatatlan. Határeset, amelyre talán ráillik a paradox mondás: nem igazi dráma, de jó színház.

 

(Jelenkor /Pécs/, 1969/5. /május/ 468-473. p.)