A vörös postakocsi

I.

Ha megrajzolja majd valaki Krúdy Gyula életművének helyrajzát, nem hagyhatja ki a színházakat. Szindbád és Nagybotos széptevései, pillangós örömök vitték őt a holdfényű deszkák közelébe. Sok elbeszélésén kívül két regényének főszereplője színésznő. 1926-ban, a Színhá­zi Élet-ben jelent meg folytatásos életrajza Pálmay Ilká­ról. Ezt a Primadonna című művet csak 1958-ban adták ki könyvalakban. Annál ismertebb volt és maradt A vö­rös postakocsi, amelynek Mona Vannája – Horváth Klá­ra – naivák és szubrettek könnyeiért fizet a szívrabló Rezedának. Krúdy a színház krónikáját is beleszövi a Pattantyús utcai kisasszonyok történetébe. Nem hiányoz­tak ismeretei. Az érettségi bankettről – a megbízást adó szerkesztőség beiktatásával – a debreceni színház elő­adásaira sietett. Eljegyzés volt ez, majd hosszú mátkaság következett, amely a tizes években írt darabokkal és kritikákkal zárult. Folytatása nincs; ennyi a tanúság arról, hogy az álmok írója kudarcok közepette, remény­telen szerelmesként is állhatatos.

Megkerülhetetlen a kérdés: miért kellett csalódnia? A lejegyzett nyilatkozatok ellentmondásosak: „Zoltánka – közli egy alkalommal – nem is színdarab. Soha nem óhajtottam e drága, gyönyörű műfaj koszorújában levélke lenni.” Szomorú cáfolat bujkál viszont a Bálint Lajos-nak mondott szavakban: „Bevallok neked valamit. Amióta az írótollat a kezembe vettem, mindig sóvár vá­gyakozás élt bennem a színpad után. Mindig arra gon­doltam, hogy milyen gyönyörű lehet, ha ebben a színes világban szólalnak meg az író érzései, indulatai és sza­vai. De hiába próbálkoztam és fogok kísérletezni vele. A színpad eseményeket, összeütközéseket, harcokat kí­ván. Nem meditációt, lírát, szavak színes szépségét...” Krúdy pontosan tudta, mit vár a korabeli színház. Is­merte, és gyenge pillanataiban el is fogadta a szabvány­dramaturgia érveit. De mikor legjobb darabját az Or­szágos Színművészeti Tanács visszautasította, hinni akart A vörös postakocsi színpadi változatának életképességé­ben. Az utókor tehát nemcsak értékel; az író belső pe­rében, aggodalmainak és önigazolásának dilemmájában is szavát hallatja. Mérlegeli: jutott-e Krúdy színházihletéből drámai értékek táplálására is, vagy pedig a próza­írónak nem sikerült Thália kegyeibe férkőzni?

Az első nekirugaszkodás valóban bátortalan. Jellegze­tes Szindbád-történet párbeszédbe tördelése. Hat szerep­lője elfogódott vendég a kortina mögött. A fogadós lá­nya nem követi lovagját a havas éjszakába. Sóhaj he­lyett sikoly a válasza. Atyja felriad, rablót kiált. Puska dörren, de nincs visszhang. A Kárpáti kaland-ra senki nem figyelt, a Zoltánká-t viszont bemutatták. Premierje előtt Csortos Gyula hívta meg színpadi szerzőnek Krú­dyt: „Csak mint színész kívánom, és trémázom érte, hogy ő, aki eljött a mi világunkba is, elhozott egy pár szép hangulatot hozzánk is – köztünk folytassa azt a si­kert, amit olyan régen vártunk...” A Magyar Színház meg is tett mindent a sikerért. Petőfi kamaszfiát Törzs Jenő játszotta, Szendrey Júliát Aczél Ilona. A bemutatót taps és ünneplés köszöntötte, ám a közönségsiker elma­radt. Pedig a szomorú játéknak nevezett egyfelvonásos modoros romantikává stilizálta a költő haldokló fiának történetét. Biedermeier volt ez, de nem a Hatvany Lajos felfogása szerint, aki biedermeierbe göngyölt bombák­nak nevezte Krúdy írásait.

A Zoltánka bizony még gránátnak is gyengécske. Mintha nem is ugyanabban az esztendőben született vol­na, mint Az arany meg az asszony, amelynek már író­jához méltó zamata, varázsa van. S ami meglepetés: gya­korlott színpadi szerzőt sejtet. Konfliktusa, szerkezete, atmoszférája figyelemre méltó dramaturgiai teljesít­mény. Máskülönben nem is akadt volna meg rajta a librettót válogató Kenessey Jenő. Zenéhez keresett tartó­vázat, a szituáció és a karakterek érzelmi teherbírását vizsgáztatta. Alig volt szüksége a miniatűr dráma nyel­vezetére, figyelmen kívül hagyta – műfaji zárójelbe he­lyezte – Krúdy szövegét, ami Az arany meg az asszony­ban is szokatlan lehetett a direktori fülek számára. A vö­rös postakocsi pedig már egyszerre csalogatja elő rej­tekhelyükről a nyelv zenéjét és a lélek titkait. Annyira újfélét próbál, hogy nem csodálhatjuk a racionalista Ambrus Zoltán döntését. Az elutasításban, tudjuk, nem kis szerepet játszott Krúdy politikai ellenfeleinek rosszindulata. Az Országos Színművészeti Tanács konzerva­tív tagjai a forradalmak krónikásának és lelkes riporte­rének küldték vissza a darabot. Ambrust más – csak íz­lésbeli, művészi – meggondolás vezette. Idegen volt szá­mára az értelemnél mélyebbre törekvő írói módszer, a dráma hagyományos műfaji kereteit lazító szerkezet, a lírát és az epikát színpadi szerephez juttató szabályta­lanság. Mindaz, amiért a mai néző kíváncsi érdeklődés­sel várta A vörös postakocsi színpadi felfedezését.

II.

A regény – amelynek folytatásos közlését 1913 Vízke­resztjén kezdte meg Kiss József A Hét-ben – váratlan sikert hozott. Annyi pénzt ígért, hogy kiadására a jó szimatú Singer és Wolfner cég vállalkozott, háromszor egymás után. A közönség érdeklődése segített elnyer­ni Tóth Imre jóváhagyását: a Nemzeti Színház igazgató­ja, Ambrus elődje megrendelte a színdarabot. Az epi­kus változat Horváth Klára és Rezeda Kázmér tönkre­ment szerelmét siratja. A szerződés nélküli színésznő Alvinczi Eduárd nagyúri eleganciájának igézettjeként mond búcsút nehéz sorsú barátjának. Szép szavak he­lyett a szépnek hitt életet választja. De vajon szép-e az az élet, amely a szűk belvárosi szobácska homályából fény­re vágyódó Klárát csábítja? Erre a ki sem mondott kér­désre felel a regény panorámája, az ékszerrel és erkölcs­csel kalmárkodó hölgyek és urak világa, amelyet Krúdy aforizmatikus élességgel jellemez: „Az egész Pest egy nagy nyilvánosház.” A színdarab ezt az egyszerre jelké­pes és szó szerinti örömtanyát csak a harmadik felvo­násban állítja nézői elé. Egyébként is alaposan eltér az eredetitől, nem dramatizálás, hanem önálló mű. Hősnő­je Alvinczi unokahúga, Esztella. Neki kell választani az öregedő férfi szerelme és az ifjú írástudó szalmaláng-vonzalma között. Horváth Klára nincs a darabban, és a fővárosi élet színhelyei, ízei és színei is kiszorultak. A Balaton-part csendjében, a füredi Anna-bál táncos for­gatagában poroszkál a szomorú történet. Regény és szín­mű különbségei a részleteken túl két kérdést állítanak. Az első körülbelül így hangzik: mennyiben módosítja a dráma A vörös postakocsi társadalmi érvényessége körü­li vitát? Igazolja-e Ady véleményét, hogy a „könnyes, drága, gyönyörű könyv... nemcsak a tegnapnak, a pest-budai bizarrságnak, s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény – ha ugyan regény – nagy társadalomtalanságáé”... Vagy a polémiát erősíti, amely sze­rint a mű illúziótlansága és iróniája a századelő lénye­get érintő társadalmi felismeréseit is sugallja.

Volt idő, amikor Krúdyt realista íróként emlegettük. Fogalmaink tisztázottabb rendjében ma ezt kérdésesnek érezzük. A fenntartás azonban a regény művészi eszkö­zeit illeti. Hangulatok fátylába rejtett – sokszorosan közvetett – társadalomkritikájára nem vonatkozik. Ez a kritika, ábránd és valóság szembesítésével az élet peri­fériájára szorul. Krúdy kedves figurái züllött írók, öröm­lányok, kupecok, kéjvágyó polgárasszonyok, haszonleső riporterek, olyan emberek, akiknek sorsa – Ady szavá­val – „a napidíjas és az Úristen között lebegő”. E kétes voltukban korfestő típusok a színpadi változatból kiszo­rulnak, vagy pedig csak a háttér színezésében marad némi szerepük. A dráma sűrítettebb, írójának érzéseit világosabban sejtető, a kritika hangja és illetékességi köre azonban különös tartózkodással megszabott. Innen a második kérdés: hogyan közelít Krúdy az emberek­hez, kortársainak és elődeinek megszépített-megtagadott – kettős fénytörésben mutatott – világához. S ez már a darab közepébe visz, a dialógusok technikáját és köl­tészetét, a dráma szerkezetét és jellemrajzát szeretné megvilágítani.

*

Krúdy színpadi nyelve a századelő magyar drámájának valamennyi irányzatától idegen. Életkép- és anekdota-dramatizálók, történelmi tablót gyártó jambuspoéták, szürkét szürkére hordó naturalista leleplezők egy ütem­re tiltakoznak. Védik a színpad félreismert érdekeit. Té­vedésük súlyát tetézi, hogy a színházművészet újításai­ról ekkor már magyar nyelven is olvashattak. A Nyugat könyvkiadója jelentette meg 1911-ben Bárdos Artúr ta­nulmányát. Az új színpad fiatal szerzője a stilizálás jogát védelmezi, a látvány és a hangzás költőiségére építő dráma lehetőségeit elemzi. Kifejti, hogy az érte­lem mellett a szív és a fantázia is élményt vár, szemünk és hallásunk is kielégülést keres a színházban. A reinhardti példát idézve próbálja kísérletezésre bátorítani kollégáit. Könyvének a színházi műhelyekben alig volt visszhangja, annál inkább figyeltek érveire a költők. Színpad nélküli írók találkozása volt ez a színpad nél­küli rendezővel, az irodalmi forradalomhoz méltó szce­nika és dramaturgia elméleti szakemberével. A korabeli színház visszautasította, a legjobb irodalom művekkel igazolta a rutin elleni lázadást. Krúdy színművei nincse­nek egyedül. Babits Mihály A második ének címen ad szépséges mesedrámát, Balázs Béla megírja A kéksza­kállú herceg várá-t, de álom és valóság egymásba szűré­sének kísérletei erős ellenállásba ütköznek. Így volt ez más országokban is, mert az európai kultúra a XVIII. századtól prózai drámát, a XIX.-től pedig – ahogy Walter Kerr szellemesen megfogalmazta – tudományosan pedánsat örökölt. A drámaírás szakított a költészettel; a világ, amelyet ábrázolni kívánt, maga is köznapi volt, józanságával büszkélkedett. Nagyon jellemző, hogy az angol irodalom első prózában születő tragédiájának, George Lillo Londoni kereskedő-jének hőse: megbízha­tatlan könyvelő.

Az akasztófára juttatott pénzügyi szakembert hasonló színpadi hősök hosszú sora követi. A színpad költészetét hovatovább már csak a jól-rosszul játszott klasszikusok őrzik. Ha pedig új irányzatként lép fel a valóság és a nyelv szürkeségével szembeforduló dráma, hamis törté­netiség, cukros neoromantika lesz belőle. Ezzel a típus­sal szemben elismerhetjük a gyorsan változó napi élet­hez hasonuló színműirodalom és színjátszás jogosultsá­gát, Rákosi Jenő-vel szemben Molnár Ferenc fölényét. Csakhogy az irodalmi forradalom Molnárt is meghalad­ta. Napirendre tűzte a dráma korhoz igazodó költészeté­nek kivívását, olyan művek alkotását, amelyek a század­elő legfontosabb kérdéseit fogalmazzák át. A valóság fel­színe mögé hatoló, stilizáló drámatípus egyik darabja A vörös postakocsi.

A tekintélytisztelet kritikátlan túlzásaitól idegenkedő óvatosság természetesen nem éri be puszta minősítéssel. Nagyon is érthető, hogy bizonyítékot követel. Sokat ad­hat ehhez Krúdy színpadi eszközeinek – a szokatlanság és a szépség észlelésén túllépő – elemzése. Mit tud az író a világról, lélek és társadalom konfliktusairól, az em­beri természet és a történelem csapdáiról, a vágyak és a szorongások gyökérzetéről – arról a valóságról, ame­lyet szóra bír. Vajon Krúdy stílusa ösztönös remeklés csupán, természeti vegetációhoz hasonlítható áradása a metaforáknak és a jelzőknek? Vagy pedig a látomások szavaiban – elszakíthatatlanul az alkotói folyamat sejtelmességtől, a tudatos szándékoknál mélyebb többér­telműségétől – szüntelenül munkál a századforduló vál­ságait élő Magyarország élményvilága, tapasztalati anyaga. A vörös postakocsi titkaihoz ez a feltevés visz közelebb. Ez teheti érthetővé a színmű párbeszédeinek – és alakjainak – kettősségét: rokon- és ellenszenv pár­viadalát.

*

Alvinczi Eduárd mondatait a gőg és a gyöngédség el­lentéte formálja. Rég elhagyott szeretőjének bókol: „Kedvesek voltak a futórózsák és a futó percek.” Kétér­telmű mondat. Bóknak is felfogható, de ha érzékenyebb a hallásunk, meghalljuk rejtett igazságát. A természeti szépség és a kellemes kaland könnyű múlandóságát kap­csolja össze az ismétlődő jelzős szerkezet. Krúdy szíve­sen beszéltet, de nem fölöslegesen. Dialógusainak költőisége nem szépelgés. Egyéniségeket öltöztet szavakba, stilizált színpadi világ akusztikai törvényeihez igazod­va. Alvinczi első mondata hibátlanul üti le a színmű alaphangját: „Vajon lehullottak már a kertben a rózsa­fám levelei? Nyár közepén vagyunk és már pókfonál úszik. Itt az ősz...” Egyetlen szó – a pókfonál – teszi a beköszöntőt lebegővé, az elmúlás hangulatát árasztóvá. Eduárd fél az öregségtől, de szorongásait nem ért­jük, ha csak a biológiai kopás panaszaira figyelünk. Élete mérlegét vonja meg a búcsúzó nagyúr, és érzi, hogy számadása nem éppen kedvező. Alvinczi sziesztázó pár­duc, erős is, gyenge is, mikor mihez van kedve. Férfias és álmatag, tettvágyó és lusta, emésztő ellentétek meg­testesülése. Színpadra fáradtan lép, szeme már csak az elszálló füstre nyílik. Pedig tudta valamikor, hogyan kell világfordító eszmékkel ismerkedni. Ennek nyoma az elegáns angol házikabát, amely a szárnya alatti csizmá­val barátkozik. A tervek befulladtak, a tétlenség kudar­ca csinálhat filozófiát. Ilyeneket: „Nem ér az élet sem­mit lombos jegenyefák nélkül.” Vagy: „A kalendárium is csal, mint az emberek.” Eduárd aforizmái az önjellem­zés találatai, emellett távlatuk, iróniájuk van. Nem karikíroznak, de kifejezik a viszony kettősségét, amely Krúdyt hőséhez – és modelljéhez, Szemere Miklós-hoz köthette.

Szereti Alvinczit, ám vonzalmába csipkelődés vegyül. Mi egyebet takarna a megjegyzés, hogy politizálni csak háza népe közt, családi körben szeret. Az első felvonás pohárköszöntőjén ne mosolyognánk? Pecsenyénél iszik a hazára, amikor pedig a magyar nő hivatásáról kíván szólni, előbb lesöpri szakállát. Itt már nemcsak a szö­veg, hanem a helyzet is ironikus. A háziak és a vendé­gek elragadtatása, Bágyiné meghatottsága a semmitmondás frázisait ünnepli. S mivel a tósztot is, a tapsot is nagyon komolyan veszik, az író akaratából tragikus ár­nyék borul a díszes asztal fölé. Alvinczi életformája, kedvteléseinek eleganciája mégis vonzza Krúdyt. Az ebéd bonyolítása: laikus szertartás. Kedves az ínynek, a szemnek, de még a fülnek is. Hiszen a kakaslevest kí­náló Udvarmester elmondja, hogy a felszolgált szárnyas a Vénusz bolygóinak kukorékolt először, a jégbe hűtött zöld dinnye pedig Kőrösi Csoma Sándor turkesztáni cse­megéje volt.

Étel, ital mellett a ház körüli tárgyak is helyet kap­nak a tunyaság költészetében, a kellemessé varázsolt üresség mitológiájában. „A szélkatona nem unatkozik a tetőn” – mondja szeles időben Alvinczi. Pisztolylövést a szobában, gyertyalángra gyakorol, betegségében pedig csikóval kívánna álmodni – titokban tartott csikóval. Buddha előtt imádkozik, zsebében Viktória-aranyat csör­get, sportday-nek nevezi a testgyakorlást, mégis jelleg­zetesen és mindenestül magyar nemes, akinek törökösen maga alá vont lábszáraival a maradiság üzen. Az embe­reket származásukkal méri, a polgárokat megveti, a né­pet ostorozza és – szereti. Sejti tehetségét, egyszerre üd­vözli és rettegi „a nemzet elszegényedett rokonainak” majdani emelkedését. Kétarcú ember, aki hullásában is tud hódítani, tiszteletet ébreszteni. Ezért hallgatjuk szí­vesen bókjait, szomorú számvetését, hangfogós búcsú­ját: „Az élet eliramodik, asszonyom. Ezen a őszön is­mét eszembe jut minden, amit szerettem, s amiben csa­lódtam, az élet...”

Alvinczi hasonmása Sylvester. Ő is segít megteremte­ni a kastély légkörét. Urát kézcsókkal köszönti, az időt napórán és svájci kronométeren méri. Szívesen emléke­zik ifjúságára, amikor szeretőinek patyolatingéből sza­bott magának kapcát. Medici Katalin fullasztó boszor­kánycsókjáról regél, és azt is elárulja, hogy a nászéjsza­kán, a szekrény tetejéről lehulló birsalmák számolják, hány gyermeke lesz az új párnak. Rezeda úr csalódott, elvágyódik, de nem tudja – hová. Érzi csak a sorsát, anélkül hogy végig is gondolná. Ez a magatartás – még inkább Rezeda Kázmér panaszmuzsikája – nem idegen Krúdytól: „Eszembe jutottak az őszi napok ... Eszem­be jutott, hogy milyen rajongó voltam ifjúkoromban, mint valami muszka regényhős...” Vagy: „Az én ka­landjaimat csak elsiratni lehetne a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel együtt folytatom az uta­mat Mohács felé! ...” S hogy udvarol? : „Én vagyok a titokzatos utazó, aki éjszakánként elmegy az ablakok alatt, s az alvók nyugtalanul felriadnak csendes álmuk­ból. Én vagyok a szerelem...”

A szöveg itt csakugyan az azonosulásé. Rezedának a harmadik felvonásban, Steinnéval és Esztellával mon­datja el Krúdy a válaszát: a világ lármás, fecsegő nyüzs­gését megvető árnyalak bírálatát. Csak Esztellát vállal­ja fenntartások nélkül. A Tatjána-lelkű lány parasztgye­rekeket tanít, a népben – mintha Móricz Zsigmond-ra hallgatna – a jövendő aranybányáját tiszteli, és viharra vár. Változásra, amelyből boldogság, tisztaság születik. Esztella az önfeláldozó szerelem angyala, aki Rezeda árulása után magányába zárkózik. Elmondhatja a vörös kocsi fáradt utasának: „Ott akarok ezentúl élni, ahol te. Örülni az esti harangszónak, télire rendbe hozni a kam­rát, s vigyázni akarok az álmodra... Tudtam, hogy el­jössz és megmentesz.”

A mellékszereplők szókarakterének példái mutatják, hogy Krúdy a színpadi nyelv legnehezebb próbáját is kiállta. Úgy tudott sehol meg nem bomló, egységes han­gulatot teremteni, hogy közben minden alakját megkü­lönböztető sajátosságokkal ruházta fel. Csak rá jellemző érzés- és gondolatvilág szókincsével, fogalmi jeleivel kelti életre az Udvarmestert, Unghonberkyt, Bágyinét, Steinnét, Montmorencyt. A kiöregedett metresz utolsó szavai: „Istenem, meguntam már, hogy minden szerető­mért agyonlőjem magam.” Montmorency éveket töltött Alvinczi Eduárd mellett, s az az idő szóhasználatába kö­vesült: „Én már búcsúzom öntől, magányos életem fény­lő csillaga. A gyorsparaszt amúgy is türelmetlenkedik.” Az Udvarmester kívánsága: „Úgy csömör, mint hideg­lelés elkerülje a ház tisztelt lakóit és vendégeit.” Pél­dául Unghonberky urat, aki parlagi mása a világfi há­zigazdának. Ő is álmodik, de nem fényes szőrű csikó­val, hanem félkövér főtt marhahúsokkal és ecetes tormá­val. Legfőbb gondja, hogy a felszolgált salátát a szabá­lyok szerint kétszer forrázták-e.

Unghonberky talán csak a csodát tiszteli: „Azért élünk, hogy legyen mit kérdezni a kártyavetőnőtől, a titokzatos holnapról...” Steinné a nyilvánosház filozó­fusa: „Nincs gyémánt, mindenki üveg.” Kellemes tár­salgó, bölcs asszony, de a lányokat az intézmény stílu­sában inti: „Kuss, vendégek jönnek...” Bágyiné Al­vinczi kastélyának háziasszonya, a nagyúr fájdalmasan szép haszontalanságának visszhangja: „A fellegek mind elszökdösnek. Korán lesz ősz. Aztán a hosszú tél. Mély sötétségek. Néma havak. Gond, csend, rokkapergés ... Vajon miért is élünk? ...” Ez a szómágia, a jelentésén túli zenei hatásokat elérő hangzuhatag meg tud részegí­teni. A párbeszédek és monológok szövegének értéke nem mérhető pusztán jelentésükkel. Van valami nehe­zen megnevezhető többlet, amiről talán azt mondhat­nánk, hogy a színmű szereplőinek fogalmi szintig el sem jutó, ösztöneikben bujkáló világfájdalmát fejezi ki, a né­ző-hallgató tudatát is megkerülve, inkább idegeire, han­gulatára célozva. Múltba szökő fájdalom muzsikál Al­vinczi Eduárd és Rezeda Kázmér szövegében, ehhez iga­zodik szókincsük legsajátosabb rétege. Krúdy szintak­szisának egyéni logikája, hosszú, de hajlékony, gyors ta­golású mondatainak építkezése.

A vörös postakocsi nyelvi anyagának nemcsak hang­zása, de színértéke is van. Leginkább talán a pasztellzöldre és a halványsárgára asszociál. Lehetne talán más színeket vagy árnyalatokat is említeni, az viszont két­ségtelen, hogy Krúdynál a szó képpé olvad, színes kép­pé, amely a látvány és a hangulat finomságait egyesíti. A nézőt erről a színpadról olyan hatások érik, amelyek alig-alig kötődnek színházhoz. A szokatlan élmény a kö­zönségtől, a rendezőtől és a színészektől egyaránt erőfe­szítést kíván. A vörös postakocsi Krúdyhoz méltó szín­padra költése valóságos kötéltánc, amely egyetlen rossz mozdulatért zuhanással büntet. Minden gesztus és hang­súly, kellék és jelmez, sőt, minden egyes díszletelem is felelős a sikerért. Azért, hogy az irónia el ne sikkadjon, és közben egy elsüllyedt világ vonzerejéről is hírt adjon az előadás.

III.

Alvinczi pohárköszöntőjével szó és szituáció ellentétét próbáltam érzékeltetni. A további példák arra figyel­meztetnek, hogy Krúdy színpadán egyes cselekményfor­dulatok logikája is cáfolja a szavak hangulatát. Ebből fakad a mű feszültsége, a játék ritmusa. A vörös posta­kocsi színrevitelében ez talán a legnehezebb. Hiszen a regényírót érő vádak jó része is elbeszélő modorának tempóját kifogásolja. A színpad pedig jóval érzékenyebb a tempóproblémákra, a tekergős bőbeszédűségre. Lassú-e hát a színmű, unalmasak-e Krúdy Gyula hőseinek ábrándos párbeszédei? Erre a kérdésre csak egy másik kérdés felelhet: mivel mérjük a tempót, mi dönti el, hogy a finom lejtésű dialógusok fárasztóak vagy izgal­masak? Azt hiszem, hogy csak a kompozíciós szándékot befolyásoló életanyag ismeretében kereshetjük a választ.

Minden drámaíró tempóját meghatározza az ábrázolt korszak és a kormetszet történelmi ritmusa. A rene­szánsz mozgó világának színpadi klasszikusa a költésze­tet is száguldó iramába fogja. Nem tétovázhat, nem is részletezhet. Annyi mindent kell mutatnia és mondania, hogy vágtában érheti csak utol hőseit. Az ellenpélda a magyar századforduló; Krúdy korában nincs mire ala­pozni a gyors és szüntelen változás lóugrásos dramatur­giáját. Semmi nem történik, legalábbis úgy látszik, mint­ha mozdíthatatlan biztonságban élne az ország. A mély­ben feszülő roppant erők sejtése azonban sötét hátteret állít a megelégedettségnek, a hagyományőrző kényelem játékainak. Ezt érzi Krúdy is, ezért nem tud azonosulni Alvinczivel, Rezedával és társaikkal. Szívének felét ná­luk hagyja, de másik felét visszaveszi. Művészként pe­dig arra kényszerül, hogy felemás életérzésének megfe­lelő eszközöket találjon. Ilyen eszköz A vörös postakocsi kontraszttechnikája, szöveg és cselekmény ütköztetése. Ehhez persze időre van szüksége. Hagynia kell hőseit, akik azért szeretnek annyira beszélni, hogy a világ zúgá­sa ne juthasson el fülükig, értelmükig.

Alvinczi Eduárd alakján nem kevesebb az anakronisz­tikus vonás, mint a Beszterce ostroma Pongrácz István­ján. Csakhogy a derbyk és kártyacsaták lovagja nem a várát, hanem a tudatát védi. Falak helyett illúziók sán­cait építi, úgy él – és úgy is beszél –, mintha az idősebb Kisfaludy évtizedeinek kortársa lenne. A szigetelés nem lehet tökéletes, a századforduló névjegy és engedély nél­kül is betör a kastélyba. Egyik megnyilvánulási formá­ja a bizalmatlanság. A kifejezetten színszerű hatásokban nem bővelkedő darab egyik legmulatságosabb jelenete mutatja: a nagyúr illúzióvilága roskatag, vagy legalább­is repedezett. Nem bízik szerelmében, sem rokonában, sem háza népében. Egymással figyelteti őket, s nagyon elégedett ravaszságával, ami féltékeny vígjátékfigurá­hoz, nem pedig Alvinczi szertartásos gőgjéhez illő. Az ellentét annál inkább kiütközik, minél hatásosabb élet­módjának és érzésvilágának időszerűtlensége. Krúdy en­nek kifejezését is a nyelvre bízza. Fölösleges elhallgat­ni, hogy módszere eltér a dráma közismert igényeitől. Krúdy alakjai alig ütköznek, a jelenetek nem adják össze egymás feszültségét. Nincsenek a színpadon kérdő­jelek, tehát a megfejtések is elmaradnak.

A vörös postakocsi hatásmechanizmusának megvilágí­tására szolgálhat Kázmér alakja. Rezeda újságíró, a vá­ros neveltje és szerelmese, aki nemcsak ifjúsága, hanem talán nagyobb igazsága jogán is igényt tarthatna Esztellára. Krúdy az egyetlen drámaíró, aki ezt a konfliktust nem használja ki. Ahelyett, hogy a középpontba állítaná és súlyokkal terhelné, körülszövi célzásokkal, párhuza­mokkal, sejtelmekkel. Finom hangulatok és ijesztő dur­vaságok között jár a szavak vetélője, hogy megszője Al­vinczi ellenfelének arcát. Ezt a portrét sem cselekmény világítja meg. A szöveg rejtett fényeit kell bekapcsolni, hogy értsük Krúdy alakját és szándékait. Azt például, hogy a nyilvánosház kavargásában otthonos, szerelmét áruba bocsátó ifjú rideg parancsszava, ábrándok és val­lomások szomorúságával együtt jár fel emlékezetünk­ben. Szó és tett szembesítésében a cselekvés aránytala­nul vékony szálú. Ha valami történhetne – agyonbeszé­lik. Innen a kifogás, amelyet a bemutató után sűrűn hal­lani fogunk: Krúdy a színpadon is epikus. A vörös pos­takocsi eseményszegény, sokbeszédű drámaisága, ha na­gyon távolról is, emlékeztet Csehov technikájára. Ám Csehov a színház költészetének mestere volt, amit Krúdyról, azt hiszem, senki sem kíván bizonyítani. Lehet, hogy kedvező körülmények között ő is kiforrottabb mű­vekkel érezteti színpadi stílusának erejét, de erre nem volt módja. Feltevések helyett be kell érnünk – és ér­demes beérnünk – félévszázada kallódó darabjával, amelynek ősbemutatója nem kegyeleti aktus, hanem a magyar dráma skálájának gazdagítása. Például a szöveg költőiségének érvényesítésében.

Korunk színháza a változatok keresésében odáig ment, hogy megalkotta az antidráma elméletét és gyakorlatát. Kiiktatta az értelmet, új rendet szabott az időnek és a tér­nek. Újításait sokan megváltásként üdvözlik, teljesítmé­nyeit ünneplik. A kísérlet jogosultságát és bizonyos részeredményeit azok sem vitatják, akik az egészet elutasít­ják. Miért kellene ugyanakkor eleve megkérdőjelezni egy olyan írót és darabját, aki a szavak hatására építve küldi színpadra hőseit? Ennek lehetőségét a Krúdy-szöveg rendkívüli kvalitásai adják. Nemcsak szépségéről, hangzásának simogató lágyságáról van szó, hanem ar­ról a fonetikai és stilisztikai elemzéssel csak érinthető tulajdonságáról, hogy a tudat mögöttes tartalmait hozza elénk. Különben is vitatható az álláspont, amely egy na­gyon hosszú színháztörténeti periódus hatására tagadja a szöveg rendkívüli szerepét a drámai kifejezésben. Két­ségtelen, hogy ez a funkció önmagában hatástalan. Le­hetnek azonban esetek – és a Krúdyé ilyen amikor a színpad öntörvényűségének tisztelettel adózva, s némi­képp ennek is megfelelve, az író főleg a dikcióval tud­ja meghódítani közönségét. Anélkül, hogy lemondana a szerkesztésről, a sűrítésről, képes arra, hogy percekre vagy még tovább, mondataival uralja a helyzetet. Elfe­ledtesse a hallgatóval, hogy a színészek hangszálaiban életre kelő szöveg tudatosan alakított építmény része­ként kapja teljesebb értékét, vagyis hogy célja nem ön­magában van. Az ilyen nyelvi eszközöket mozgósító drá­ma egyéni és utánozhatatlan. Határeset, amelyre talán rá­illik a paradox mondás: nem igazi dráma, de jó színház.

IV.

A Vígszínház előadása sok mindent szépen megold ne­héz feladatából. Kapás Dezső rendezése a színmű csak­nem valamennyi lehetőségével él, finoman, de határozot­tan értelmezi A vörös postakocsi utasainak karakterét. Munkájának elemzését nem a szerepalakítással, hanem a szcenikai kivitelezéssel kezdeném. Ezt a színpadot ugyanis szokatlan erőteljességgel ajánlja figyelmünkbe a vizuális élmény. Már az előfüggöny látványa grafikus előleg, a függöny mögött megelevenedő világ színeinek és motívumainak tablója. Szinte Gábor pasztellfigurái, a cilinderes lovag, a kánkánt járó táncosok, a pókhasú öregúr, a paripák és a borospoharak, az álmatag lány­alak és a száguldó vörös batár otthonossá teszi belépé­sünket Alvinczi Eduárd házába. A kastély pipatóriuma előtt kuporog törökülésben a Buddhával társalgó nagy­úr; keze ügyében fokosa és sportszerei. Kedvteléseinek háttere a Balaton-part, a korán őszies árnyalatokba öl­töző kert.

A természet színei a szöveg hangzásával összesimuló hatáshoz jutnak itt a díszlettervező jóvoltából. Nagyon tetszett a kastélyba visszatérő harmadik felvonás záró­jelenetének szcenikai megoldása. Magasba emelkedő falfüggöny és jól alkalmazott háttérvilágítás állítja a ba­latoni éjszaka derengő fényei közé Esztella és a meg­fáradt szerencse játékos meghitt találkozását. A búcsú képe meseszerű. Szavaknál erősebb vizuális hatásával ad­ja tudtunkra a színpad, hogy Alvinczi és unokahúga mennyire távoli múlt szomorúságának ködalakjai. A fü­redi Anna-bál és a pesti örömtanya díszlete nem kevés­bé sikerült. Steinné belső termeit is látnunk engedi a ba­lettjelenet tartamára átvilágított tüllfüggöny. Kérdés, hogy erre – és a táncosnők felléptetésére – szükség volt-e. Krúdy ilyen instrukciót nem ad; miért is látna vendégül Steinné a kakasos házban légies mozgású, fi­nom táncosnőket?

Kemenes Fanni kosztümtervei hibátlanul illenek az előadáshoz. Színházi ínyencek kedvét keresve a ruhák is játszanak. Alvinczi csizmájának, báli frakkjának és útiruhájának, mamuszának és cilinderének, a huszárok pi­ros atillájának, Sylvester kopottságának, Bágyiné fekete fejkötőjének és a lenge lányok orfeumi pucérságának néma szerep jut. Rezeda öltözéke viszont elegánsabb, mint kellene. Krúdy jellemzése pontosabb: „nem táncmester, de nem igazi gavallér.” A kosztümök nemcsak jellemeznek, hanem a színpadkép részeként színezik is a látványt. Elsősorban a báli jelenetek és az álomlátomá­sok vizuális hatásában kapnak jól betöltött szerepet. Ezt a hatást a koreográfus és a világosítók munkája is se­gít biztosítani. Az előadást minden szükséges helyen kí­sérő és összekötő Hidas-zene dicséretéről sem illik meg­feledkezni.

Az álomképek beállítására Kapás Dezső nagy gondot fordított. Mintha Babits szavai vezették volna, amelye­ket a Nyugat 1928-as színházi ankétján fogalmazott: „A cselekedetek nem magukért érdekelnek többé, hanem a tudattalanban rejlő gyökereikért, hol fátumuk és tra­gikumuk lakik.” De A Kékszakállú herceg vára prológu­sára is építhetett: „Ím szólal az ének, / Ti néztek, én néz­lek, / Szemünk pillás függönye fent; / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?” A Vígszínház Krúdy-ősbemutatója Esztella tudattalan sejtelmeit is színre viszi. Izgalmas dramaturgiai funkcióhoz juttatja a koreográfiai-világítási megoldásokat, a dicséretet érdem­lő báli látomást. A boldogtalanságára készülődő lány képzelete a forró vallomásokkal megkísértett Eszmeralda bukását öltözteti testekbe és színekbe. Azt éli át szo­rongásaiban, ami rá is vár Rezeda Kázmér mellett, ha követi lovagját, Pestre. A második álomképsor viszont már nem a jövőt előlegezi, hanem Rezeda süket önzését ellenpontozza. Esztella panaszát Steinné házának vendé­gei is megilletődötten hallgatják, csak a szép szavú hó­dító marad durva és hajthatatlan. Jól hangsúlyozza ezt az ostorpattogtatás, a rendező fokozást biztosító játék­ötlete. Az álomképek szövege is figyelmet érdemel; Steinné vendégei a szerelem kórtanának titkairól beszél­nek. Nyíltságuk ötven év múltán is merész és őszinte.

A harmadik felvonás eredeti változata nem szorul ki­egészítésre. Vajúdó asszony átka nem illik ide. Mintha Bródy Sándor küldte volna át egyik szereplőjét Krúdy színpadára. A szeretőjét rugdosó matróz is fölösleges. A toldások zsúfolttá teszik az amúgy is telített felvonást, a némileg eltúlzott kavargást. A szecessziónak lehetnek – vannak is – naturalista beütései, de ezek idegenek A vörös postakocsi szerzőjének biedermeierhez kapcsolt századelős modernségétől. Kapás Dezső jól tette, hogy nem ragaszkodott szentírásként az eredeti szöveg betű­jéhez. Rövidítései, toldásai indokoltak, pergőbbé teszik a párbeszédeket és az előadást. Talán még vastagabb ce­ruzával is húzhatott volna a színmű lényegének, szelle­mének károsodása nélkül. Egyetlen jelenet van csak, amit szívesebben hallottam volna az eredetiben. Az első felvonás hetedik jelenetére gondolok, amelyben Esztel­la és Alvinczi a népről beszélget: „A népet senki sem tanítja, azért él állati sorban. A borissza jegyzők, félkegyelmű tanítók, pandúrok, szolgabírák maguk is tudat­lan emberek. A magyar nép a jövendő aranybányája. Ömlik a kincs ebből a bányából, ha egyszer a bányát művelni kezdik” – mondja Esztella. Nagybátyjának vá­lasza is figyelmet érdemel: „Magam is azt hiszem, hogy sok tehetség rejtőzik a népben. Hisz ők a nemzet elsze­gényedett rokonai.” Ezt a dialógust, Krúdy eredeti szö­vegét fontosabbnak, tartalmában jelentősebbnek is tart­hatjuk, mint a Steinné szalonjában eljátszott átokjele­netet, amely nem szerepel a színmű kéziratában.

*

Az előadás eredetiséget kíván a rendezőtől. Az ötven évig íróasztalfiókban porosodó darab színpadi feltámasz­tása a vizuális és gondolati hatáskeltés mai játékeszkö­zeivel él. Hagyomány és modernség ilyen találkozása mindig izgalmas. Díszlet, jelmez, világítás és koreográ­fia megkomponált együttes hatását élvezzük és dicsér­hetjük. Nem lehetünk ugyanilyen elégedettek a szöveg hangzásával. Magyarázat talán, hogy sok kis szerep te­szi próbára a színészek hangszálait, s hogy a dikció ne­héz. Mégis elégedetlenek maradunk, mert az előadás­nak jó néhány részletében elvész, vagy csak töredékesen éri el hatását a Krúdy-színműnek szárnyakat adó, költői szépségű szöveg. A színészek artikulációs technikája – néhány örvendetes kivételtől eltekintve – alig felel meg A vörös postakocsi rendkívüli igényeinek.

Kitűnő epizódalakítások sorozata bizonyítja viszont a Vígszínház együttesének gazdagságát. Pécsi Ildikó, Pártos Erzsi, Nagy István, Molnár Tibor feladata testre szabott. Bilicsi Tivadar Unghonberky-karikatúráját a mértéktartás teszi mulatságosan kedvessé. Bulla Elma a szöveg mögötti bölcs romlottságot érezteti, de sürgő­forgó, szellemesen csevegő madámként is el tudja hitet­ni, hogy Steinné legszebb óráit a férje papucsa mellett tölti. Bulla nem a szerelmi elsősegélynyújtás ügyintézé­sében, hanem a csend és az idill álmainak idézésében a legjobb. A három főszerep felfogása és kidolgozása egyenetlen. Ez is egyik oka talán, hogy az előadás elma­rad a lehetséges hatástól, és valószínűleg sok nézőt nem fog tudni meggyőzni Krúdy színművének értékeiről. Már a kosztümök bírálatában említettem, hogy Rezeda Kázmér írói jellemzése és színpadi megjelenése között ellent­mondás érződik. A szerep színészi felfogását ugyancsak megoldatlannak érzem. Tahi Tóth László kifogástalanul tiszta, nagyon szép szövegmondásából hiányzik az értel­mezés. Játéka irányzók nélküli, nem derül ki belőle, milyen elképzelés élhet a rendezőben, a színészben – és a nézőben – Rezedáról. Szeszélyes bohém vagy tudatos csábító, magányos szenvedő vagy pózos szerepjátszó, szép szavú lovag vagy erőszakos semmittevő? Néhány kérdés csupán, néhány homályban maradt ellentétpár. Azt is mondhatnánk persze, hogy Rezeda az ellentétek embere, ilyen is, meg olyan is. Valóban bonyolult jel­lem, éppen ezért várnánk a sokféle szín és árnyalat fel­villantását, majd a játék logikája szerint felülmaradó, hangsúlyos vonások kidolgozott rajzát. Tahi Tóth azon­ban szürke, egysíkú alakot formál, akinek egyetlen ha­tározottan kivehető szándéka: Alvinczi legyőzése. Ez megfelel a szerep követelményeinek, csakhogy önmagá­ban aligha elegendő. Hiszen Kázmér nemcsak bosszant­ja, hanem csodálja is Alvinczit. Itt üt vissza, hogy Kapás Dezső Rezedája túlságosan elegáns. Mintha ugyanazt a világot képviselné, mint a nagyúr. Pedig a szöveg sze­rint csak „reisender”, kóbor írástudó, akinek ellenszen­vét és csodálatát egyaránt az Alvinczitól elválasztó sza­kadéknyi különbség magyarázza. Halász Judit előadás­ról előadásra jobb. Esztellája gyöngéd és határozott, lel­kében, megjelenésében puskini hősnő. Talán-talán csak a sorsdöntő szerelem felismerésében és vállalásában lehet­ne valamivel szenvedélyesebb. Nagyon tetszik viszont szöveg alatti játéka, az, hogy szinte az első pillanattól érezzük: nem lesz számára meglepetés a nagybácsi val­lomása. Halász Jutka az első felvonás, még inkább az utolsó jelenet atmoszférájában otthonos. Idegen Rezeda romlottságától, Steinné tanyájának igényeitől.

*

A Krúdy-ősbemutató élményét Darvas Iván Alvinczi Eduárdja teszi emlékezetessé. Ez a regényhős sok olva­sóban él, ám alakját eddig csak képzeletünk sötétkam­ráiban hívhattuk elő. Ki-ki tetszése szerint formálta és ruházta fel az írótól kapott külső-belső jellemzés alap­ján. Darvas Iván alakítása maroknyira zsugorítja a fan­tázia mozgásterét. Alvinczi Eduárdot most és hosszú ideig aligha látjuk majd magunkban másmilyennek. Dar­vas megszemélyesítésétől eltérőnek. A siker összetevőit kereső elemzés nem hagyhatja említés nélkül az alkati megfelelést, a színész természetes eleganciáját, maszkjá­nak, ruháinak, mozgásának alvinczies levegőjét. Ez azon­ban csak a figura külső burkát hitelesíti, vagyis nélkülöz­hetetlen, de önmagában még kevésre elegendő kellék. Segítségére jön Darvas gyönyörű szövegmondása. Nem­hiába évtizedes Krúdy-rajongó. Úgy ejti, suttogja, ál­modja Alvinczi mondatait, hogy cicoma nélküli dallamuk és színértékük is kibomlik. Mintha egy távoli világ üze­nete volna a nagyúr, ám nem kommentár nélküli hír­adás. Darvas Iván játékának – Kapás Dezső rendezői invenciójának – legszebb találata a császári és királyi kamarás úr életvitelének egyszerre tiszteletteljes és iro­nikus ábrázolása. A leheletfinom művészi kritika záró­jelei közé állítják Alvinczit. Ehhez minden megenged­hető, helyénvaló eszközt felhasználnak, a különc szalma­kalapjától Sylvester lúdtolláig. A bizalmas titkár ugyan­is füle mögött készenlétben tartott tollal jegyzi urának aranyköpéseit – jól hangzó közhelyeit. Nem kevésbé öt­letes a bizalmatlan szerelmes megbízatását teljesítő, egy­más minden lépését kémlelő szolgák kergetődzése. A leg­nehezebb próba mégis a szerep belső, látható akcióban nem kifejezhető iróniájának eljátszása. Külön dicséret illeti a fokossal kitalált játékot, az első rész zárójelene­tét; ebben lepleződik le talán a leglátványosabban Al­vinczi virtuskodása. Darvas játékának legfinomabb ré­tege Alvinczi szerelmét és rejtettségéből kitörő félté­kenységét sejteti. A fojtott érzésnek és szenvedésnek ilyen ábrázolása ritka nagy színészi teljesítmény.

Szép estét töltöttünk a színházban. Felfedeztük Krú­dyt, a színműírót. Ezután sem gondolunk arra, hogy a százharminc-száznegyven prózakötetet ránk hagyó elbe­szélő igazi terepe a színpad. Számára a színház inkább csak kirándulás. Ez azonban nem zárja ki, hogy legjobb darabját szeressük, üdvözöljük és megmondjuk: a Víg­színház premierje a magyar színjátszás fél évszázados késését teszi jóvá. A hagyomány élő erét kapcsolja szín­padkultúránk vérkeringésébe.

1968

 

(Dersi Tamás: Thália magyarul tanul.
Bp. 1971, Magvető. 206-229. p.)