Egy borivó

Ez régen történt.

Régebben, mint a gyerekkor. Mert a gyerekkor évei nem hagynak el bennünket, velünk sétálnak azok, s még amelyik tipeg is, vagy talán éppen az a legkitartóbban, minden rohanásunkban versenytárs marad. De az olyan pillanatok, amilyenekről most szó lesz, szemérmesen és készségesen belesüllyednek a múltba, nem tolakszanak elő akkor, mikor ők akarják: ha találkozni akarunk velük, elő kell hívnunk őket, utánuk kell ereszkednünk a mélységbe, s ha zsákmányunkkal fölmerülünk, mint a kútjáróké: moszatos az arcunk, és egykori dalosmadarak kedélyes békákká változva ülnek tenyerünkben, onnan kuruttyolják fülünkbe az elmúlást.

Egy vendéglőben ültem, és az ajtót néztem. Az szeszélyesen, mintha csak a saját akaratára mozdulna, lendült időnként befelé a félhomályba, és engedett be egy-egy délutáni szűrt fénysugarat a belvárosi utcából vagy egy női kabátot. Sohasem azt, amelyiket kellett volna. Az a kabát nem is kabát volt, hanem köpeny. Kockás is volt, zöld is volt, csuklyája is volt. De, ha jól emlékszem - mondom, hogy kútba kell szállnom –, két sarka volt a csuklyának, nem hegye tehát, hanem éle. A bélése pedig piros. A haláltól való elborítottság e jelképe alatt kerek és almavirághalvány arc világított, s a ferdevágású szemekre a fontoskodó koraőszi szél a csuklya alól ráncigált ki néhány szőke fürtöt. Ha ez az arc jelent volna meg az ajtó keretében! Mi lett volna akkor? Semmi, tulajdonképpen semmi, csak éppen minden a helyére került volna, minden rendbe illeszkedett volna ezen a délutánon is. De ehelyett gyűlöletes alakokat lökött be a terembe az ajtó, dagadt, tésztásarcú, tarkaságukban is ólomszürke vendégeket, még férfiakat is. Belefáradt már szemem a fürkészésbe, szívem a találgatásba. Szinte örültem, mikor végképp el kellett döntenem magamban, hogy ma már nem érdemes várakozni. Ott maradtam, de már nem töprengve és ugrásra készen, hanem pihenve. Belenéztem a levegőbe. Ott nyíltak az idő virágai. Asztalom és az ajtó között odafönt a levegőben apró kis körök, karikák, figurák táncoltak, kinyíltak, elhervadtak, elbúcsúztak. Aztán hátra is néztem, mert az volt az érzésem, hogy valaki van mögöttem. Volt is. Fejem fölött a falon, bekeretezett metszetről nyájasan nézett rám Vörösmarty.

Nap, ki elborulsz előttem,
éjbe foglalt délvilág,
szólj, miként nevezzelek...

A levegő és az idő virágai mind összefutottak, és ezt suttogták. Azután még sok-sok harangozó sort. Ezalatt pedig körülnézhettem, s láttam: a többi asztalok fölött is egy-egy költő, a toll egy regényes bajnoka bámul a félhomályba. Hát persze, hiszen itt vagyok, abban a kocsmában, ahová ők már a múlt században is kegyelettel jártak, mert már akkor, az őelőttük itt megfordulók emlékét látogatták ők is. Lisznyai mereng a falon; de nemcsak Lisznyaiban a költészetet a kései utódok: Lisznyai is itt tisztelte a költőket, barátait egykor. Ennek a vendéglőnek azóta megváltozott a neve. De a változás is régen történt: s azóta két régi-régi cégér díszeleg a sarki bejárat fölött. Innen lépett ki havas estékbe a Csongor dalnoka, itt talált az estéről estére máshoz vándorló százgalléros köpenyeg zsebében aranyakat Petőfi Zoltán, melyeket talán még apja felejtett abban a zsebben, ekképp gondoskodva előre fiáról. És aki ezt a megható eseményt följegyezte? Egy kép nagyon hiányzott nekem az „Arany Ökör” faláról. Intettem a pincérnek.

Öreg volt a pincér. Leginkább a Hunyady Sándor elbeszélésében asztalra támaszkodó kilencvenesztendős kartársát juttatta eszembe, aki Párizs ostromakor volt vőlegény, és elefánthúst is evett. De nem Hunyadyról kérdeztem, hanem ezt mondtam: „Miért nincs itt Krúdy Gyula képe is?” Elgondolkozott az öreg. Simogatni kezdte a homlokát, hátha kicsalhatja belőle emlékeit; látszott: nem tudja, hova tegye köztük azt, aki felől kérdeztem. De a végén felcsillant a szeme: „Krúdy... Krúdy... - az egy borivó volt!” Ezt már úgy kérdezte, kijelentő hangsúllyal, hogy tudhattam: mindazt, ami mellékes, elhagyva, a lényeget kívánja közölni velem, azt, ami egyetlen ismerete a fölvetett tárggyal kapcsolatban, de aminél fontosabb amúgysem akadhat. Én is megnyugodtam. Megnyugodott volna, örült volna a Zenélő óra című elbeszélés írója is (mert Petőfi Zoltán idejében még így hívták ezt a vendéglőt). S még azt is láttam, amint az idő virágai kétfelé húzódnak, sorfalat állnak, és az így nyílt úton titkolódzó csuklyával borított mongol hercegnő halad át, akit, szintén csuklyát hordva, kísérnek a borpárás levegőben elvékonyodott szellemalakok: Józsiás, a költő, Szomjas Guszti bácsi, valamint két szárnyas angyal a Ferencvárosból.

Szindbád apródja

Bóka Lászlóról

Krúdyt soha nem láttam. S ezt sajnáltam nagyon. Mert láthattam, ismerhettem volna az „írók íróját”, akinek személyéről először Tersánszky megilletődött hangú, Athenaeum-almanachbeli felköszöntője értesített. Hogy tudniillik milyen varázsos, az írásaival vetekedő varázsú személyiség ő. De mintha vele vándoroltam volna vendéglőről vendéglőre, fröccsöket vagy ahogyan ő írta ábrándosan, „aranyruhás fehérgalléros sört” inni - olyan sokat mesélt róla egyhelybenülő nagy ivásairól az, aki őt apródként kísérte sokszor, Bóka László.

– Legényke, már csak te hiányoztál - mondta neki Krúdy gyöngéden, mikor az óbudai kocsmaajtót rányitotta, s odaült hozzá.

S elmondta nekünk Szindbád apródja, a már rá is szent hagyományként maradt történetet, Bródy Sándor zeneakadémiai szerzői estjének történetét. Hogy milyen izgalommal várták Krúdyt, aki megígérte, bevezeti az estet, de akiről hír jött: háromnapos ivásainak egyikét tartja éppen. Már csak három perc volt hátra a tovább nem halasztható kezdetig, már csak kettő, és már kénytelen odalépett a dobogóra nyíló kisajtóhoz az, akire a bevezetést nagyhirtelen s kétségbeesve rábízták, és ekkor ezt a hősies beugrót egyszerre csak félrelökték: szálfaegyenesen s félrehajtott nyakkal, szótlanul, senkit nem üdvözölve Krúdy nyomult a dobogóra, megállt a középen, zsebéből elővette a gondosan összehajtogatott, gyöngyírásos kutyanyelveket, szépen, nyugodtan, egyenletes mély hangon felolvasta a bevezetőt, tapsviharban ugyancsak egyenes tartással, csak kicsit merev léptekkel visszament a kisajtóig, átlépett rajta - s minthogy ígéretét beváltotta, s több dolga vele nem volt - azonnal teljes hosszában elvágódott, és sokáig föl sem lehetett ébreszteni.

Ezt és ehhez hasonlókat mesélt kezdettől, megállíthatatlanul Bóka. Az Egyetemi Könyvtárban kezdte el a történeteket, ahol - mikor megtudtam, hogy disszertációját Csáth Gézáról írja - ismeretlenül fölkerestem, ő segédkönyvtáros volt, én elsőéves bölcsész. De Csáth Géza iránt nem e minőségemben érdeklődtem; görög-latin szakos voltam, nem tartozott auktoraim közé. A szívem legkedvesebb írói közé annál inkább! A Bókánál tett látogatásomat, öcsémmel a budai Duna-parton folytatott hosszú beszélgetés előzte meg Csáthról, Kosztolányiról, Török Gyuláról, Krúdyról.

– A temetésén sem látta? - kérdezte Bóka, mikor Krúdyra terelődött a szó. Tagadó válaszomra fölvetítette látomását annak a temetésnek: rengeteg virág, sok-sok nő, s az utolsó pillanatban a temető kapujában megáll egy fiáker, s lefátyolozott hölgy nézi belőle, amint a kocsis lassú léptekkel viszi az ő koszorúját Szindbádnak. Ez a látomás könnyen lehet, hogy a valóságnak nemcsak krónikája, hanem továbbépítése is volt. Mindenesetre stílusosan s a lényeghez híven.

(Devecseri Gábor: Lágymányosi istenek.
Bp. 1967, Szépirodalim Könyvkiadó. 344-348. p.)