RENDEZŐI UTÓSZÓ

 

A darab műfaját nehéz meghatározni. Talán impresszionista életképnek mondhatnánk. A benyomáskeltés az író legfőbb művészi eszköze. A mondanivaló hordozója nem a sovány cselekmény, vagy a látszólag drámaiatlan párbeszédek – hanem sokkal inkább a szereplőket holdudvarként körülragyogó hangulati kép, amely körülbelül úgy készteti állásfoglalásra a nézőt, akár egy festmény.

Ez a festményszerűség döntően befolyásolja a rendezés stílusát. Az előadás tökéletesen hatástalan marad, ha a rendezésben nem kapnak elsődleges hangsúlyt olyan momentumok, melyek számos színmű esetében sokadrangúak, járulékosak. Ebben a darabban nemcsak a hat szereplő játszik, hanem szerepel – a szó legszínpadibb értelmében! – a csendes hóesés, a kóta Fanny kezében, az orosz sapka a fején, fekete hajának kékes csillogása, és még számtalan jelentéktelennek tűnő nüansz. Ezek a hangulati elemek érlelik Fanny iránt érzett rokonszenvünket – állásfoglalássá.

Kétségtelen ugyanis, hogy ezen a festményen ez a kis zsidólány a főalak. Fanny a világtól elzárva él apja fogadójában. Havasok közt nyíló ritka szép gyopár. Többre érdemes, mint ebben a szűk világban elhervadni. Érzi is magában ezt az elhivatottságot. Bálványozza a színpadot, tanul énekelni, táncolni – és tanul pompázni is! „Vasárnap, mikor végigsétál a promenádon, az egész város őt nézi. Mert művészi ízlés van mindenén.” Akkor talán Fanny könnyelmű, léha teremtés, aki nagyravágyásának esik áldozatául? Nem. Természetes, hogy ez a fiatal lány örülni akar szépségének, tehetségének, amivel a természet megajándékozta. De környezete megbéklyózza. Szigorúan vallásos apja tiltja a szórakozásoktól. Ha férjhez megy, levágják a haját, és „elhízik, papucsban jár és lompos lesz, mint a szolgálója"... És nekünk éreznünk kell, hogy ez a jövő elsősorban nem Fanny megbocsátható kacérságán, szele burdi hiúságán, hanem mindenekelőtt színes, embereket-boldogító fiatalságán, többrevágyó egyéniségén győzedelmeskedik.

Vegyük szemügyre most a többieket, hogyan illeszkednek a kompozícióhoz?

Szindbád, Fanny csábítója, jön, lát és győz. Azt hiszem, a nimbuszával (és ezt megint hangulati elemekkel kell meggyőzővé tenni, nem pedig elég szokványos szavaival). Szindbád képviseli ezen az istenhátamögötti kis helyen a nagyvárost, az Igazi Élet mágnesével vonz. Nagyon nehéz szerep. Technikailag is. Beszéde, mozgása tökéletesen kulturált. Világfi – a legkisebb faragatlanság híján. (Még a „szenvedélyes” jeleneteknél se feledkezzünk meg erről.) Ugyanakkor affektált sem lehet. Fanny álmainak megtestesítője. Ideális lovag: egyesíti jellemében a titokzatosságot és közlékenységet, lobbanékony, de ugyanakkor gáláns szerelmes, izgalmas, viharos múltat és még gazdagabb jövőt sejtető. De, sajnos, csak látszólag ilyen, és ez a szerep másik nehézsége. A közönségnek ki kell éreznie játékából a pózt, le kell lepleznie a langyosszívű rutiniét. (Persze megint csak túlzás nélkül: Fanny csak ösztönös naivitása és ne vak ostobasága áldozata legyen.)

Kettőjük viszonyának pontos ábrázolásával közelíthetjük meg a mondanivalót. Képzeljük el ugyanezt a történetet egy romantikus író tollából. Mennyivel egyértelműbben fordította volna szembe Fannyt környezetével. A csábító pedig bizonyára hős lett volna, aki habozás nélkül, a zord atya és a felsült vőlegény bosszújával mit sem törődve, szöktette volna magával szerelmesét. Krúdy éppen kiábrándultságával lopja szívünkbe az ítéletet. Ma már – mondja a maga koráról – nincsenek hősök, akik a szegény „király-kisasszonyokat” megszabadítanák a szürke mindennapi élet csúf varázslatától – sokkal önzőbbek annál; valljuk meg őszintén: közönséges szélhámosok!

Az imént mondottuk: Krúdy nem ítéli el egyértelműen Fanny környezetét. A rendezésnek sem szabad sem a fogadóst, sem Sternt, a fiatal zsidó kocsmárost, nevetségessé tennie, vagy elítéltetnie. Mindketten az élet realitását képviselik. Igaz, hogy ez a realitás sokkal szűkösebb, semhogy Fanny boldogsága elférhetne benne, de Krúdy szemében mégis egyedül adhat védelmet a szép szavakkal zsonglőrködő szélhámossal szemben. Ijesztő elgondolni, mi lesz Fanny sorsa Stern mellett. A kocsmáros egyetlen beszédtémája az üzlet. De legalább nem svihák! (És itt vigyázzunk, Stern nem afféle szőrösszívű zsugori; a lányt őszintén szereti, az órát is megható félszegséggel csúsztatja az asztalra.) Ez a házasság tehát Fanny életének egyetlen lehetősége, de kétségtelenül nem megoldása. Tehát épp ily helytelen beállítás lenne Sternt afféle szófukar, de alapjában véve Fannyhoz méltó élettársként ábrázolni. Apja is csak a puska védettségét tudja lányának nyújtani. (A befejezéskor természetesen ő lő Szindbád után. Jó is, ha látjuk, hogy ő kap a fegyver után.) Bigott vallásossága, kereskedői puritanizmusa, ha nem is ellenszenves, mindenesetre nyomasztóan maradi. Egyáltalán nem érti lányát, ezért apai szeretete, gondoskodása csak még szorosabbra zárja Fanny börtönét.

A kép két érdekes figurával egészül ki. A közeli kolostor igazgatója az egyik, és együgyű szerzetestársa a másik. Szerepük – festő nyelven szólva – kontrasztáló. A Szindbád ígérte Nagy Élettel szemben ők képviselik Fanny hatósugarának határát. Az Igazgatót – aki nem lehet sokkal idősebb Szindbádnál – szintén elbűvöli Fanny tehetsége, fiatalos bája. De sokkal szigorúbb törvények őrködnek felette, semhogy a puszta tetszés kinyilvánításával többet nyújthatna neki. Maga is fogoly – és így nem segíthet a foglyon. Az Igazgató tudja, hogy élete unalomra van kárhoztatva. Mélabús keserűséggel és ugyanakkor reménytelen vágyakozással beszél múltjáról, amiből nem lesz többé jövő. Néhány év, és Ferenc lesz belőle is. Fannyról is élfelejtkezik majd. Az ő szemében sem lesz több, mint Ferenc atyáéban: a fogadó gazdasszonya, aki legfeljebb egy-egy eldugott jóféle szivarral tudja megörvendeztetni.

Azt kell tehát a rendezésnek megértetni, hogy Fanny színes, rokonszenves fiatalságát felissza a kárpáti bércekbe szorult szűk világ.

Dévényi Róbert

 

SZÍNPADKÉP

 

KÁRPÁTI KALAND

A díszleteket BOJÁR IVÁN tervezte

 

(Gábor A., Krúdy, Mikszáth: Egyfelvonásosok.
Bp. 1960, Gondolat. /Játékszín 21./ 25-27. p.)