Boldogult úrfikoromban

Krudy Gyula írói alakja a magyar belletrisztika sokszínű, parcellákra tagozódó területén úgy helyezkedik el, mint az egyedülálló, sudár és büszke jegenye az országúton. Mintha ahhoz hasonló társtalanság jellemezné, ami annakidején, a konzervatív és modern festői csoportalakulások közt Mednyászky László bárót, e kellően máig sem értékelt festő-poétát jellemezte. Krudy Gyula nem tartozik a régiekhez, jóllehet képzeletének dús ereje és hangjának mesélő tónusa alapján egyenest Jókai rokonának nevezhető s nem tartozik a kimondottan újakhoz sem, akik műveik előtt esztétikai dogmákat küldenek harcba. Krudy reprezentáló értéke az utolsó harminc esztendő magyar irodalmának, anélkül, hogy kisajátíthatná a maga számára irányzat, izmus, divatos jelszó és a boldogulást a szoros tömölés elvében találó klikk. Amit reprezentál: törzsökös magyarság, amely nem tud, de nem is akar más lenni s az írásművészetnek a lélek rezdüléseiben, a képek rajzában, a hang modulációiban rejlő szépsége.

Akik Krudy Gyulát, az embert nemcsak fényképről ismerik, azt mondják, hogy ő ifjúságától kezdve nem igen igyekezett idegeit óvatos beosztással tartalékolni, a későbbi évek számára. Pesti letelepedésében is hű maradt a nyírségi vidám magyarok virtusaihoz, a dzsentrik és áldzsentrik asszonyt, ételt– italt, nótát és az „ördög bibliáját” kedveli életfelfogásához, amely szívesen varázsolja nappallá az éjszakát. Egyszerűbben szólva, ez azt jelenti, hogy sokat élt. Ehhez a megállapításhoz azonban, amely tagadhatatlan tényt szögez le, mi hozzáfűzhetjük az alkotómunkának ugyancsak tagadhatatlan, szívvel és ideggel végzett lázas tényét. A „sokat élő” Krudy Gyula, aki igen helyesen, megízlelt mindent, amit az emberi örömök és passziók irizáló poharában nyújtott feléje a valóság: egyszersmind sokat, sőt rengeteget dolgozott. Az eredménye ennek az életnek és munkának: egész világ, kötetekbe zárva, novellák és regények lapjain, újságcikkek soraiban. Mennyi alak és történet, mennyi tanulság, a nélkül, hogy ex cathedra hangzana, mily különös figurák és izzó szívek, mennyi bősége a hangulatoknak és a muzsikáló szónak! Elsorolni lehetetlen, hogy ki mindenki és mi minden van együtt, kering, jön-megy, beszél, vigad és búsul e Krudy-könyvekben, amelyek a kisváros és nagyvilág, a szabolcsi kúriák, felvidéki tájak és pesti házsorok romantikáját úgy csillogtatják előttünk, mint a bajadér a fátyoltáncot.

Krudy Gyula az élet írója, de azé az életé, amely embereivel, dolgaival, erkölcseivel és tempójával már a múltat jelenti, vagy legalább is búcsúzva tőlünk tűnik a láthatárról. Krudy ezeket az utolsó üdvözleteket fogja fel és adja át számunkra keretbe foglalandó, megőrzendő örökségként. Az apák oly fia ő, aki a fiúk érdekében emlékeztet az apákra. Legújabb regénye is ily megörökítése az egyre messzebb kerülő, sőt már eloszlott élet tüneményének. A regény címe: Boldogult úrfikoromban... Ami történik benne, az csak annyi, hogy a Pestre vetődő szepességi tanítókisasszony, Vilmosi Vilma és a szintén szepességi kalandos természetű alszolgabíró, Podolini Lajos, különösebb bonyodalom nélkül egymásé lesznek. Mesének nem új és nem sok, de a regényben nem is ez a lényeg, hanem minden, amit a Bécs városához címzett királyutcai vendéglő asztaltársaságának tagjai, állandó vendégei adnak elő és idéznek fel. Vilma és Lajos margitszigeti barátjukkal az utolsó királyutcai omnibuszon állítanak be ebbe a patinás vendéglőbe, ahol mindenki „boldogult úrfikoráról”, illetve ifjúkoráról tart előadást. Erről beszélnek az asztaltársaságban hercegként, lovagként, tábornokként és szerkesztőként emlegetett férfiak, erről beszél a trafikos, borbély, a főpincér s miközben folyik a szó, a bor és öreg valcer zendül fel a kopott zongorán: az emlékek fényénél feltámad és kivirágzik a pesti élet kilencvenes éveinek színe, eleganciája, levegője, szokásai és érdekes emberei, Ferenc József Budapestje. Krudy Gyula regénye az Athenaeum kiadásában jelent meg.

Di

(Budapesti Hírlap, 1930/90. /április 20./ 51. p.)