„Az arany meg az asszony”

Magyar dalműbemutató az Operaházban

A nagy „magyar Szindbád”, néhai Krudy Gyula tanulságos költői játéka „Az arany meg az asszony” került bemutatóra szombaton a Magyar Operabarátok ünnepi előadása keretében. A példázatnak beillő művet a húszas években sorozatos előadásokban mutatták be az első világháború utáni idők irodalmi színvonalú színpadán, az Apolló Kabaréban. A magyar irodalom azóta elköltözött nagy vándorának műve, amely közel emberöltővel ezelőtt prózai előadásban aratott emlékezetes sikert, most új életre kelt az operaszínpadon. Kenessey Jenő, a kiváló karnagy-zeneszerző, aki már nem egy figyelemreméltó zenei munkát alkotott, finom hímzésű, magyaros, tartalmas, pompásan hangszerelt partitúrába foglalta a középkori történetét: a hajlott korú, vagyonos lőcsei polgár históriáját, aki még a középkor, alchimista kísérleteitől sem riad vissza,, hogy megvédje ifjú feleségét, a háborús világ zsoldos kapitányának vakmerő csábításától. Krudy Gyula egy világbölcs életfilozófiájával vonja le a következtetést művében, hogy az arany sokszor olyan csalfa ragyogása sokszor a legszebb asszonyi mosolynál is többet ér a kapzsi férfinép szemében. Szaniszló király zsoldos parancsnoka ugyanis a bölcs polgár hamis aranyáért hagyja cserben Annát és — mint pénzhamisító kerül a vesztőhelyre. A néhai nagy író élettapasztalata és gondolatmenete világos: a férfiak legnagyobb veszedelme nem az asszonyi mosoly, hanem a csalóka arany!

Mindezt nagy művészettel, helyenként egészen meglepő zenei sokoldalúsággal festi alá új egyfelvonásos dalművében Kenessey Jenő. Romantikus líra, számos megkapó zenekép bontakozik ki új munkájából, amely egyébként első nagyobbszabású műve a magyar operaszínpadon. Könnyen érthető, hogy Kenessey a nagy magyar zeneköltők példáját követi, hiszen egyénisége, művészete, zeneszerzői és karnagyi munkássága mindenekelőtt velük rokon. Mégis, a zeneszerzés szempontjából ifjú művész ennek ellenére sokszor új utat keres és egyéni megoldásokat is talál! A mű zenei felépítése mindenesetre értéket jelent a magyar dalmű-irodalomban, épp ügy az egyes szereplőket jellemző hangulatosan, finom, motívumok s a befejező rész nagy együttese.

A rendezés feladatát Nádasdy Kálmán vállalta, akinek sokszor méltatott, kiváló scenikai tudása mellett még sem sikerült teljesen egyetértenünk az egyetlen képbe foglalt mű beállításában. A főpróba utáni benyomás szerint ugyanis úgy a szereplők, mint a nagynevű rendező szinte önmagukat multák fölül! És amint dalmű-újdonságok bemutatójakor már gyakran emlegettük, ezúttal is — kevesebb több lett volna!

Oláh Gusztáv korhű díszlete, Márk Tivadar remekbe tervezett jelmezei festőiek.

A szereplők teljes igyekezettel és híven a gondosan kidolgozott rendezői utasításokhoz „túljátszottak” alakításukat. A szereposztás sem volt éppen szerencsésnek mondható! Kétségtelen, hogy Koréh Endre egyre magasabbra ívelő művészi pályafutásának egyik. legtökéletesebb alakítását adta és drámaian meggyőző volt az asszonya fölött őrködő lőcsei honpolgár szerepében. Osváth Júlia megejtő szépsége szinte látományszerünek tűnt. Olyasvalakinek, aki régi olasz mesterek remekműveinek aranykeretéből lép elő. Hangja megcsendült — akár a pacsirtáé...

Ám a többiek? Minden tiszteletünk és szeretetünk Komáromy Pálé és Laurisin Lajosé, akiknek groteszk együttese azonban ezúttal szinte tulrobosztusnak hatott a történelmi költészetet idéző környezetben. Milyen kár, hogy annakidején nem sikerült Krudy Gyulát lebeszélni teljesen fölösleges csepűrágó jelenethez való ragaszkodásról...

Rösler Endre, a nagy tenorista, szintén „tuljátszotta önmagát” Rotharides kapitány egyébként sem túlzottan rokonszenves alakjában. Gyönyörű tenorja annál szebben érvényesült Kenessey hálás szólamaiban. Szabó Miklóst, az Operaház kitűnő jellemszínészét ütődött korcs szerepére kényszerítették. Ki tudná miért?

Krudy Gyula és Kenessey Jenő műve az említett apró fonákságok ellenére bizonyosan nagy sikert arat a közönség körében. Értékes teljesítmény, jelentős alkotás, amely reméljük a további előadásokban még korszerűbbé válik, kevésbé kirívó élességgel hangsúlyozva a nyers akcentusokat.

A Magyar Operabarátok ünnepi estjén a műértő közönség nagy elismeréssel, tüntető tetszéssel méltatta a zeneszerzőt s a szereplő kiváló művészeket. Az ünnepi est műsorán egyébként még Bartók: „Fából faragott királyfi” című pantomimje és a „Pozsonyi majális” került színre nagy tetszést aratva.

DIETL FEDOR

(Nemzeti Ujság, 1943/104. /május 9./ 15. p.)