Magyar író emléktábláját leplezték le ma Óbudán „Kéhli mamánál”, a romantikát melengető kedves vendéglőben.
Áhítattal aranybetűs márványt tettek az egyik zöldre festett asztal fölé,
amelyre még nemrégen Krúdy Gyula szép magyar feje borult álmodozva.
Ez áll a márvány lapon:
„Itt szokott ülni barátaival, Krúdy Gyula, a nagy
magyar író.”
Valóban itt ült barátaival az édes-bús író — és még sem volt velünk. Irgalmatlan
magánosságban maradt élete alkonyán és csupán az álmok követték a napjainkból
elmenekült keleti mesék hajósát, Szindbádot, aki felült az emlékek
olykor vihartól rongált hajójára, hogy megkeresse a mesevilágban élő szent
együgyűségével az eltűnt ifjúságot, amely — a cudar — soha nem jön vissza. Csak
fizikailag ült Krúdy a Kéli asztalánál, közben talán ábrándosán
várta Bánatvárynét, (az egykor ünnepelt színésznőt), hogy úri eleganciával
lesegítse őnagyságát a ruganyos batárból és a régi gavallér aranyos mosolyával
közölje vele — az ivóban Szemere mindnyájunk
fájdalmát: nem boldog a magyar...
Álmokat hordozott furcsa barangolásában az ősi Krúdy Gyula, aki a hétköznapok
sivár civódásaitól a messzeségtől megszépült múltba menekült. És
ebben segítették is az emlékek daliás ködlovagját az óbudai kis
földszintes házak, ahol a zsalus ablakok mögül néha még kihallatszik
a spinét és az őszhajú
asszonyságok nyájasan mosolyognak a macskaköves utcák boldogtalan járókelőire.
Az óbudai kiskocsmákba nem azok járnak, akik sokat várnak az
élettől. Neki talán a Kéli asztala bölcsességet jelentett a hívságos
dolgokkal szemben, mint ahogy — tegyük egy kicsit a szívünkre a kezünket —
valóban nem is került be egyetlen hivatalos irodalmi társaságba
sem. Elmúlása éjszakáján hitelbe vásárolt gyertya égett le csonkig
halálba pihenő feje mellett...
Szálas, szeretetreméltó alakja nem bukkan fel többet
barátságosan az óbudai asztalnál, ahol mindig évődő mosollyal emelte kocintásra a poharat és meleg tekintete, pajkos
gesztusa mögött alig vették észre, hogy Krúdy az enyészet hangulatát
takargatja a borral, amely tudvalévően — már a világ összes bordalai
szerint is, — alkalmatos nedű a kárbaveszett
évek, céltalan napok és más ilyen poétikusan ködfátyolos bajok ellen.
Hiszen a bordalokban a népek mindig az elmúlást siratják...
De Krúdy soha nem panaszkodott a kocsmában kedves pihenőhelyénél, hanem —
akármilyen furcsán is hangzik — bánatában inkább huncutkodott
szellemesen, magát is gúnyolva.
Talán ez az oka annak, hogy az óbudai kocsma emléktáblájának
leleplezésén nem volt ünnepség. És nem szárnyalt cifra szónoki beszéd sem.
A barátai csendesen kimentek Kéli mamához, megittak néhány pohár bort a
legbájosabb magyar író emlékére, aki szerette az élet számkivetettjeit...
Barátai, akivel együtt szokott ülni...
DIÓSZEGHY MIKLÓS
(Budapesti Hírlap,
1933/155. /július 12./ 7. p.)