ITT SZOKOTT ülni barátaival...

 

Magyar író emléktábláját leplezték le ma Óbudán „Kéhli mamánál”, a romantikát melengető kedves vendéglőben. Áhítattal aranybetűs márványt tettek az egyik zöldre festett asztal fölé, amelyre még nemrégen Krúdy Gyula szép magyar feje borult álmodozva. Ez áll a márvány lapon:

„Itt szokott ülni barátaival, Krúdy Gyula, a nagy magyar író.”

Valóban itt ült barátaival az édes-bús író — és még sem volt velünk. Irgalmatlan magánosságban maradt élete alkonyán és csupán az álmok követték a napjainkból elmenekült keleti mesék hajósát, Szindbádot, aki felült az emlékek olykor vihartól rongált hajójára, hogy megkeresse a mesevilágban élő szent együgyűségével az eltűnt ifjúságot, amely — a cudar — soha nem jön vissza. Csak fizikailag ült Krúdy a Kéli asztalánál, közben talán ábrándosán várta Bánatvárynét, (az egykor ünnepelt színésznőt), hogy úri eleganciával lesegítse őnagyságát a ruganyos batárból és a régi gavallér aranyos mosolyával közölje vele — az ivóban Szemere mindnyájunk fájdalmát: nem boldog a magyar...

Álmokat hordozott furcsa barangolásában az ősi Krúdy Gyula, aki a hétköznapok sivár civódásaitól a messzeségtől megszépült múltba menekült. És ebben segítették is az emlékek daliás ködlovagját az óbudai kis földszintes házak, ahol a zsalus ablakok mögül néha még kihallatszik a spinét és az őszhajú asszonyságok nyájasan mosolyognak a macskaköves utcák boldogtalan járókelőire.

Az óbudai kiskocsmákba nem azok járnak, akik sokat várnak az élettől. Neki talán a Kéli asztala bölcsességet jelentett a hívságos dolgokkal szemben, mint ahogy — tegyük egy kicsit a szívünkre a kezünket — valóban nem is került be egyetlen hivatalos irodalmi társaságba sem. Elmúlása éjszakáján hitelbe vásárolt gyertya égett le csonkig halálba pihenő feje mellett...

Szálas, szeretetreméltó alakja nem bukkan fel többet barátságosan az óbudai asztalnál, ahol mindig évődő mosollyal emelte kocintásra a poharat és meleg tekintete, pajkos gesztusa mögött alig vették észre, hogy Krúdy az enyészet hangulatát takargatja a borral, amely tudvalévően — már a világ összes bordalai szerint is, — alkalmatos nedű a kárbaveszett évek, céltalan napok és más ilyen poétikusan ködfátyolos bajok ellen. Hiszen a bordalokban a népek mindig az elmúlást siratják... De Krúdy soha nem panaszkodott a kocsmában kedves pihenőhelyénél, hanem — akármilyen furcsán is hangzik — bánatában inkább huncutkodott szellemesen, magát is gúnyolva.

Talán ez az oka annak, hogy az óbudai kocsma emléktáblájának leleplezésén nem volt ünnepség. És nem szárnyalt cifra szónoki beszéd sem. A barátai csendesen kimentek Kéli mamához, megittak néhány pohár bort a legbájosabb magyar író emlékére, aki szerette az élet számkivetettjeit...

Barátai, akivel együtt szokott ülni...

DIÓSZEGHY MIKLÓS

 

(Budapesti Hírlap, 1933/155. /július 12./ 7. p.)