A magyar századvég modern prózai törekvéseiről

 

E cím alatt — folyóiratunk esetében szokatlan módon — tulajdonképpen egy kandidátusi disszertáció, Diószegi András a századvég magyar prózájáról írott, 1968 októberében védésre került munkájának vitáját tesszük közzé, rövidített formában, kihagyásokkal. Az egyébként is színvonalas vitaanyag tárgyánál fogva szervesen illesz­kedik számunkba: beiktatásával egyrészt teljesebbé válik a közép-európai századfor­dulóról adott körkép, s mód nyílik összehasonlításra, konfrontálásra; másrészt pedig Czine Mihály és Németh G. Béla opponensi véleménye, valamint Diószegi András válasza elvi szinten is foglalkozik néhány olyan, nemzetközi viszonylatban is kardinális problé­mával (elsősorban a szecesszió kérdésével), amelyet számunk több tanulmánya tárgyal vagy érint.

A megvitatott disszertáció legtöbb portréfejezete és elvi összefoglaló fejezete az irodalomtörténeti kézikönyv (A magyar irodalom története) Sőtér István szerkesztette IV. kötetének (1849—1905, Akadémiai Kiadó, 1965) részeként jelent meg. A lapszám­hivatkozások e kötetre vonatkoznak.

[…]

 

DIÓSZEGI ANDRÁS

 

Mindkét opponensem, elismerve annak fontosságát, hogy a korszak modern prózáját beiktassuk, amelyből eddig oly sajnálatosan kimaradt: a magyar irodalom történe­tébe, fölveti az objektivitás kérdését. Azt kérdezi, hogy vajon nem túl sok-e az a „sympathia”, amellyel a századvég többnyire ellentmondásos világnézetű, a Nyugat nagyjai­nak monumentalitását el nem érő alakjaihoz közeledem. Bevallom, tisztelt hallgatóság, hogy volt — helyesebben: a kutatás során fölébredt — bennem ilyen ,,sympathia”. Olyan érzés fogott el — hogy egy szerénytelen hasonlattal éljek —, amilyet a hettita titkos írás megfejtői érezhettek, akik miközben az írásjeleket boncolták, egy másik föl­fedezést is tettek, kimutatták egy eladdig ismeretlen birodalom létezését.

Úgy éreztem, hogy egy elsüllyedt irodalomra bukkantam, amelyről a közvetlen utódok még tudtak, Mikszáth a Magyar Regénytárban megpróbált ébresztgetni, Ambrus tehetetlenül sajnált, mint harminc óv hírlap-temetőjébe fektetett értékeinek garmadáját s Ady tragikusan félbemaradt titánokként a maga elődei között tartott számon. Nem volt jogom, hogy e szemtanúk ihletett tiszteletadását a konzervatív irodalomszemléletből áradó közönnyel és a gyakorta sznob utókor fanyalgásával váltsam fel. Az irodalomtörténész objektivitása nem elvont objektivitás, hanem a történészé, aki midőn fel­tárja a múlt értékeit, mindig egy adott történelmi tendencia képviselőjének is tekinti magát. Ezért tehát inkább tartok azokkal, akik Mikszáthban nem a könnyed csevegőt, hanem a megújulásra képes gondolkodót, Bródyban nem a töredékben maradt bohémet, hanem prózai nyelvünk első megújítóját, Lovikban nem az elegáns úri dilettánst, hanem egy nagyon érzékeny pszichológus írót látnak, s akik Tömörkénynek a lényegét nem provincializmusában keresik, hanem abban, hogy a paraszti nyelvet és világszemléletet először vitte közel a korszerű irodalmiság követelményeihez.

[…]

S Mikszáthot a maga jelentő­ségében — realizmusában — csakis úgy érthetjük meg, ha nemcsak Jókai utódjaként, hanem kora nagy irónikusai — Csehov, France, Shaw — kortársaként is kezeljük. S így érthetjük meg nemcsak stílusát, hanem pl. olyan anekdotikus gyökérzetű kisregényei­nek, mint az Egy éj az Aranybogárban vagy a Fekete kakas majdan Krúdyban kiteljesedő borzongását-nosztalgiáját az elillanó idővel s szinte okkultista meghökkenését az élet érthetetlen tüneményeivel szemben. Ezek az önmagukban „aberrált” s szüntelen ön­iróniával kifejezett motívumok természetesen alá vannak rendelve józan valóságlátásá­nak, de egyszersmind kifejezik azt is, hogy ezekkel az eszközökkel közelíti meg a valóság megragadhatatlanná vált, kezei közül kisikló kétértelműségét.

[…]

A századvéget megítélésem szerint 1897-tel kell lezárnunk, amikor is a Tisza Kálmán bukásához hasonló politikai válság kezdődik (a 67-es kiegyezési szerződés megújításának parlamenti vitája a dualizmus egész rendszerének nyílt válságba jutását tükrözi). De 1897 nemcsak politikai dátum. Turgenyev követőiről szóló tanulmá­nyomban (és disszertációmban is) említem, hogy Krúdy Turgenyevről írt cikke — egy egész generáció hangulatát kifejezve — az új romantika megjelenését deklarálja. Az 1898-as második bécsi szecessziós tárlat, A Hét hasábjain a szecessziót propagáló Ignotus publicisztikája, a Bródy-féle és a Nyugatot megelőző folyóiratok indulása, az új művészeti áramlatok megerősödését jelző nagybányai, szolnoki és gödöllői művésztelepek 1900 körüli megszerveződése, Rippl-Rónai nagysikerű 1899-es tárlata, Bartók első lépései jelzik, hogy ismét egy új szakaszban — a századfordulón — járunk. S ekkor szélesedik ki úgy a szecesszió, hogy ha nem is közös nevező, de valamennyi mű­vészeti ágazat szempontjából tekintve a korszak vezető stílusirányzata lesz, amelynek nemzetközi eredetű hatásai az irodalomban is ugrásszerűen megerősödnek.

 

(Helikon, 1969/1. 77-94. p.)