Krúdy Gyula emlékezete

HUSZONÖT ÉVE halott Krúdy Gyula. Szindbád, kedvenc hőse, nem jönne zavarba s ez alkalommal talán visszatérne a másvilágról, körülnézni. Vajon mit üzenne vele az író, az élőknek, könyvei új olvasóinak, a fiatalságnak? Talán azt, amit 1916-ban, egyik könyve előszavában keserűen, kétévtizedes írói pályája vallomásaként kimondott?

„Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit sem írtam, csak színhazugságokat... Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem, vagy sajnáltam. Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket. Nőket, férfiakat, gyermekeket: én tudom. Miről álmodnak, miről gondolkodnak? Mit cselekednek saját akaratukból és mit a végzet szándékából, mint a kocsi, amely lejtős úton elindul és beleszalad a cukrászda kirakatablakába... Ha én leírnám, hogy mit éltem és mit éreztem, és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának.”

Krúdy Gyula művészete abban az időben, amikor ez a vallomás megszületett, úton volt a valóságból egy megszépítő, elzsongító, különös álomvilágba. Az író hőseivel együtt, Szindbáddal, Rezeda Kázmérral, Nagybotos Violával, Alvinczi Eduárddal, s nők, „drága jó nők, asszonyok és szüzek, grófnék, kereskedőnék és félbolond zsidónék” seregével vörös postakocsin utazott egy sohasem volt, szivárvány-ködös szép hazugságba. Menekülés volt ez, az egyetlen lehetőség, az egyetlen védelem Krúdy számára az elől, azzal szemben, amit - látott, tapasztalt, tudott.

Embernek, írónak szuverénebb, függetlenségre törekvőbb alak nem sok van nála a modern magyar irodalomban. Még élő kortársai, ismerői ajkán lassan egy egész legendavilág keletkezik a gőgös és korlátlan „rablólovagról”, aki tudott lenni meleg, bölcs cimbora, s cézári merészséggel keresztülgázolni svihákságon, pimaszságon. Dzsentrinek született, a Nyírség züllő, tönk szélén álló kisurai közül jött Pestre, az irodalomba. Sem életformájában, sem pedig írói világában nem haladt túl e halálra ítélt osztályon s a belőle kihulló, kallódó embereken. Csupán azzal, hogy ő művész volt, nemes lélek, aki nem tudott süketen és fásultan porbahullni, hanem eszményeket keresett, szépséget s illúziókat, ha már egyébre nem tellett. Ez az alapja annak a romantikának, amely a Palotai álmok, a Francia kastély és a Vörös postakocsi világában kivirágzik. Kétségtelen, ha ebben a megszépítő, elzsongító, finom és mindinkább tartalmatlan romantikában folytatódik Krúdy művészete – ez az út zsákutca lett volna.

MI LEHETETT e gondolatok megérlelődésének alapja Krúdy életében? A háború? Regényei, novellái mit sem mutatnak abból, hogy mi történik idehaza és a csatatereken; hősei egész más életszférákban szeretnek s szomorkodnak. De tárcáinak, cikkeinek tanúsága szerint a művészt már megrázta az a szenny és szenvedés, amit a háború zúdított az életre s az emberekre. S 1918-ban, a forradalom idején - az az író, aki sem azelőtt, sem később nem politizált – könyvet ír a Kápolnai földosztásról s felfedezi a népet, amelyről romantikus útjai során mindeddig megfeledkezett. A forradalom – epizód volt Krúdy életében, mégis mély nyomokat hagyott szívében. Cezúrája volt egy életnek s egy látásmódnak, vége az ösztönös és naiv illúziókergetésnek. A háború és a forradalom azt jelentette, hogy mindaz a tudás, élmény és tapasztalat, amelynek birtokában volt – ítéletté formálódott: „Meg kell semmisíteni Magyarország történetét 1867 óta. Ez volt a legaljasabb korszaka a magyar nemzetnek.”

Realistává nem lett, még e felismerés birtokában sem, Krúdy Gyula. A mélyebb, a teljesebb valóságot, az igazságot keresően is megmaradt romantikusnak. De milyen romantikusnak? Különös, egyszerű, soha meg nem ismételhető művészet az, amit a húszas és a harmincas évek Krúdyja teremtett. Egy olyan osztályról s egy olyan életről mondott éneket, amely önmagában, a maga valóságában vált az élettől idegenné, időszerűtlenné.

Az anakronisztikus valóság – világirodalmi példák, Gogol és Scsedrin bizonyítják – a legkiválóbb anyaga a szatírának. Krúdy illúziókkal telített korszakában is tudott ironikus lenni, az élet ferdeségein, silányságain gőgös fintorral kacagni.

Művészetének érett korszakában iróniája megkeseredik, megsötétíti a szenvedély, a kiábrándultság. Hogy kevésbé ismert példákra utaljunk, lapozzuk fel a háború vége fele írt kisregényeit. A Bukfencet, melynek hősnőjében, Gyöngyvirágban az író „az ifjúság romlatlanságát” dicsőíti, miközben a züllött pesti életről, nagyvárosi leánykereskedelemről, a „zöld zsalugáteres ház” titkairól ír szinte a nagy angol szatirikusokéval vetekedő erkölcsrajzot. S Az útitársat, melyben egy kisváros szerelmi életének fülledt és gyanús légkörébe vezet bennünket. Tisztességes, apácaképű polgárasszonyok visszataszító szemérmetlenséggel „szeretnek” itten, örömleányok gyakorlottságával vetkőződnek s adják oda magukat a kósza és cinikus idegennek.

KRÚDY LEGNAGYOBB MŰVEI, a Hét bagoly s a Boldogult úrfikoromban légkörében is ott bujkált ez a szatíra. Mégis, Krúdy művészete távol áll attól, hogy szatirikus legyen. Sokkal inkább komor, megrendült hangulatokkal, lírai fájásokkal telített haláltáncének. Egy pusztuló, felbomló osztály életének, élő-halottságának, belülről meglátott, átélt, hátborzongató látomása. Irodalomtörténeti közhely, hogy Krúdy alakjai valóságosak, de mégis megfoghatatlanok, áttetszőek, mint egy kísértet. Valóban Krúdy nem alkotott jellemeket a szó klasszikus, a realizmus törvényei szerinti értelmében. Józsiás a költő, az őrült Szindbád, az elpusztíthatatlanul sorvadó Rezeda Kázmér s a Boldogult úrfikoromban búsongó asztaltársasága – csupa-csupa ködalakok. Árnyakból szőtt kifejezői egy osztály, egy életforma céltalanságának és a benne eláradó életképtelenségnek,, feleslegességnek. Krúdy világa szűk, témái különc, különös témák; a realistákat mindig izgató közélet színterei, alakjai teljesen hiányoznak belőlük. Mégis, a feleslegesség kimondásával, közvetve a társadalom, a nemzet egészének életéhez méri és e szerint marasztalja el ezt a széthulló világot. A forradalmak alatt szerzett, öntudatosított közéleti írói felelősségtudat jelentkezik mind ez ideig nem nagyon értékelt, kiváló történeti regényében is, a Három királyban. Krúdy élete végéig tervezte, hogy Shakespeare királydrámáihoz hasonló ciklusban dolgozza majd fel a nemzet történetének nagy fordulatait. Ennek a ciklusnak első, megvalósult része ez a trilógia. A történelem, a Mohács körüli idők sötét, pesszimisztikus szemlélettel való idézése: válasz Krúdy korára, amelynek sötétsége, silánysága s a regényben megírt nagy vereség között látja, keresi az összefüggést.

Krúdy a valóságot élte és írta – ezért oly erős írásainak a realista oldala. De ez a valóság egy túlélt, hanyatló valóság volt, amelyből képtelen volt kiszakadni s amellyel együtt hullott és szenvedett. Ezért oly komor az ő művészete és végső soron ezért romantikus.

S hogy mindennél több is van Krúdy művészetében humor is, bölcsesség s életszeretet is, bánatnak és keserűségnek dacos tagadása is?

ÉLETÉT ÉS MŰVÉSZETÉT nem lehet csupán egy osztályhoz való hozzátartozásával magyarázni. Ez az egyéniség – elválaszthatatlan a műtől. A regényektől és novelláktól, amelyek a ma olvasója számára mást s többet jelentenek, mint kicsinyes szórakozást, öncélú szépelgésre való alkalmat, breviáriumot üres lélektelen ábrándozáshoz. Folytathatatlan, egyszeri nagyságú művének igazi értékelője a mi korunk, amely végleg elsöpörte azt az életet, amelyről Krúdy circumdedéruntot mondott, dalt, amelynek sötét zenéjét, fájdalmas színeit az a letűnt világ igazi értelmében soha meg sem közelítette.

DIÓSZEGI ANDRÁS

(Népszabadság, 1958/111. /május 11./ 10. p.)