SZINDBÁD

KRÚDY GYULA PRÓZÁJÁRÓL

Szindbád ... Az ezeregyéjszaka meséinek bűbájos kalandora, aki bejárja a világot, s szüntelen, csillapíthatatlan életvágy sarkallja újabb kalandokra. Krúdy még diák korában választotta magának a Szindbád nevet, s attól fogva egynek érezte magát alteregójával.

Krúdy Szindbádja a szerelem hőse. Modern Don Juanként látogatja a középkorias szepességi kisvárosokat, vidéki kastélyokat és fogadókat, pesti asszonyságok hálószobáit. Mindenünnen egy új szerelem ízét, emlékét hozza magával, mindig új tapasztalattal, bölcsességgel gazdagodik. Kalandjai igazi kalandok: nem hiányzik belőlük a nők körüli legyeskedések örök-egy izgatottsága, fordulatossága. De változatlan figyelemmel olvassuk azokat a Szindbád-novellákat is, amelyekben nem történik az égvilágon semmi — csupán Szindbádnak egy sóhaja röppen el, egy emléke kísért, szüntelen álomképei gomolyognak. Szindbád igazi kalandjai: „lelki kalandok”. Számára nem az a fontos, ami a külső világban történik, hanem ami a lélekben, az érzésekben. A szerelem, egy-egy régi nő, egy-egy nála töltött óra — szép lehet, de szebb az emlék, amely róla marad, s az emlékezés, amely hozzá bármikor visszavihet. Fontos az élet, a szenvedély, a csók, a nők szépsége, a hajuk színe, a termetük sudársága, a szemük biztatása; de több az álom, amelyben mindez múlhatatlan tündöklést kap, s az álmodozás, amely elfeledteti, hogy az élet szépsége mily múlandó, s mögötte sokszor mennyi a rútság, a szenny.

Emlékezés és álmodozás, s a belőlük áradó hangulat: ez a Szindbád-történetek, s általában Krúdy életeleme. A vele egy időben induló, s a realizmusra törő Móriczcal szemben ő egy új romantika híve. A kétféle irányvétel — a realisztikus és romantikus — a XX. századi magyar próza két útját, két lehetőségét jelenti. S mi van a két út mögött? A realisták, így vagy amúgy, de mindenképpen a népre apellálnak, osztoznak szociális problémáikban, valóságlátásuk, kritikai érzékük a feltörekvő népi erő forrásaiban újul meg.

Krúdy pályája elején némely írásában (a Nyíri csend gogolos útiképeiben, egyes anekdotikus novelláiban) igen közel jut a valóság közvetlen, leplezetlen bemutatásához; a dzsentri züllésének, életképtelenségének, sivárságának rajzában Mikszáthon is túltesz: élesebb és kiábrándultabb. S mégis valami megszépítő mosoly ömlik el arcán. Valami illúzió, ábránd tartja fogva, ha azt az osztályt nézi, amelyből származott, s a tájat, ahol nevelkedett. Mi ez? Az emlékezés, a gyermekkor, a szülőföld muzsikája? Igen. És még valami. Az, hogy Krúdynak nincs valódi kapcsolata a néppel, s nem is keresi ezt a kapcsolatot. A nép szociális gondjait azzal a naiv felelőtlenséggel negligálja, amely jellemző egész osztályára. Ez a végső oka annak, hogy a kritikai, valóságlátó szenvedély, amely benne parázslik. nem kap igazi tápot, levegőt. A realista véna lassan elsorvad: Krúdy nem a dzsentri osztály és az úri világ kritikusa lesz, sokkal inkább a — menekültje. Kiábrándult, illúziótlan ember, akinek a valóságtól nincs mit várnia, remélnie, s aki ezért szökik a nőkhöz, a szerelemhez, s még túl ezen is, önmagához: a nőkről és a szerelemről való álmokhoz és emlékekhez.

Káprázatosak Krúdy prózájának művészi színei: stílusának zenéje, képzettársításainak merész könnyedsége, hangulatainak varázsos légköre. Mindez azonban nem csupán játék, terméketlen illúziókergetés. Egy pusztuló osztály, egy felbomló világ érzékeny szívű költője ő, aki romantikusokra jellemző naiv ellágyulással és szenvedéllyel keres valami szépséget, valami eszményt, akkor, amikor a sivárság, a cinizmus divattá lett.

Mindez főleg az ifjú Szindbádra jellemző. A későbbi, a húszas évek öregedő Szindbádja erősen megváltozik.

A leginkább álmodozó és emlékező Szindbádnak is mindig volt egy, a valóságra irányított pillantása: az irónia. Pillantása olykor áthatolt az álom és az emlékezés ködén, s ilyenkor, látva a való élet ferdeségeit, „édesdeden felkacagott”. Az öreg Szindbád életében mind gyakoribbak az ilyen kacagások, a „sánta ördög” kíváncsi vonásai vésődnek arca barázdái közé, mind gyakrabban és tudatosabban pillant bele a lelkek és az élet rejtett titkaiba. „Megtér” az ábrándokból, az álmokból — a kézzelfogható, vaskosabb realitáshoz.

Szindbád már nem csapong hiábavaló fantáziák szőnyegén, úgy látja most már, hogy az élet kisszerű, üres, s hogy egyetlen igaz öröm van még benne: a kispörkölt és a korsó sör. Ez a sivár filozófia Krúdynál sohasem lesz fárasztó, naturalista csámcsogássá, de megvető szatírává sem. Belenyugvással, meghitt örömmel, békességgel párosul.

Krúdy hősei mindig jókat esznek, élvezik az életet, valóságos művészettel szűrik ki az ízekből és szagokból az élet eszenciáit. Csupán az áldomás végeztével esnek mindig bele az ásító szomorúság gödreibe, a szorongató miértekbe, veszik kezükbe a pisztolyt, vagy menekülnek álomba, meddő emlékezésbe, amely már nem segít, csak még jobban éget. A Shakespeare-ien nyers, vérbő és indulatos figurák ilyenkor mindig hirtelen áttetszőekké lesznek, súlytalanul lebegnek, akár a szellemek.

Szindbád „megtérése” a valósághoz — egyúttal túllépés is a valóságon, behatolás a valóság fölölti világ régióiba. Hogyan teszi meg ezt a lépést Szindbád? Újra az álmok, az emlékezés segítségével. De ezek az álmok mások, mint a régiek. Azoknak fontos kellékük volt az elringatás, az illúziókeltés; az újabb álmok, emlékek azonban legtöbbször nyugtalanítóak, lidércesek, teljesen illúziótlanok. Nem szivárványos megszépítői többé egy únt, kiábrándító életnek, hanem tükörképei.

A fiatal Szindbád álmai, ábrándjai mind vissza, az emlékek felé, a múltba mutattak. A későbbi álmok előre gomolyognak, a halállal foglalkoznak, vagy azzal, ami a halálhoz vezet: öregséggel, betegséggel, őrülettel. S mélyebb, visszhangosabb is ezeknek az álmoknak, vízióknak a komorsága, mert Krúdy szakít a korábbi esztendők finomkodásával, szentimentálizmusával, ködös, ellágyuló hangulataival. A Purgatórium, a legutolsó Szindbád-írás hatásának titka éppen a nála eddig szokatlan tárgyilagosság, elemző józanság, a feszesebbre vont mondatok, a takarékosabban, de annál jellemzőbben, tárgyszerűbben alkalmazott képek, a lebegő költőiségnek higgadtabb, tisztább, férfiasabb zamatú prózává olvasztása.

S mögötte továbbra is egy pusztuló osztály és egy elpusztult világ, amelyet vállal, amellyel együtt süllyed, amelyből azonban kisír, kiréved, sejtetve a rezignáció mögött a viaskodást is, azokat a pillanatokat, amikor — akár boros hősei — „a lelkével kezd beszélgetni”. Az újonnan ébredő, mélyülő humanizmus szava ez, amely az ember felé fordítja tekintetét, amely azelőtt szívesebben az álmokhoz simult. A háború és az utána következő megrázkódtatások megrendülései melegítik át az író már-már kiszikkadó szívét. Nem kérkedő, nem hangos póz ez, szemérmes, rejtett jellemvonás inkább — de fénye, melege az, amely a vénülő Szindbád, a halni készülő Krúdy prózájának igazi mélységet, szépséget, költőiséget ajándékozott.

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957.

Diószegi András

(Népszabadság, 1958/6. /január 8./ 4. p.)