Krúdy Gyula: Három király. Franklin.

Éppen tíz éve annak, hogy meghalt az 55 éves Krúdy Gyula, olyan korban, amikor a vérbeli írók még nem nyugszanak bele a hanyatlásba, sőt meglepetésekre is képesek. Az öregedő Krúdy „meg­lepetése” a történelmi regény. A Mohács, Festett király és Az első Habsburg című regényei (mind élete utolsó éveiből valók), melyeket a Franklin-Társulat most mintegy jubileumi ajándékként a fenti összefoglaló cím alatt kiadott: az irodalmi köztudat számára sokban ismeretlen Krúdy-arcképet mutatnak meg. Magyar írók előtte is, utána is általában kétfélekép reagálnak a történelmi múltra. Vagy a hivatás lángja ég bennük és történelmi regény álarca alatt epopeiát, ditirambot, rapszódiát, szomorújátékot írnak a magyar múltról; vagy szenzációt szimatolnak benne és akkor társadalmi, sőt irányregény bújik meg a történelmi köntös alatt. A kettő között valahol középen áll a történeti regényíró Krúdy Gyula. Egészen bizonyos, hogy a szereplő három király zűrzavaros, férfiatlan korszaka, mint tudatosan választott téma, a sorsharang vészes kongatásával figyelmeztet és szándékát ejti. Nemkülönben az író kesernyés iróniája, amelyik nem irgalmaz semminek, ami póz, parádé vagy epigonkodás, a nagy elő­dök méltatlan utánzása, ellenben tetszelegve tesz jelentéktelenekké, szánalmasakká még olyanokat is, akiket a történelemből ha nem nagyobbaknak, legalább jószándékú tévelygőknek tanultunk meg­ismerni.

Manapság gyakran kérdezzük, hogy „mi a magyar?” Nos, Krúdy Gyula pályája végén kemény, nem hízelgő válasszal felelt, olyannak látott bennünket, amilyennek magunkat alig ismerjük, ahogyan inkább csak az élesszemű idegen lát, mint például Mária királyné Mohács magyarjait. A kép mégsem elfogult, nem is a szenzációéhség szülte, ellenben szomorúan mély és tragikusan megmásíthatatlan részben a mára vonatkoztatva is. Azt hisszük, hogy ez a tanulságos értelme a regények új kiadásának. Velük az öregedő író „meglepetése” teljesen beigazolódott, mert Szinbád és rokonai után nemigen vártuk a fejlődésnek olyan irányát, amelyik Krúdyt számontartja azok között a magyar halhatatlanok között is, akik minden időre a nemzet élő lelkiismerete maradnak.

Divinyi Mihály

(Magyar Kultúra, 1944/5. /március 5./ 66. p.)