Vasárnap este

Szindbád kikötője

A betévedt, bátortalan idegen nagyfröccsöt kért. A vendég után járkálás hosszú életútját kitaposott pincér szemében csendes szemrehányással kiigazította:

— Igenis, egy fröccsöt...

S miközben kint a csapos a szódát engedte a vastag pohárba, azon gondolkodott, ki lehet az, aki nem ismeri az itteni szokásokat, a kocsmai törvényeiket. Mert nincs nagyfröccs, nem is volt soha, csak fröccs, így magában, s mellette — aki kedveli — a kisfröccs.

Ez történt most, vasárnap este, mikor a régi, öreg kocsmák hagyományai talán kezdenek újra feltámadni. Az az idő, amikor születtek, oly messze, mint a gyermekkori álom, de most egy új óbudai kocsma feltámadásán éledezik. Kik hozták e szokásokat, nem tudni. Regényalakok, álomfiak, ködlovagok, aztán húsból-vérből való emberek, akik Óbudán születtek, s egy életet éltek le a kocsmák festett asztalánál s még utolsóelőtti útjuk is az ecetfával árnyékolt hűs udvarra, a régi helyre vezetett. Óbudai polgárok, akik évtizedek során nem mentek át a hídon, s lassan elfeledték a pesti városi szokásokat. Az öreg kocsmákat egyszer, nem is oly régen megszüntették, de élnek a régi szokások, s most új otthonra találnak egy új kocsmában, itt Óbudán.

A régi kocsmák fáradt vendégei már mind elmentek. Öreg sírkertekbe, a Farkasrétre, a Kerepesi útra, a legtöbben ide, az óbudai temető csendjébe, az egykori szőlősdombok alá. De most a hírre felfigyelnek. Új kocsma, végre kocsma nyílt Óbudán, a piszkos söntések, ócska csapszékek, talponállók, bűnözők törzshelyéül választott italboltok helyett. Kocsma, ahol régen éltek, álmodtak. alkottak írók, újságírók, színészek, különös és oly mindennapi emberek. A legnagyobb mindenek között, Krúdy, életének csak két igaz területét ismerte: a Nyírséget, ahol született és Óbudát, melynek ilyen csendes kikötőjében pihent meg Szindbád. Aztán a többi hajósok, magánosok, kiket az élet kergetett, hivatásos bohémék, irodalmi főpincérek, lumpok, s tisztes polgárok, lóversenyek hősei — ezeknek régi kocsmája közül nyitott újra egy kaput Óbudán.

Kijönnének ide most a régi újságírók is, akik így tavasz végén megérezték a bor ízén, hogy a hegyoldalakon már új hajtásba fakadt a szüretre érő termés. Diószegi Miklós, a nagy bohém, Oláh János, Várkonyi Titusz, aztán öreg rendőri riporterek, kopott törvényszéki tudósítók, s mindig elegáns színházi újságírók. Kijönne Márai Sándor is, aki az önmaga felett elmondott halotti beszédében nemcsak a Mikó utca hét gesztenyefáját siratta, hanem egy idegen világban kereste hiába Óbuda csendjét, egy ilyen finom kocsma illatát, a fröccs simogató szelídségét. Mind kijönnének a régiek, éjszakai szerkesztők, öreg bohémék, különcök, pincérek, kijönnének — Óbudára, erre az eseményre.

Mert ez a táj mindig a régi marad, s itt az új helyen, a régi pincér is úgy gondoskodik a vendégről, mint azt hajdan tette Hickman, Flesszer Anna, Táhler, vagy a Kéhliek. Még friss a festékszag, de a régen ízlelt kocsmaillat nemsokára úgy fogadja a betérőt, mint a hű házőrző a hosszú útról hazajött gazdát. Itt nincs zaj, civódás, italosok dorbézolása. Ide most is, mint régen, nem inni, hanem élni járnak az emberék. Itt a merengés ünnepélyes helyén feledkezést, terveket ad a bor, a magános ivások.

Óbuda vasárnap este. Csend, távol a város. Itt nincs szenzáció, neonfény, körúti tömeg az utcán. Csak régi-új kocsma van, békesség, munka utáni nyugalom és az esti csend betakar mindent, mindent, mint a végtelen jószándék. Szól a sramlizene, a szarvasagancs-csillárban opál izzók égnek, de a sok jó igyekezet mellett kár, hogy e régen óhajtott kis tanyát tiroli csárdának nevezték.

Hiába e név, — Óbudán vagyunk. A Lajos utca köveit betakarta fátylával a szürkület, s régen összetaposta az idő a vörös postakocsi utolsó nyomait is, amint a távoli hegyek felé igyekezett...

Dömötör László

(Hétfői Hírek, 1957/3. /május 20./ 2. p.)