Régi karácsony a szigeten
IRTA: EGYED ZOLTÁN
Na már most itt állottunk karácsony
este, behavazva, formálisan eltemetve a hó alatt, mintha csak az Alpesekben ért volna utol egy lavina-katasztrófa bennünket
s ráadásul még csak telefonálni sem tudtunk be a városba, mert azt talán
felesleges is itt megemlítenem, hogy a telefondrótok a hó súlya alatt foszlányokban
tekergőztek le a póznákról. Akkor még a nagy hotel volt zárva télen s a kis
hotelt tartották nyitva néhányunkért, Hunyadiért, Kárpáti Aurélért, Tipary nevű festőbarátunk lakott még ott, Lestyán Sándor, aki akkoriban volt Gaál
Franciska vőlegénye, Lukács Pali, – hogy Szép Ernő
akkoriban pont ott lakott-e, nem tudom, azt hiszem, igen – és B. G. színész, akinek a teljes nevét azért nem írom ki, mert ő
ennek a históriának hősi főszereplője, azóta sem játszott ilyen főszerepet,
esküszöm...
Nem volt természetesen egy megveszekedett krajcárunk sem
s rémülten vettük észre például, hogy a fánk is a végét járja a farkasordító
hidegben, amelyben a mérges, éhes kis vaskályhát úgy kellett tömni, mint a
bélpoklost. Láttuk, hogy délutánra biztosan elfogy a fa: mit csináljunk
aztán este, Szenteste, fűtetlen szobában, cigaretta nélkül s mi tűrés-tagadás –
bizony még éhesen is. Karácsonyfáról nem is beszélve, olyan nagyzási mániában
nem szenvedtünk, hogy egy kis tündérfára is gondoltunk volna. Azt hiszem, nem
követek el indiszkréciót, ha elárulom, hogy bizony valamennyien ilyesformán
álltunk anyagiakban az Úrnak abban a jeges esztendejében. Kárpáti Aurélra
gyanakodtunk, hogy rendes ember lévén, pénze van, ki is akartuk rabolni,
emlékszem, de aztán meggondoltuk a dolgot: karácsony szent estéjén olyan pernahajderségre
mégsem vetemedünk, hogy tőle kérjünk kölcsön.
Ültünk, ültünk és tanakodtunk. Közben telt az idő, már
esteledett is. Mikor már a hangulat a künti
hőmérsékletnél is lejjebb szállott, előállott B. G. barátunk, aki Lukács Palival lakott együtt, hogy ő, ha törik, ha szakad, bemegy a
városba, hogyan, azt bízzuk reá, áll a rendelkezésünkre. Mint egy hőst, úgy
ünnepeltük. Elláttuk tanácsokkal, magunk ügyeltünk rá, hogy jó melegen
öltözködjék fel, négy oxfordinget kellett felvennie,
hogy ha elakadna a hóban és nem tudna visszajönni,
legalább addig meg ne fagyjon, amíg segítségére sietünk... S rögtönzött
kupaktanácsot tartottunk, kihez lehetne segítségért fordulni S. O. S. alapon egy kis Auguszta gyorssegélyért, – ahogy háborús
elnevezéssel a baráti pumpot akkoriban neveztük...
A tanácskozás drámai volt és rövid. Megállapítottuk
mindenekelőtt, hogy a kurír, amint a hidra ér, ha ugyan egyáltalán odaér
valaha, annyira ki lesz merülve, hogy hosszú utat a villamosközlekedéstől is
nyilván megfosztott városban nemigen tehet. Mi van tehát a híd közelében? A Vígszínház.
És ki van a Vígszínházban? Jób Dániel. Aki a mi
gazdag és mindig szolgálatkész kedves barátunk, mecénásunk, valóságos amerikai
nagybácsink volt.
Nosza megszületett a levél, amelynél tragikusabb hangon
író nyomort még nem ecsetelt. Aláírtuk, leragasztottuk, átadtuk B. vitéznek,
akit utoljára ellátva nemcsak jókívánságainkkal, de áldásainkkal is, szorongó
szívvel útnak eresztettünk. Volt délután négy óra felé...
Vártunk, vártunk. Közben végleg kialudt a tűz a kályhában
és elfogyott az utolsó hölgycigarettánk is, amelyet úgy szívtunk végig, mint az
indiánok a békepipát, egyikünk a másikának adta át,
árgus szemekkel vigyázván, hogy a másik erősebb cugot
ne merjen belőle húzni. (A kifújt füstöt külön beszívtuk, mint a „Capstan”-cigaretta amerikai reklámján a „please blowe some
in my way”-girl... Lett este hat óra, hét óra, semmi hír. Sötét volt a
Szigeten, fújni kezdett a szél s mi télikabátban vagy tizenöt esztendővel
fiatalabbak voltunk, s igazán nem volt semmi tehetségünk hozzá, hogy ilyen bagatellumokat komolyan vegyünk.
Végre, negyedkilenc felé, valaki felkiált alulról a
szobába. Odarohanunk az ablakhoz s mit látunk: lent
áll az ablak alatt egy ló, a lovon ül két alak: B. és a kis lóvasút egyik
kalauza. B. úgy festett fekete télikabátban, feltűrt gallérral, pantallóban és
félcipőben a lovon, mint ... de
hagyjuk különben a hasonlatokat, B. igazán nem érdemelné meg még utólag sem,
hogy nevetségessé tegyem. Négykézláb és lépésről-lépésre eljutott valahogy a
szigeti lóvasúti istállókig, ott támadt az az ötlete,
hogy majd lóháton viteti be magát a városba. Busás borravaló ígéretével rávette
a kalauzt, hogy hajtson ki egy lovat, arra ketten felültek, a hídig kigázoltak,
ott a kalauz beállott a fedett sétány alá, hogy majd várni fog B.-re, B. pedig bement a hídon keresztül Jóbhoz
a Vígszínházba.
Jób percekig nevetett, mikor a levelet elolvasta, majd
átadott B.-nek ezer koronát. Azon B. bevásárolt
sertéskarajt, szalonnát, diósbeiglit, cigarettát,
bort, fát, újságokat, csupa álombeli dolgot, sőt még egy kis feldíszített
karácsonyfát is vett az egyik fűszerüzletben, a cókmókot aztán felkötötték a
lóra s így baktatott be nagy diadalmasan a kishotelhez, mint a csatából
győztesen hazatérő hadvezér.
Hát, azt a ramazurit, azt mai fantáziával el sem lehet
képzelni, amit mi akkor rendeztünk. Folyt a bor, sistergett a kályha tetején a
lábasban a sertéskaraj, égett a tűz, füstölgött a cigaretta, meleg volt,
jóllaktunk, ittunk, ettünk, kutyabajunk se volt...
Tőlünk sziszeghetett az a speciális, kutya margitszigeti szél, észre se vettük.
Nagy, boldog, fényes karácsonyeste volt. Reggelre aztán
kezdett olvadni a hó, el is olvadt másnapra végleg.
Mint a boldogságunk is azóta...
(Színházi Élet, 1932/52. /december 17-24./ 100-101. p.)