Régi karácsony a szigeten

 

 

 

IRTA: EGYED ZOLTÁN

 

 

 Azon a karácsonyon történt, amikor a Duna úgy be volt fagyva, hogy Krudy Gyula a jégen keresztül küldte át Óbudára borért a londinert a Szigetről. Persze, dupla annyi ideig tartott az expedíció, mintha a rendes úton ment volna az ipse, mert a Duna jege olyan arktikus össze-visszaságban fagyott össze, hogy a londiner hol hasra, hol az ellenkező oldalára vágódott. Nehogy bárki is azt higgye, hogy a különös marsrutát Gyula bácsi holmi szindbádi regényességből jelölte ki neki, dehogyis. Egyszerűen azért kellett a szerencsétlen flótásnak a jégen keresztül átcibikelnie, mert a Szigetet úgy beeste aznap reggelre a hó, hogy emlékszem például, reggel már minden közlekedés megszűnt s a kis hotel kapuajtaját is csak úgy lehetett egyáltalán kinyitni, hogy szegény jó öreg Gyuri bácsinak, a portásnak, segítendő, néhányan ifjú őslakók jó másfélórán keresztül lapátoltuk a havat, amíg nagykeservesen szabaddá tettük az ajtót.

Na már most itt állottunk karácsony este, behavazva, formálisan eltemetve a hó alatt, mintha csak az Alpesekben ért volna utol egy lavina-katasztrófa bennünket s ráadásul még csak telefonálni sem tudtunk be a városba, mert azt talán felesleges is itt megemlítenem, hogy a telefondrótok a hó súlya alatt foszlányokban tekergőztek le a póznákról. Akkor még a nagy hotel volt zárva télen s a kis hotelt tartották nyitva néhányunkért, Hunyadiért, Kárpáti Aurélért, Tipary nevű festőbarátunk lakott még ott, Lestyán Sándor, aki akkoriban volt Gaál Franciska vőlegénye, Lukács Pali, – hogy Szép Ernő akkoriban pont ott lakott-e, nem tudom, azt hiszem, igen – és B. G. színész, akinek a teljes nevét azért nem írom ki, mert ő ennek a históriának hősi főszereplője, azóta sem játszott ilyen főszerepet, esküszöm...

Nem volt természetesen egy megveszekedett krajcárunk sem s rémülten vettük észre például, hogy a fánk is a végét járja a farkasordító hidegben, amelyben a mérges, éhes kis vaskályhát úgy kellett tömni, mint a bélpoklost. Láttuk, hogy délutánra biztosan elfogy a fa: mit csináljunk aztán este, Szenteste, fűtetlen szobában, cigaretta nélkül s mi tűrés-tagadás – bizony még éhesen is. Karácsonyfáról nem is beszélve, olyan nagyzási mániában nem szenvedtünk, hogy egy kis tündérfára is gondoltunk volna. Azt hiszem, nem követek el indiszkréciót, ha elárulom, hogy bizony valamennyien ilyesformán álltunk anyagiakban az Úrnak abban a jeges esztendejében. Kárpáti Aurélra gyanakodtunk, hogy rendes ember lévén, pénze van, ki is akartuk rabolni, emlékszem, de aztán meggondoltuk a dolgot: karácsony szent estéjén olyan pernahajderségre mégsem vetemedünk, hogy tőle kérjünk kölcsön.

Ültünk, ültünk és tanakodtunk. Közben telt az idő, már esteledett is. Mikor már a hangulat a künti hőmérsékletnél is lejjebb szállott, előállott B. G. barátunk, aki Lukács Palival lakott együtt, hogy ő, ha törik, ha szakad, bemegy a városba, hogyan, azt bízzuk reá, áll a rendelkezésünkre. Mint egy hőst, úgy ünnepeltük. Elláttuk tanácsokkal, magunk ügyeltünk rá, hogy jó melegen öltözködjék fel, négy oxfordinget kellett felvennie, hogy ha elakadna a hóban és nem tudna visszajönni, legalább addig meg ne fagyjon, amíg segítségére sietünk... S rögtönzött kupaktanácsot tartottunk, kihez lehetne segítségért fordulni S. O. S. alapon egy kis Auguszta gyorssegélyért, – ahogy háborús elnevezéssel a baráti pumpot akkoriban neveztük...

A tanácskozás drámai volt és rövid. Megállapítottuk mindenekelőtt, hogy a kurír, amint a hidra ér, ha ugyan egyáltalán odaér valaha, annyira ki lesz merülve, hogy hosszú utat a villamosközlekedéstől is nyilván megfosztott városban nemigen tehet. Mi van tehát a híd közelében? A Vígszínház. És ki van a Vígszínházban? Jób Dániel. Aki a mi gazdag és mindig szolgálatkész kedves barátunk, mecénásunk, valóságos amerikai nagybácsink volt.

Nosza megszületett a levél, amelynél tragikusabb hangon író nyomort még nem ecsetelt. Aláírtuk, leragasztottuk, átadtuk B. vitéznek, akit utoljára ellátva nemcsak jókívánságainkkal, de áldásainkkal is, szorongó szívvel útnak eresztettünk. Volt délután négy óra felé...

Vártunk, vártunk. Közben végleg kialudt a tűz a kályhában és elfogyott az utolsó hölgycigarettánk is, amelyet úgy szívtunk végig, mint az indiánok a békepipát, egyikünk a másikának adta át, árgus szemekkel vigyázván, hogy a másik erősebb cugot ne merjen belőle húzni. (A kifújt füstöt külön beszívtuk, mint a „Capstan”-cigaretta amerikai reklámján a „please blowe some in my way”-girl... Lett este hat óra, hét óra, semmi hír. Sötét volt a Szigeten, fújni kezdett a szél s mi télikabátban vagy tizenöt esztendővel fiatalabbak voltunk, s igazán nem volt semmi tehetségünk hozzá, hogy ilyen bagatellumokat komolyan vegyünk.

Végre, negyedkilenc felé, valaki felkiált alulról a szobába. Odarohanunk az ablakhoz s mit látunk: lent áll az ablak alatt egy ló, a lovon ül két alak: B. és a kis lóvasút egyik kalauza. B. úgy festett fekete télikabátban, feltűrt gallérral, pantallóban és félcipőben a lovon, mint ... de hagyjuk különben a hasonlatokat, B. igazán nem érdemelné meg még utólag sem, hogy nevetségessé tegyem. Négykézláb és lépésről-lépésre eljutott valahogy a szigeti lóvasúti istállókig, ott támadt az az ötlete, hogy majd lóháton viteti be magát a városba. Busás borravaló ígéretével rávette a kalauzt, hogy hajtson ki egy lovat, arra ketten felültek, a hídig kigázoltak, ott a kalauz beállott a fedett sétány alá, hogy majd várni fog B.-re, B. pedig bement a hídon keresztül Jóbhoz a Vígszínházba.

Jób percekig nevetett, mikor a levelet elolvasta, majd átadott B.-nek ezer koronát. Azon B. bevásárolt sertéskarajt, szalonnát, diósbeiglit, cigarettát, bort, fát, újságokat, csupa álombeli dolgot, sőt még egy kis feldíszített karácsonyfát is vett az egyik fűszerüzletben, a cókmókot aztán felkötötték a lóra s így baktatott be nagy diadalmasan a kishotelhez, mint a csatából győztesen hazatérő hadvezér.

Hát, azt a ramazurit, azt mai fantáziával el sem lehet képzelni, amit mi akkor rendeztünk. Folyt a bor, sistergett a kályha tetején a lábasban a sertéskaraj, égett a tűz, füstölgött a cigaretta, meleg volt, jóllaktunk, ittunk, ettünk, kutyabajunk se volt... Tőlünk sziszeghetett az a speciális, kutya margitszigeti szél, észre se vettük.

Nagy, boldog, fényes karácsonyeste volt. Reggelre aztán kezdett olvadni a hó, el is olvadt másnapra végleg.

Mint a boldogságunk is azóta...

 

 

(Színházi Élet, 1932/52. /december 17-24./ 100-101. p.)