Krúdy Gyula
sírjánál
Ma már Krudyról írnak regényt, —
nyolc évvel ezelőtt még ő írt, — egy készülő regény kézirata elől ölelte el a
halál. Már nyolc éve halt meg ez a magányos ember. Kötelmek és követelések
nélkül, elegáns szerénységgel élt közöttünk, az emberi érvényesülés kitaposott
utait elkerülve. Szépséges magyar férfiarcán, elepedő
tekintetében valami másvilági tanácstalanság derengett.. Távolról, méla
állhatatossággal csak szemlélte a teremtett világot, magyar glóbuszokat,
embereket és magyarokat, de nem tudott benne elkeveredni, nyárspolgári rendben.
Mint akit végtelen lehetőségektől helyeztek e véges határok közé: nem értette —
saját érvényesülésére felhasználhatóan — az események ritmusát, egy más nehézkedés
törvényében inogott-billegett óriás lépte, hatalmas sudár törzsén enyhe
bánatossággal biccent feje, szomorúan rebbent a pillája.
Ha célt választott, csak azért tette, hogy céljai közt
céltalanul áramoljék. Szatmári kisnemesek
mulatozásai közt, vagy a pesti New-York kávéház ügynökei társaságában egy
honfoglaló magyar nagyúr, egy turáni kán külsejével ékesen ült, kétméteres
magas törzse úgy sudárlott fel a füstgomolyag közt,
mint pusztai jegenye. Embertelen szomorúság áradt el rajta, gőg és melankólia,
nemtörődöm akaratlanság és gyilkos megvetése földi hatalmasságoknak és evilági
értékeknek. A mohó, kavargó életakarat felett az életgyökereket roncsoló
melankóliája úgy úszott el lomhán és tárgytalanul. De beivódott a kávéházi siserehad idegeibe, halkította-tompította, ha nem is az
élelmességüket, de legalább a modorukat. A pesti „okos gyerekek” is elhalkultak
ilyen embertelen szomorúság árnyékában, szíven találva attól a tragikus
sorstól: hogyan oldódik szét ebben a Krudy Gyula
személyes személyéből született, fojtogató búbánatban a kétségtelen írói
tehetség s. Humánusabbra és kevésbé rosszindulatúra hangolta át hasító, érdes
okosságukat és javíthatatlan veséző kedvüket a látvány, amint ez a
legnagyobbra hivatott író ott, a szemük láttára, szántotta végig a kéziratok
tömegét, hogy pénzt keressen. Holott időtlen-édes szemlélődésre született,
andalogni fejedelmi kastélyok termében és terraszin,
hogy hangulatainak tündéri emelkedőjén és lejtőin csak úgy észrevétlenül
fakadjon fel a remekmű, — szinte mellékesen, félig elgondolt, máris megvalósult
gesztusból, már-már leírási technika nélkül.
A múlt év május 12-én sírjánál egy magyar-orosz származású
előkelő öregúr is megjelent. Azóta ő is meghalt. Krúdy Gyula különös
nyugtalansággal, atyai aggodalommal gondolt mindig szóban és írásban az ő
kedvelt ruszinjaira és tótjaira. Hetenkint megesett,
különös, sürgető, lebírhatatlan sugalmak idején, hogy
hajnalban, gőzfürdő után nem is a lakására hajtatott a konflissal, hanem a
Nyugati pályaudvarra és váratlanul elutazott közéjük. Utazását kis-orosz
kocsisok és tót nemesek vidámították. Ungvárnak Budapest-utánzó villanylámpái,
Gyöngyösi Társaságbeli dilettáló megyei urai,
ősnemes udvarház lakói, kultúra-terjesztő vándorszínészek, borovicskát és
fenyőt fuvarozó tót szekeresek, fát döntögető ruszinok. A kicsiny táj szívesen
fogadta őt, „a táj, az egyetlen a földgömbön, ahol a magyart úgy tisztelték,
mintha minden egy magyar mögött Árpád fejedelem állna vitéz népével”. De azért
is fordult nyughatatlan szekere annyiszor e vidékre, mert a kicsiny és
szegényes emberi sorsokat nem győzte eléggé figyelni. Szerette a rikítóan
egyéni sorsokat is és párja nincs, furcsa személyiségeket, — a külön magyar
glóbusz sajátos, egyedül való figuráit. De a feltarajló
hullám nélkül tova-áramló tucatos életek titkai kiszűrésére voltak igazán
csalhatatlan és árnyalatos irodalmi eszközei! A kisemmizettek, a közönségesek,
a szomorúan átlagosak, a bélyeg nélkül szenvedők, a jeltelenül sorvadók, az
öntudatlanul toporgók „massa per ditionis”-a fájdalmasan érdekelte, igazán személy szerint. A ruszin
vidék örökegyforma falvacskáiról mennyit írt! A ruszin „curriculum vitae”-k ismétlődő szürkeségében nyöszörgő kisszerűség fátumát
betűzgette. E fénytelen sorsok szentjánosbogárnyi derengése alá tartotta fáradt
arcát, amelynek pisla világolásánál alig lehet már mást észlelni és érezni,
mint a életben lét alapvető s bizony-bizony: elviselni így is elégséges
szenvedéseit.
Földi porhüvelye fölött — Márai Sándor regénye mellett —
álljunk meg a torlódó és túl hangos világban. Éppen nyolc éve múlt el az ő
nekieresztett gyeplőjű élete. Lehullt, mint egy szárnyaszegett nemes magyar
kócsag, kerengve-derengve-vitorlázva a szabolcsi
nádasok felett. Igen, neki oly nehéz volt elviselni a létezés puszta terhét.
Vajon mit tenne a tetézet fájdalmak ellen, ha még élne?
Erdős Jenő
(Jelenkor, 1941/11. /június 1./ 8. p.)