Krúdy Gyula sírjánál

Ma már Krudyról írnak regényt, — nyolc évvel ezelőtt még ő írt, — egy készülő regény kézirata elől ölelte el a halál. Már nyolc éve halt meg ez a magányos ember. Kötelmek és követelések nélkül, elegáns szerénységgel élt közöttünk, az emberi érvényesülés kitaposott utait elkerülve. Szépséges magyar férfiarcán, elepedő tekintetében valami másvilági tanácstalanság derengett.. Távolról, méla állhatatossággal csak szemlélte a teremtett világot, magyar glóbuszokat, embereket és magyarokat, de nem tudott benne elkeveredni, nyárspolgári rendben. Mint akit végtelen lehetőségektől helyeztek e véges határok közé: nem értette — saját érvényesülésére felhasználhatóan — az események ritmusát, egy más nehézkedés törvényében inogott-billegett óriás lépte, hatalmas sudár törzsén enyhe bánatossággal biccent feje, szomorúan rebbent a pillája.

Ha célt választott, csak azért tette, hogy céljai közt céltalanul áramoljék. Szatmári kisnemesek mulatozásai közt, vagy a pesti New-York kávéház ügynökei társaságában egy honfoglaló magyar nagyúr, egy turáni kán külsejével ékesen ült, kétméteres magas törzse úgy sudárlott fel a füstgomolyag közt, mint pusztai jegenye. Embertelen szomorúság áradt el rajta, gőg és melankólia, nemtörődöm akaratlanság és gyilkos megvetése földi hatalmasságoknak és evilági értékeknek. A mohó, kavargó életakarat felett az életgyökereket roncsoló melankóliája úgy úszott el lomhán és tárgytalanul. De beivódott a kávéházi siserehad idegeibe, halkította-tompította, ha nem is az élelmességüket, de legalább a modorukat. A pesti „okos gyerekek” is elhalkultak ilyen embertelen szomorúság árnyékában, szíven találva attól a tragikus sorstól: hogyan oldódik szét ebben a Krudy Gyula személyes személyéből született, fojtogató búbánatban a kétségtelen írói tehetség s. Humánusabbra és kevésbé rosszindulatúra hangolta át hasító, érdes okosságukat és javíthatatlan veséző kedvüket a látvány, amint ez a legnagyobbra hivatott író ott, a szemük láttára, szántotta végig a kéziratok tömegét, hogy pénzt keressen. Holott időtlen-édes szemlélődésre született, andalogni fejedelmi kastélyok termében és terraszin, hogy hangulatainak tündéri emelkedőjén és lejtőin csak úgy észrevétlenül fakadjon fel a remekmű, — szinte mellékesen, félig elgondolt, máris megvalósult gesztusból, már-már leírási technika nélkül.

A múlt év május 12-én sírjánál egy magyar-orosz származású előkelő öregúr is megjelent. Azóta ő is meghalt. Krúdy Gyula különös nyugtalansággal, atyai aggodalommal gondolt mindig szóban és írásban az ő kedvelt ruszinjaira és tótjaira. Hetenkint megesett, különös, sürgető, lebírhatatlan sugalmak idején, hogy hajnalban, gőzfürdő után nem is a lakására hajtatott a konflissal, hanem a Nyugati pályaudvarra és váratlanul elutazott közéjük. Utazását kis-orosz kocsisok és tót nemesek vidámították. Ungvárnak Budapest-utánzó villanylámpái, Gyöngyösi Társaságbeli dilettáló megyei urai, ősnemes udvarház lakói, kultúra-terjesztő vándorszínészek, borovicskát és fenyőt fuvarozó tót szekeresek, fát döntögető ruszinok. A kicsiny táj szívesen fogadta őt, „a táj, az egyetlen a földgömbön, ahol a magyart úgy tisztelték, mintha minden egy magyar mögött Árpád fejedelem állna vitéz népével”. De azért is fordult nyughatatlan szekere annyiszor e vidékre, mert a kicsiny és szegényes emberi sorsokat nem győzte eléggé figyelni. Szerette a rikítóan egyéni sorsokat is és párja nincs, furcsa személyiségeket, — a külön magyar glóbusz sajátos, egyedül való figuráit. De a feltarajló hullám nélkül tova-áramló tucatos életek titkai kiszűrésére voltak igazán csalhatatlan és árnyalatos irodalmi eszközei! A kisemmizettek, a közönségesek, a szomorúan átlagosak, a bélyeg nélkül szenvedők, a jeltelenül sorvadók, az öntudatlanul toporgók „massa per ditionis”-a fájdalmasan érdekelte, igazán személy szerint. A ruszin vidék örökegyforma falvacskáiról mennyit írt! A ruszin „curriculum vitae”-k ismétlődő szürkeségében nyöszörgő kisszerűség fátumát betűzgette. E fénytelen sorsok szentjánosbogárnyi derengése alá tartotta fáradt arcát, amelynek pisla világolásánál alig lehet már mást észlelni és érezni, mint a életben lét alapvető s bizony-bizony: elviselni így is elégséges szenvedéseit.

Földi porhüvelye fölött — Márai Sándor regénye mellett — álljunk meg a torlódó és túl hangos világban. Éppen nyolc éve múlt el az ő nekieresztett gyeplőjű élete. Lehullt, mint egy szárnyaszegett nemes magyar kócsag, kerengve-derengve-vitorlázva a szabolcsi nádasok felett. Igen, neki oly nehéz volt elviselni a létezés puszta terhét. Vajon mit tenne a tetézet fájdalmak ellen, ha még élne?

Erdős Jenő

(Jelenkor, 1941/11. /június 1./ 8. p.)