Krúdy Gyula
és a törzsökös magyarok

 

A törzsökös magyarok táborában tegnap először fogalmazta meg, félre nem érthető módon és magyarán Makay Miklós a törzsökösök szervezkedésének értelmét. Nem a genealógia, nem a gombaszerűen elszaporodott nemességkutató és heraldikai boltok kétes értékű fémpróbája teszi magyarrá az embert, hanem a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás és áldozatkészség.

Igaz szó, szép szó, magyar beszéd magyar ember szájából: felidézik Krúdy Gyula költői lendületét, aki a háború után először glosszázott a magyar irodalomban a törzsökös magyar családok szervezkedéséről. A két forradalom viharaiban elgyengült ország egyik ritkaszavú, méltóságos nagyjának a húszas évek elején kelt gondolata a történelmi magyar családok egyesítéséről. Az egész akkori kurzusvilág indítékaiban és ágenseiben annyira idegen volt törzsökös, hagyományos magyari humanitásunktól, nagyúri, keleti mértéktartásunktól, emberséges arányérzékünktől. Ami tehát ennyire különbözött a magyar alkattól, az nem is szolgálhatta végső elemzésében szellemi és fizikai birtok állományunk igaz védelmét, annyira, hogy ne lett volna értelme Szemere Miklós búskomoly felszólításának. A magyar nemesség utódai, 1848 óta, amióta nem élvezik a magyar nemesi kiváltságokat, melyekről hetven évvel ezelőtt ősei aggálytalanul lemondtak, föld nélkül maradtak, tönkrementek, mert a Bach-korszak igen-igen kis gazdasági hozzáértéssel rendezte az úrbéri földek megváltását.

„Nagyon érdekes jelensége korunknak, hogy ez a téma (amelyet egy félszázadon át szemérmesen kerültek azok, akik mindenüket feláldozták) most felbukkant az újjáalakuló Magyarország forrongásaiban – írja Krúdy. – Egy másodpercig olyan messzire lévő emberek alakjai tünedeznek fel előttünk, mintha penzionált öreg katonákról volna szó, akik egykor megnyerték a nemzet legnagyobb diadalát, de vénségükre persze nem törődik velük senki. A mai vulkanikus időjárás kellett ahhoz, hogy felkotorja a csaknem századéve hamu alatt fekvő értéket és aranyat. A magyarság végső, nagy csatájának minden segedelmet összevonó erőfeszítése lökte fel ezt a témát az elmúlt idők avarából. A legnagyobb küzdelembe induló magyarság ötlete ez a mozdulat, amellyel az elfeledett, rozsdára ítélt, sokszor szinte kigúnyolt régi kardja után nyúl a nemzet, a magyar nemességhez, amelyet hetven esztendőn át úgy elfelejtett, mintha nem is mutatná a történelem ennek a nemességnek ezeresztendős munkáját.

Most valakinek eszébe jutott, hogy hol is van az a magyar nemesség, annyi vészben, égzengésben, földindulásban fenntartotta és védelmezte ezt a darab földet? Hol van az ezeresztendős erő, amely levegőt, vizet, kenyeret, életet adott a négy folyam országának? Hol vannak az ősök fiai, akiknek ereiben az Árpádok, Hunyadiak, Rákócziak vérsejtjei keringenek, mint soha el nem múló éltetői a honszerelemnek, önfeláldozásnak” „Csak most látjuk a nagy veszedelem tisztánlátásában, midőn minden percben megnyílhat alattunk a föld, mily nagy szükség van a bölcs, nyugodt, mondhatjuk: maradi erényekre, mily életadó a mérséklet a sietésben, az elgondolkozás a zűr zavarban... Most látjuk, milyen bölcsek voltak őseink, mily magasztosak apáink, mily sugárzó érzésűek nemeseink, akik ezer esztendőn át meg őrizték ezt a földet... Ó, ha elindulnának a Nagy Iván könyvéből az ősi nevek viselői (mindegyik név egy darab hazai történelem), ha jönnének, ha a messzeségekből összegyülekeznének. Hetven esztendő szegénysége, meg nem értettsége, elhidegülése az arcokon és szívekben. A régi királyok pecsétes leveleit megették az egerek, az egykor vérrel szerzett neveket mások viselik, az ősök sírjait idegen eke szántja fel... a süvegek alatt bojtorjánzó gondolatokat idegen földről hozta az idegen szél.”

Gúny és részvétlenség fogadta akkor ezt a mozgalmat, Szemere Miklóst bűvöletesen magános úriságában is különcnek tartották, magára maradt, csak Krúdy és az öreg, agg Erdélyi Gyula bácsi, a tervezgető magyar író totyogott körülötte Arany Sas-beli lakásán, piros lovászmellényben. A pesti lóverseny zöld gyepén, boszorkányos szimatú fogadások, méla bókolások és udvarlások, csendes kártyázás közt porladt el sok-sok nemzetmentő terve, az elhullajtott magok csak a hűséges igric, Krúdy honvágyában fogant meg, mert úgy szerették ők a hazát, „fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, ahogy egy bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak”.

Ma még talán nem késő, ha ezt az elfelejtett fonalat igaz magyarok fel veszik. Igaz, hogy a homo novus-ok mindig erjesztői egy társadalomnak, az kétségtelen. Az újonnan jöttek törekedése pezsdítőleg hathat, mert az újonnan jöttek nem lehetnek lomhák s ne is legyenek!

Erdős Jenő

 

(Magyar Nemzet, 1939/219. /szeptember 26./ 9. p.)