Krúdy
Gyula
és a törzsökös magyarok
A törzsökös magyarok táborában tegnap először fogalmazta
meg, félre nem érthető módon és magyarán Makay Miklós a törzsökösök szervezkedésének értelmét. Nem a genealógia,
nem a gombaszerűen elszaporodott nemességkutató és heraldikai boltok kétes
értékű fémpróbája teszi magyarrá az embert, hanem a nemzeti hagyományokhoz való
ragaszkodás és áldozatkészség.
Igaz szó, szép szó, magyar beszéd magyar ember szájából:
felidézik Krúdy Gyula költői
lendületét, aki a háború után először glosszázott a magyar irodalomban a
törzsökös magyar családok szervezkedéséről. A két forradalom viharaiban
elgyengült ország egyik ritkaszavú, méltóságos nagyjának a húszas évek elején
kelt gondolata a történelmi magyar családok egyesítéséről. Az egész akkori
kurzusvilág indítékaiban és ágenseiben annyira idegen volt törzsökös,
hagyományos magyari humanitásunktól, nagyúri, keleti
mértéktartásunktól, emberséges arányérzékünktől. Ami tehát ennyire különbözött
a magyar alkattól, az nem is szolgálhatta végső elemzésében szellemi és fizikai
birtok állományunk igaz védelmét, annyira, hogy ne lett volna értelme Szemere Miklós búskomoly
felszólításának. A magyar nemesség utódai, 1848 óta, amióta nem élvezik a
magyar nemesi kiváltságokat, melyekről hetven évvel ezelőtt ősei aggálytalanul
lemondtak, föld nélkül maradtak, tönkrementek, mert a Bach-korszak igen-igen
kis gazdasági hozzáértéssel rendezte az úrbéri földek megváltását.
„Nagyon érdekes jelensége korunknak, hogy ez a téma
(amelyet egy félszázadon át szemérmesen kerültek azok, akik mindenüket
feláldozták) most felbukkant az újjáalakuló Magyarország forrongásaiban – írja
Krúdy. – Egy másodpercig olyan messzire lévő emberek alakjai tünedeznek fel
előttünk, mintha penzionált öreg katonákról volna szó, akik egykor megnyerték a
nemzet legnagyobb diadalát, de vénségükre persze nem törődik velük senki. A mai
vulkanikus időjárás kellett ahhoz, hogy felkotorja a csaknem századéve hamu
alatt fekvő értéket és aranyat. A magyarság végső, nagy csatájának minden
segedelmet összevonó erőfeszítése lökte fel ezt a témát az elmúlt idők
avarából. A legnagyobb küzdelembe induló magyarság ötlete ez a mozdulat,
amellyel az elfeledett, rozsdára ítélt, sokszor szinte kigúnyolt régi kardja
után nyúl a nemzet, a magyar nemességhez, amelyet hetven esztendőn át úgy
elfelejtett, mintha nem is mutatná a történelem ennek a nemességnek
ezeresztendős munkáját.
Most valakinek eszébe jutott, hogy hol is van az a magyar
nemesség, annyi vészben, égzengésben, földindulásban fenntartotta és védelmezte
ezt a darab földet? Hol van az ezeresztendős erő, amely levegőt, vizet,
kenyeret, életet adott a négy folyam országának? Hol vannak az ősök fiai,
akiknek ereiben az Árpádok, Hunyadiak, Rákócziak
vérsejtjei keringenek, mint soha el nem
múló éltetői a honszerelemnek, önfeláldozásnak” „Csak most látjuk a nagy
veszedelem tisztánlátásában, midőn minden percben megnyílhat alattunk a föld,
mily nagy szükség van a bölcs, nyugodt, mondhatjuk: maradi erényekre, mily
életadó a mérséklet a sietésben, az elgondolkozás a zűr
zavarban... Most látjuk, milyen bölcsek voltak őseink, mily magasztosak
apáink, mily sugárzó érzésűek nemeseink, akik ezer esztendőn át meg őrizték ezt
a földet... Ó, ha elindulnának a Nagy Iván könyvéből az ősi nevek viselői (mindegyik név egy darab
hazai történelem), ha jönnének, ha a messzeségekből összegyülekeznének. Hetven
esztendő szegénysége, meg nem értettsége, elhidegülése az arcokon és szívekben.
A régi királyok pecsétes leveleit megették az egerek, az egykor vérrel szerzett
neveket mások viselik, az ősök sírjait idegen eke szántja fel...
a süvegek alatt bojtorjánzó
gondolatokat idegen földről hozta az idegen szél.”
Gúny és részvétlenség fogadta akkor ezt a mozgalmat, Szemere Miklóst bűvöletesen magános úriságában is különcnek
tartották, magára maradt, csak Krúdy és az öreg, agg Erdélyi Gyula bácsi, a tervezgető magyar író totyogott körülötte
Arany Sas-beli lakásán, piros lovászmellényben. A
pesti lóverseny zöld gyepén, boszorkányos szimatú fogadások, méla bókolások és
udvarlások, csendes kártyázás közt porladt el sok-sok nemzetmentő terve, az
elhullajtott magok csak a hűséges igric, Krúdy honvágyában fogant meg, mert úgy
szerették ők a hazát, „fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, ahogy egy
bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak”.
Ma még talán nem késő, ha ezt az elfelejtett fonalat igaz
magyarok fel veszik. Igaz, hogy a homo novus-ok
mindig erjesztői egy társadalomnak, az kétségtelen. Az
újonnan jöttek törekedése pezsdítőleg hathat, mert az
újonnan jöttek nem lehetnek lomhák s ne is legyenek!
Erdős Jenő
(Magyar
Nemzet, 1939/219. /szeptember 26./ 9. p.)