KRÚDY GYULA SIRATÁSA

 

Írta: Erdős Jenő

 

Hat éve halt meg ez a bűvöletesen magányos ember. Kötelmek és követelések nélkül, elegáns szerénységgel élt közöttünk, az emberi érvényesülés kitaposott utait elkerülve. Szépséges magyar férfiarcán, elepedő tekintetében valami másvilági tanácstalanság derengett. Távolról, méla állhatatossággal csak szemlélte a teremtett világot, magyar glóbuszunkat, embereket és magyarokat, de nem tudott benne elkeveredni, nyárspolgári rendben. Mint akit végtelen lehetőségekből helyeztek véges határok közé: nem értette – saját érvényesüléséra felhasználhatóan – az események ritmusát, egy más nehézkedés törvényében inogott-billegett óriás lépte, hatalmas sudár törzsén enyhe bánatossággal biccent a feje, légiesen szomorúan rebbent a pillája. Arkangyali fölénnyel, nagyúri generozitással és földönfutó élhetetlenséggel csak úgy bírta ki, hogy állandóan vedelte a bort, budai kiskocsmák langyos pocsolyájába terült el, ötvenen túli, hízásnak indult vendéglősnéknek udvarolt és fiatal, szabolcsi nyírfákra hasonlító fanyar és tejszagú kislányokat szeretett, sok feleségéhez és gyermekeihez annyi közt érzett, mint kabátja pitykéihez: elvetett minden családi, törzsi és emberi kötést. Ha célt választott, csak azért, hogy köztük céltalanul áramoljék. Szatmári kisnemesek mulatozásai közt, vagy a pesti Newyork-kávéház, obskurus sajtódaxlijai és ügynökei társaságában egy honfoglaló magyar nagyúr, egy turáni kán külsejével ékesen ült, kétméteres magas törzse úgy sudárlott fel a füstgomolyagok közt, mint pusztai jegenye. Embertelen szomorúság áradt el rajta, gőg és melankólia, alázat és mennybéli fölény, nemtörődöm akarattalanság és gyilkos megvetése földi hatalmasságoknak és földi értékeknek. Szolgabírókért és alispánokért ujját sem mozdította, akiknek vére pedig egy volt az övével, melynek aranyvonalán akár a vereckei bejövetelig vissza tudott menni, – de váratlanul fortyogó dühbe esett s kész volt meztelen szál kardra kiáltani, ha egyik vagy másik huszadrangú újságíró kollégájának bántódása esett. A mohó, kavargó életakarat felett az ő életgyökereket roncsoló melankóliája úgy úszott el lomhán és tárgytalanul, de beivódott a kávéházi siserahad idegeibe s halkította-tompította, ha nem is az élelmességüket, de legalább a modorukat. A pesti »okos gyerekek« is elhalkultak ilyen embertelen szomorúság árnyékában, szíven találva attól a tragikus sorstól: hogyan oldódik szét ebben a fojtogató búbánatban a kétségtelen írói tehetség is. Humánusabbra és kevésbé rosszindulatúra hangolta át hasító, érdes okosságukat és javíthatatlan veséző kedvüket a látvány, amint ez a legnagyobbra hivatott író ott, a szemük láttára szántotta végig a kéziratok tömegét, hogy pénzt keressen. Holott időtlen-édes szemlélődésre született, andalogni fejedelmi kastélyok termeiben és teraszain, hogy drágalátos ősmagyar hangulatai tündéri emelkedőin és lejtőin csak úgy észrevétlenül fakadjon fel a remekmű, – szintes mellékesen, félig elgondolt, máris megvalósult gesztusból, már-már leírási technika nélkül. A pesti kávéházban »okos gyerekek« és kártyakibicek között pedig pusztán ez a leírási technika vitte-vitte, kanyargatta képzeletét s iratot be vele a pénzkeresési kényszer átrághatatlan papírhegyeket, – hogy a szerkesztők már olvasatlanul nyújtották a rotációs torkába, adózva a tehetség kétségtelen jelenlétének, félve a talentum elbicsaklásainak tragikumát s az emberi figura tiszteletet parancsoló varázsát.

*

Ma reggel sírjánál egy magyar-orosz származású előkelő öregúr is megjelent. Igen, mert Krúdy Gyula úr különös nyugtalansággal, atyai aggodalommal gondolt, szóban és írásban, kedvelt ruszinjaira és tótjaira. Hetenként megesett, különös, sürgető, lebírhatatlan sugalmak idején, hogy hajnalban, gőzfürdő után, nem a lakására hajtatott, hanem a Nyugati pályaudvarra és váratlanul elutazott közéjük. Utazását tót nemesek és kisorosz kocsisok vidámították. Ungvárnak Budapest-utánzó villanylámpái és Gyöngyösi Társaságbeli dilettáló megyei urai, ősnemes udvarház lakói, kultúraterjesztő vándorszínészek, borovicskát és fenyőt fuvarozó tót szekeresek, fát döntögető ruszinok. A kicsiny táj fogadta, »a táj, az egyetlen a földgömbön, ahol a magyart úgy tisztelték, mintha minden egy magyar mögött Árpád állna vitéz népével.« De azért is fordult nyughatatlan szekere annyiszor e vidékre, mert a kicsiny és szegényes emberi sorsokat nem győzte figyelni. Szerette a rikítóan egyéni, egyetlenszerű sorsokat is, és párja nincs, furcsa személyiségeket, a külön magyar glóbusz sajátos egyedül való figuráit. De a feltarajló hullám nélkül tovaáramló, tucatos életek titkát kiszűrni csalhatatlan és árnyalatos irodalmi eszközei voltak. A kisemmizettek, a közönségesek, a szomorúan átlagosak, a bélyeg nélkül szenvedők, a jeltelenül sorvadók, az öntudatlanul toporgók »massa perditionis«-a fájdalmasan, személy szerint, érdekelte. A ruszin vidék örökegyforma falvacskáiról mennyit írt! Alkotói tolla több-több érzékenységgel botorkált az azonos kunyhócskák azonos sorsa közt. De tudta mérni a nesznyi különbséget, a szívdobbanásnyival ingerültebb indulatot. Megérezte a rezzenettel könnyebb, sikeresebb életfolyást és a lehelettel terhesebbé váló szerencse elpártolást. A szegénység lapos és mulatságtalan monotóniájába fogott ruszin szívek halk szűkölésének felismerte szaporázásait, sóvárgó vágyaikban az elnyomott, esengő újrázást, – a boldogságkeresés megrekedt görcseit. A ruszin »curriculum vitae«-k ismétlődő szürkeségében a belterjes, nyöszörgő kisszerűség fátumát betűzgette. E fénytelen sorsok szentjánosbogárnyi derengése alá tartotta, fáradt arcát, amelynek pisla világolásánál alig lehet már mást észlelni és érezni, mint az életben lét alapvető s bizony, bizony: elviselni így is elégséges szenvedéseit.

Földi porhüvelye fölött álljunk meg a torlódó és túl hangos világban. Éppen hat éve múlt el nekieresztett gyeplőjű élete. Lehullt, még idejében megmenekült; mint egy szárnyaszegett nemes magyar kócsag, kerengve-derengve-vitorlázva a szabolcsi nádasok felett. Igen, neki oly nehéz volt elviselni a létezés puszta terhét. Vajon mit tenne a tetézett fájdalmak ellen, ha még élne? Találna még menedéket?

 

(Pesti Napló, 1939/108. /május 12./ 11. p.)