KRÚDY GYULA SIRATÁSA
Írta: Erdős Jenő
Hat éve halt meg ez a bűvöletesen magányos ember.
Kötelmek és követelések nélkül, elegáns szerénységgel élt közöttünk, az emberi
érvényesülés kitaposott utait elkerülve. Szépséges
magyar férfiarcán, elepedő tekintetében valami másvilági tanácstalanság
derengett. Távolról, méla állhatatossággal csak szemlélte a teremtett világot,
magyar glóbuszunkat, embereket és magyarokat, de nem tudott benne elkeveredni,
nyárspolgári rendben. Mint akit végtelen lehetőségekből helyeztek véges határok
közé: nem értette – saját érvényesüléséra felhasználhatóan – az események
ritmusát, egy más nehézkedés törvényében inogott-billegett óriás lépte,
hatalmas sudár törzsén enyhe bánatossággal biccent a feje, légiesen szomorúan
rebbent a pillája. Arkangyali fölénnyel, nagyúri generozitással
és földönfutó élhetetlenséggel csak úgy bírta ki, hogy állandóan vedelte a
bort, budai kiskocsmák langyos pocsolyájába terült el, ötvenen túli, hízásnak
indult vendéglősnéknek udvarolt és fiatal, szabolcsi nyírfákra hasonlító fanyar
és tejszagú kislányokat szeretett, sok feleségéhez és gyermekeihez annyi közt
érzett, mint kabátja pitykéihez: elvetett minden családi, törzsi és emberi
kötést. Ha célt választott, csak azért, hogy köztük céltalanul áramoljék. Szatmári kisnemesek mulatozásai közt, vagy a
pesti Newyork-kávéház, obskurus
sajtódaxlijai és ügynökei társaságában egy honfoglaló
magyar nagyúr, egy turáni kán külsejével ékesen ült, kétméteres magas törzse
úgy sudárlott fel a füstgomolyagok közt, mint pusztai
jegenye. Embertelen szomorúság áradt el rajta, gőg és melankólia, alázat és
mennybéli fölény, nemtörődöm akarattalanság és gyilkos megvetése földi hatalmasságoknak
és földi értékeknek. Szolgabírókért és alispánokért ujját sem mozdította,
akiknek vére pedig egy volt az övével, melynek
aranyvonalán akár a vereckei bejövetelig vissza
tudott menni, – de váratlanul fortyogó dühbe esett s kész volt meztelen szál
kardra kiáltani, ha egyik vagy másik huszadrangú újságíró kollégájának
bántódása esett. A mohó, kavargó életakarat felett az ő életgyökereket roncsoló
melankóliája úgy úszott el lomhán és tárgytalanul, de beivódott a kávéházi
siserahad idegeibe s halkította-tompította, ha nem is az élelmességüket, de
legalább a modorukat. A pesti »okos gyerekek« is
elhalkultak ilyen embertelen szomorúság árnyékában, szíven találva attól a
tragikus sorstól: hogyan oldódik szét ebben a fojtogató búbánatban a
kétségtelen írói tehetség is. Humánusabbra és kevésbé rosszindulatúra hangolta
át hasító, érdes okosságukat és javíthatatlan veséző kedvüket a látvány, amint
ez a legnagyobbra hivatott író ott, a szemük láttára szántotta végig a
kéziratok tömegét, hogy pénzt keressen. Holott időtlen-édes szemlélődésre
született, andalogni fejedelmi kastélyok termeiben és teraszain, hogy
drágalátos ősmagyar hangulatai tündéri emelkedőin és lejtőin csak úgy
észrevétlenül fakadjon fel a remekmű, – szintes mellékesen, félig elgondolt, máris
megvalósult gesztusból, már-már leírási technika nélkül. A pesti kávéházban
»okos gyerekek« és kártyakibicek között pedig pusztán
ez a leírási technika vitte-vitte, kanyargatta
képzeletét s iratot be vele a pénzkeresési kényszer átrághatatlan papírhegyeket,
– hogy a szerkesztők már olvasatlanul nyújtották a rotációs torkába, adózva a
tehetség kétségtelen jelenlétének, félve a talentum elbicsaklásainak tragikumát
s az emberi figura tiszteletet parancsoló varázsát.
*
Ma reggel sírjánál egy magyar-orosz származású előkelő
öregúr is megjelent. Igen, mert Krúdy Gyula úr különös nyugtalansággal, atyai
aggodalommal gondolt, szóban és írásban, kedvelt ruszinjaira és tótjaira.
Hetenként megesett, különös, sürgető, lebírhatatlan sugalmak
idején, hogy hajnalban, gőzfürdő után, nem a lakására hajtatott, hanem a
Nyugati pályaudvarra és váratlanul elutazott közéjük. Utazását tót nemesek és
kisorosz kocsisok vidámították. Ungvárnak Budapest-utánzó villanylámpái és
Gyöngyösi Társaságbeli dilettáló megyei urai, ősnemes
udvarház lakói, kultúraterjesztő vándorszínészek, borovicskát és fenyőt
fuvarozó tót szekeresek, fát döntögető ruszinok. A kicsiny táj fogadta, »a táj, az egyetlen a földgömbön, ahol a magyart úgy
tisztelték, mintha minden egy magyar mögött Árpád állna vitéz népével.« De
azért is fordult nyughatatlan szekere annyiszor e vidékre, mert a kicsiny és
szegényes emberi sorsokat nem győzte figyelni. Szerette a rikítóan egyéni,
egyetlenszerű sorsokat is, és párja nincs, furcsa személyiségeket, a külön
magyar glóbusz sajátos egyedül való figuráit. De a feltarajló
hullám nélkül tovaáramló, tucatos életek titkát kiszűrni csalhatatlan és
árnyalatos irodalmi eszközei voltak. A kisemmizettek, a közönségesek, a
szomorúan átlagosak, a bélyeg nélkül szenvedők, a jeltelenül sorvadók, az
öntudatlanul toporgók »massa
perditionis«-a fájdalmasan, személy szerint,
érdekelte. A ruszin vidék örökegyforma falvacskáiról mennyit írt! Alkotói tolla
több-több érzékenységgel botorkált az azonos kunyhócskák azonos sorsa közt. De
tudta mérni a nesznyi különbséget, a szívdobbanásnyival ingerültebb indulatot.
Megérezte a rezzenettel könnyebb, sikeresebb
életfolyást és a lehelettel terhesebbé váló szerencse elpártolást. A szegénység
lapos és mulatságtalan monotóniájába fogott ruszin szívek halk szűkölésének
felismerte szaporázásait, sóvárgó vágyaikban az elnyomott, esengő újrázást, – a
boldogságkeresés megrekedt görcseit. A ruszin »curriculum
vitae«-k ismétlődő szürkeségében a belterjes, nyöszörgő kisszerűség fátumát
betűzgette. E fénytelen sorsok szentjánosbogárnyi derengése alá tartotta,
fáradt arcát, amelynek pisla világolásánál alig lehet már mást észlelni és
érezni, mint az életben lét alapvető s bizony, bizony: elviselni így is
elégséges szenvedéseit.
Földi porhüvelye fölött álljunk meg a torlódó és túl
hangos világban. Éppen hat éve múlt el nekieresztett gyeplőjű élete. Lehullt,
még idejében megmenekült; mint egy szárnyaszegett nemes magyar kócsag, kerengve-derengve-vitorlázva a szabolcsi nádasok felett.
Igen, neki oly nehéz volt elviselni a létezés puszta terhét. Vajon mit tenne a
tetézett fájdalmak ellen, ha még élne? Találna még menedéket?
(Pesti Napló, 1939/108. /május 12./ 11. p.)