Szindbád nem kapott uccát!

Írta: Erdős Jenő

Fejlődő fővárosunk negyvenegy újabb utcával szaporodott meg s a Közmunkatanács tegnap, bizony nem hajolt „kisdedei” fölé elég múltbanéző aggodalmaskodással. Ahogy a polgári család atyafisága az újszülöttet mindig a múlt törzsökéhez akarja tapasztani már az elnevezéssel is, a legnemesebb és legnevesebb őshöz – egy óbudai kis utcácska hagyományszerűen és méltán kaphatta volna nevét Krúdy Gyuláról. Mert itt volt otthon igazán, „e hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök és megbetegedett ajtók” ódon világában.

„Mézeskalácsosnak születtem és nem kalandornak” – vélte itt kocsmai darvadozásaiban, félálomban Szindbád, ez a napkeleti meséből magyarrá, sőt nyugateurópaivá átlényegült regényhős, Krúdy alteregója – és különös vonzalmat érzett a budai gyertyaöntő vénlányok iránt, akik gyékényekhós, mézeskalácsszagú, hombárnagyságú szekereken egymagukban csattogtak messzi nagyvásárokra és búcsúkra. Egymagukban indultak neki az életnek is, nem férjük kedvéért vezették a háztartást és éjjel felriadtak, ha tűzilárma keletkezett a környéken – odarohantak: „Hátha örökbe lehetne fogadni egy gyereket!”

Az élet nyárspolgári idillje ez, ha elferdült, fordított idill is, ahol az élet, a maga kisigényűségében és körülhatárolt vágyakozásaiban már-már önmaga ellen fordul: Úgy éltek a földi tereken a budai és tabáni órásmesterek, kiskocsmárosok, rézöntők, vésnökök. A kisvárosias zeg-zugok, a szűk utcák, a kakukk-órás, kerthelyiséges kocsmák közt úgy kerengett ez az elrévült magyar író, mint ahol az élet kereteinek legszűkebbre megvont biztonsága még valahogy reá is kiterjedhetett volna, neki is menedékül szolgálhatott volna egy leánderes udvar békéje, a meghitt utcák kanyarulatain egyszer ő is el tudott volna érkezni a megváltó révbe, íróként, emberként, magyarként hazaérkezhetett volna valahová. Az óvatosan gyűlő kis vagyonok, a lépésről lépésre kiszámított gyarapodás apró támolygásait, bizakodásait vagy gyérülő reményeit szívszorongva élte végig e kispolgári körökben, ismerősök, pajtások, ivócimborák sorsában. Senki nem csábított közülük a maga tétova és társtalan imbolygására és kötéseket oldó felelőtlenségére.

Mállott rókagalléros sváb tanácsnokok és jó hazafiságra törekvő rác hentesek ablakai alatt, a macskaköves utcákon éjféleken úgy botorkált, idegenül, mint egy rangrejtett keleti nagyúr...

A roskatag tabáni házak könnyebben idézték fel a varjúkárogásos nyírségi udvarházakat, mint a malterből, szecesszióból, gründoló mohóságból összeálló újdonatúj Pest.

Budai színinövendékekhez gyakran elkalauzolta ide Krúdy Gyula a girbe-görbe utcákon, a budai őslakók szemei sortüzében, Szemere Miklóst is. Ahányszor megjelent az áporodott városrészben „jellegzetes szakállával, kerecsen orrával, mélyen bent ülő sasszemeivel... széles vállaival, napsütötte, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával, erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel, mintha ázsiai papucs viseléséhez volna szokva a lába” – mélységes tisztelettel lendültek köszönésre a budai kalpagok. Mert „mindig volt néhány finom bókja öregebb hölgyek számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien regimeből itt maradt idős urak részére megbeszélni való témája...”

Gyakran mellettük ballagdált – és ekkor volt a budai polgárok tisztelete igazán teljes – Erdélyi Gyula, öreg magyar író, piros lovászmellényben és még a macskakövek veszélyes buktatóin is lapalapítási terveiről csevegélt, nem félve, hogy nyelvét harapja egy váratlan zökkenőn.

*

Így vonultak e különös, utolsó magyar darvak és nemes kócsagok a Kecske utca irányában. A lakosok emlékeznek rájuk és tegnap alázatos instanciában kérték, hogy nevezze el a Közmunka

Tanács utcájukat Krúdy Gyula emlékezetére. Kérelmüket elutasították, mert tíz év sem telt el a nagy író halála óta. Silány politikusokról bezzeg még életükben keresztelik nyakra-főre az utcákat és tereket. A magyar szellem igazabb és méltóbb képviselőinek azonban, az örökkévalóságba rég beérkezetten is, vesztegzár alatt kell előbb várakozniok efféle kitüntetésre. Nem baj! A magyar szívek igazabb és méltóbban megválogatott Panteonjába már úgyis régen bevonultak.

(Pesti Napló, 1939/112. /május 17./ 11. p.)