ÍRÓ A BUDAI UTCÁKON

 

Budai utcákat járom mostanában, esténként, nyughatatlanul és űzötten. Vonz az a rendíthetetlen nyugalmi életforma, amelyből itt ma sem zökkentette ki az embereket a földrengéses világjárás. Nemes áporodottság terjeng itt, mélynek bűvöletére kissé méltatlannak, túl fiatalnak érzem magam, öreg budai tanácsos andaloghat csak joggal a Horváth-utcán éjjel, tizenegykor, hazatérőben abból a kocsmából, ahol Szent Noé temetkezési egylete székel és tagjainak jó haláláért imádkozik. Szulejmáni bátyámmal titkolhatatlan izgalommal tanácskozunk e furcsa, késői confratenitas tagságán. Be kellene iratkozni, hogy imádkozzanak jó halálomért, —mondja újdonsült jegyességében, nem sokkal házasság előtt.

Én jól élni szeretnék előbb! És különös örömmel idézem az írót, aki ezeken a budai utcákon annyit járt és figyelgette, esti kispörköltre menet, a pelyhes női karokat, amint lefekvés előtt valami nemesen érzéki mozdulattal becsukták a zsalugátert, hogy bent az álom édes ködeiben, a nyárspolgáriság szunnyadó nyugalmába süppedjen egy családi tűzhely. Mi itt csakugyan méltatlanul járunk, ifjan, a nyárspolgáriság vonzása és taszítása közt tévelyegve, méltatlanul, mert gyermek módjára vagyunk, de kötelmek nélkül, szabadon, de másokat eloldhatatlanul lekötve. Kalandorok vagyunk, pedig itt mézeskalácsosok laknak, mézeskalácsosok és rókagalléros tanácsnokok.

,,Mézeskalácsosnak születtem én és nem kalandornak”. — mondogatta viszont itt, Szent Noé kocsmájában darvadozás közben Szindbád. De azért ő is a gyertyaöntő vénlányokat kedvelte inkább, akik gyékényekhós, hombárnagyságú, mézeskalácsszagú szekereken egymagukban csattogtak messzi nagyvárosokra és búcsúkra. Férjük nincs és éjjel felriadnak, ha tűzi lárma keletkezik a környéken — odarohannak: „Hátha örökbe lehetne fogadni egy gyereket.”

Igen, az élet már-már elferdült, önmagába fordult idillje folyik itt csendben, különös tenyészetben. A maga kisigényűségében, régi-régi vágányán, fennakadás nélkül történnek a dolgok, ez az élet körülhatárolt vágyakozásaiban már-már önmaga ellen fordul, apró láthatárával, biztosított, tompított hőfokán. Leányokban és asszonyokban nincs itt meg az a mélyberántó, veszélysuhogtató varázs, mely mint édes, fűszeres vonzás fogja meg a férfit és ad neki egy egész életre szenvedést vagy örömet. A párnák talán hattyútollból készülnek a menyasszonyi ágyban, — de a férfinak ez nem elég, adnak hát hozzá szenvedélytelen szokásokat, polgári nyugalmat, empire szobát és tagságot az egyházközség tanácsában: ezerfelé kötést, mely az idill „hattyúpárnáihoz” elég erős odaszegezni.

Gőgös és engedékeny, célratörő és elandalgó bátyám úgy kerengett, a budai őslakók szeme sortüzében, elrévülten — mint aki csaták elől akar kitérni, a magányos szabadság, a kivert férfiság kínlódása, büszke fájdalmai elől akar megszökni, a szellem vakmerő szökellései helyett testi nyugalmat, idegek-zsigerek békéjét megtalálni. Az élet kereteinek szűkre megvont biztonsága — gondolja — itt reá is kiterjedhet. Mert eddig a bizonytalanságot vesszőzte és fogta vakmerő kantárba, — a sors ficánkoló paripáit puszta kézzel tartotta vékony zabolán, hogy karjai majd kiszakadtak és finoman formált homlokán, az erek pattanásig feszüllek! De egy pillanatra sem lehetett abbahagyni, a sorsot torkon kelleti szorítani minden rosszindulatú mozdulatra és falhoz kényszeríteni, a fenyegető vesszőket kikapni kezéből és visszaütni, mintha belől erős volna, mint egy diktátor és elszánt, mint egy briganti. Sok volt már a megpróbáltatás fuldokló, gyermeki szeretetvággyal zsenge szívében, ezeriziglen érzékeny, pillangóröptű sóvárgásokkal lelkében! Gyöngeségeit annyiszor kellett már erővé hatványozni a körülmények sujtása alatt, finomságát durvasággá kifordítani védekezésül, ölelés helyett ütni, csók helyett elárulni, mert tudta az egzigenciák tudományát! Helyet kelleti verekednie, külsőre adni és látszatoknak áldozni, amikor szellemében örök eszményeknek égtek kialudhatatlan mécsek! Nyárspolgárilag lemérhető, szőrös kezekkel is kitapintható karriert kellett felmutatni az emberek előtt, akiknek rangot, tekintélyt, pozíciót kell meglobogtatni, hogy az emberből az emberséget is észrevegyék, szavát meghallgassák, igazát megtanulják és fennen adják tovább fáklyaként a többieknek.

De még több kell! Mert ezer külső jele van a nyárspolgáriságnak. Mert minden okos eligazodása, minden eszes számvetése, meg-meginduló hódításai, eredményes lépései ellenére is szabad volt eddig, szabadúszó, izgató jelenség, robbantó különlegesség, amely a társaságban nem keveredett el, hanem lobogó nátriumként pattogott a felszínén, érdekes és váratlan kisülésekkel! Sok volt benne a szellem emberének nyugtalanító varázsa, kötöttségében is sok a kötetlensége, nyugalmában is a kiszámíthatatlansága, odaadásában magavisszavonása, — símulékonyságában a határozott különvélemény! Érezte, hogy mégis-mégis olyan szabad, mint a sirály, röpköd alacsony ciklusaik fölött, ismeri távlataikat, de nem fészkel meg köztük. Megmozgatja az ő hatalmukat nemes céljaira, de úgy lebeg feléltük, mint égbetörő fantoma szokatlan, magasrendű eszményeknek és sohasem közösködik a hatalom birtokosaival.

Most gyűlik ezeknek a reménye! A sirály fészket fog rakni, lemond nyugtalanító röpködéseiről. Ám szulejmáni bátyám is gyűlő remények és bizakodások közt vall a Horvát-utca holdja alatt, Szent Noé korcsmája előtt arról, hogy a patinás, polgári tűzhely, amely készül befogadására, nem fogja leláncolni. A legényi szabadság terhet alól a karikagyűrű bűvös ívén nem úgy akar kibújni, hogy rabságba jusson. Újabb szabadságot akar, egy állandó frissességgel buzogó hőforrást, fájdalmakon elkínzott idegeinek nemcsak zsongító elnyugvást, hanem percenő sarjadást, sugárzó kedélyt, önmagából meg-megújuló erőt a parancs véghezviteléhez, amit nyughatatlan szellemének kristályába metszett sors és küldetés. Test és lélek bonyolult üdvözülésrendszerében világosabb belső választással tudja majd a cselekedeteket jónak vagy kárhozatosnak ítélni egy ragaszkodó asszonyi kar sugár ívébe bekerítve. Bölcs és megfontolt lesz, de a bujtatott megalkuvásnak, suba alatti léleksenyvesztésnek éppen olyan ellensége, mint eddig. S a képmutatást élettársa segítségével akarja, közös erővel, kiseprűzni tűzhelye hajlékából, a magyar szellem igaz szándékú képviselőjéhez méltón. A kisszerű óvatosságot eztán sem iktatja életrendjébe, ha a belső parancs szól, ismét kockáztat, ismét vakmerő lesz az örök eszmények, emberség és magyarság kísértésében.

Mintha ínyei közt levendulát morzsolna az ember és a szűzi, tiszta illat közvetlenül áradna el minden sejtjében — olyan jószagú ez a budai éjszaka. A kék holdfényben halotti katafalk jelenik meg képzeletünkben. Semmi rettenetes nincs benne. Vajjon min múlik sikerünk és a sikeres élet titka mi? A jobbratörés kétszer ki nem osztható próbakövét hogy lehet kiállani? A modus vivendi és az önfeláldozás, a bénaság és épség, félbemaradás és kiteljesedés közt bukdácsolva hogyan jutunk el végre a katafalkhoz, jó életen át, jó halálig?

A kék holdfényben budai tanácsnokok hajlonganak, a confrater jó haláláért imádkoznak...

Erdős Jenő

 

(Politika, 1947/31. /november 1./ 6. p.)