ÍRÓ A BUDAI UTCÁKON
Budai
utcákat járom mostanában, esténként, nyughatatlanul és űzötten. Vonz az a
rendíthetetlen nyugalmi életforma, amelyből itt ma sem zökkentette ki az
embereket a földrengéses világjárás. Nemes áporodottság terjeng itt, mélynek
bűvöletére kissé méltatlannak, túl fiatalnak érzem magam, öreg budai tanácsos
andaloghat csak joggal a Horváth-utcán éjjel, tizenegykor, hazatérőben abból a
kocsmából, ahol Szent Noé temetkezési egylete székel és tagjainak jó haláláért
imádkozik. Szulejmáni bátyámmal titkolhatatlan izgalommal tanácskozunk e
furcsa, késői confratenitas tagságán. Be kellene
iratkozni, hogy imádkozzanak jó halálomért, —mondja újdonsült jegyességében,
nem sokkal házasság előtt.
Én jól
élni szeretnék előbb! És különös örömmel idézem az írót, aki ezeken a budai
utcákon annyit járt és figyelgette, esti kispörköltre menet, a pelyhes női
karokat, amint lefekvés előtt valami nemesen érzéki mozdulattal becsukták a
zsalugátert, hogy bent az álom édes ködeiben, a nyárspolgáriság szunnyadó
nyugalmába süppedjen egy családi tűzhely. Mi itt csakugyan méltatlanul járunk,
ifjan, a nyárspolgáriság vonzása és taszítása közt tévelyegve, méltatlanul,
mert gyermek módjára vagyunk, de kötelmek nélkül, szabadon, de másokat
eloldhatatlanul lekötve. Kalandorok vagyunk, pedig itt mézeskalácsosok laknak,
mézeskalácsosok és rókagalléros tanácsnokok.
,,Mézeskalácsosnak
születtem én és nem kalandornak”. — mondogatta viszont itt, Szent Noé
kocsmájában darvadozás közben Szindbád. De azért ő is a gyertyaöntő vénlányokat
kedvelte inkább, akik gyékényekhós, hombárnagyságú, mézeskalácsszagú szekereken
egymagukban csattogtak messzi nagyvárosokra és búcsúkra. Férjük nincs és éjjel
felriadnak, ha tűzi lárma keletkezik a környéken — odarohannak: „Hátha örökbe
lehetne fogadni egy gyereket.”
Igen, az
élet már-már elferdült, önmagába fordult idillje folyik itt csendben, különös
tenyészetben. A maga kisigényűségében, régi-régi vágányán, fennakadás nélkül
történnek a dolgok, ez az élet körülhatárolt vágyakozásaiban már-már önmaga
ellen fordul, apró láthatárával, biztosított, tompított hőfokán. Leányokban és
asszonyokban nincs itt meg az a mélyberántó, veszélysuhogtató varázs, mely mint
édes, fűszeres vonzás fogja meg a férfit és ad neki egy egész életre szenvedést
vagy örömet. A párnák talán hattyútollból készülnek a menyasszonyi ágyban, — de
a férfinak ez nem elég, adnak hát hozzá szenvedélytelen szokásokat, polgári
nyugalmat, empire szobát és tagságot az egyházközség tanácsában: ezerfelé
kötést, mely az idill „hattyúpárnáihoz” elég erős odaszegezni.
Gőgös és
engedékeny, célratörő és elandalgó bátyám úgy kerengett, a budai őslakók szeme
sortüzében, elrévülten — mint aki csaták elől akar kitérni, a magányos
szabadság, a kivert férfiság kínlódása, büszke fájdalmai elől akar megszökni, a
szellem vakmerő szökellései helyett testi nyugalmat, idegek-zsigerek békéjét
megtalálni. Az élet kereteinek szűkre megvont biztonsága — gondolja — itt reá
is kiterjedhet. Mert eddig a bizonytalanságot vesszőzte és fogta vakmerő
kantárba, — a sors ficánkoló paripáit puszta kézzel tartotta vékony zabolán,
hogy karjai majd kiszakadtak és finoman formált homlokán, az erek pattanásig
feszüllek! De egy pillanatra sem lehetett abbahagyni, a sorsot torkon kelleti
szorítani minden rosszindulatú mozdulatra és falhoz kényszeríteni, a fenyegető
vesszőket kikapni kezéből és visszaütni, mintha belől erős volna, mint egy
diktátor és elszánt, mint egy briganti. Sok volt már a megpróbáltatás fuldokló,
gyermeki szeretetvággyal
zsenge szívében, ezeriziglen érzékeny, pillangóröptű sóvárgásokkal lelkében! Gyöngeségeit
annyiszor kellett már erővé hatványozni a körülmények sujtása alatt, finomságát
durvasággá kifordítani védekezésül, ölelés helyett ütni, csók helyett elárulni,
mert tudta az egzigenciák tudományát! Helyet kelleti
verekednie, külsőre adni és látszatoknak áldozni, amikor szellemében örök
eszményeknek égtek kialudhatatlan mécsek! Nyárspolgárilag lemérhető, szőrös
kezekkel is kitapintható karriert kellett felmutatni az emberek előtt, akiknek
rangot, tekintélyt, pozíciót kell meglobogtatni, hogy az emberből az emberséget
is észrevegyék, szavát meghallgassák, igazát megtanulják és fennen adják tovább
fáklyaként a többieknek.
De még
több kell! Mert ezer külső jele van a nyárspolgáriságnak. Mert minden okos
eligazodása, minden eszes számvetése, meg-meginduló hódításai, eredményes
lépései ellenére is szabad volt eddig, szabadúszó, izgató jelenség, robbantó
különlegesség, amely a társaságban nem keveredett el, hanem lobogó nátriumként
pattogott a felszínén, érdekes és váratlan kisülésekkel! Sok volt benne a
szellem emberének nyugtalanító varázsa, kötöttségében is sok a kötetlensége,
nyugalmában is a kiszámíthatatlansága, odaadásában magavisszavonása,
— símulékonyságában a határozott különvélemény!
Érezte, hogy mégis-mégis olyan szabad, mint a sirály, röpköd alacsony
ciklusaik fölött, ismeri távlataikat, de nem fészkel meg köztük.
Megmozgatja az ő hatalmukat nemes céljaira, de úgy lebeg feléltük, mint
égbetörő fantoma szokatlan, magasrendű eszményeknek
és sohasem közösködik a hatalom birtokosaival.
Most
gyűlik ezeknek a reménye! A sirály fészket fog rakni, lemond nyugtalanító
röpködéseiről. Ám szulejmáni bátyám is gyűlő remények és bizakodások közt vall
a Horvát-utca holdja alatt, Szent Noé korcsmája előtt arról, hogy a patinás,
polgári tűzhely, amely készül befogadására, nem fogja leláncolni. A legényi
szabadság terhet alól a karikagyűrű bűvös ívén nem úgy akar kibújni, hogy
rabságba jusson. Újabb szabadságot akar, egy állandó frissességgel buzogó
hőforrást, fájdalmakon elkínzott idegeinek nemcsak zsongító elnyugvást, hanem
percenő sarjadást, sugárzó kedélyt, önmagából meg-megújuló erőt a parancs
véghezviteléhez, amit nyughatatlan szellemének kristályába metszett sors és
küldetés. Test és lélek bonyolult üdvözülésrendszerében
világosabb belső választással tudja majd a cselekedeteket jónak vagy
kárhozatosnak ítélni egy ragaszkodó asszonyi kar sugár ívébe bekerítve. Bölcs
és megfontolt lesz, de a bujtatott megalkuvásnak, suba alatti
léleksenyvesztésnek éppen olyan ellensége, mint eddig. S a képmutatást
élettársa segítségével akarja, közös erővel, kiseprűzni tűzhelye hajlékából, a
magyar szellem igaz szándékú képviselőjéhez méltón. A kisszerű óvatosságot
eztán sem iktatja életrendjébe, ha a belső parancs szól, ismét kockáztat, ismét
vakmerő lesz az örök eszmények, emberség és magyarság kísértésében.
Mintha
ínyei közt levendulát morzsolna az ember és a szűzi, tiszta illat közvetlenül
áradna el minden sejtjében — olyan jószagú ez a budai
éjszaka. A kék holdfényben halotti katafalk jelenik meg képzeletünkben. Semmi
rettenetes nincs benne. Vajjon min múlik sikerünk és
a sikeres élet titka mi? A jobbratörés kétszer ki nem
osztható próbakövét hogy lehet kiállani? A modus vivendi
és az önfeláldozás, a bénaság és épség, félbemaradás és kiteljesedés közt bukdácsolva
hogyan jutunk el végre a katafalkhoz, jó életen át, jó halálig?
A kék
holdfényben budai tanácsnokok hajlonganak, a confrater jó haláláért imádkoznak...
Erdős Jenő
(Politika, 1947/31. /november 1./ 6. p.)