Sirató sorok

– Látomások eltávozott írókról –

A tönkremenésnek vannak elbűvöltjei, akik a világi viszonylatokban úgy billegnek, mint egy földön rekedt kancsal szeráf: kétszeresen tévednek, ha ki akarják számítani lépteik következményeit, de akkor is árokba siklanak, ha figyelmetlenül szeretnének, csak úgy keresztül-kasul bolyongani az emberi érvényesülés kanyargóin át, kötelmek és követelések nélkül. Szóval mindenképpen mellé kerülnek a síma és bizonyos utaknak. Lanyha gőggel utasítják el maguktól a határozott cselekvést, s ha – esztendőben egyszer mégis el tudják szánni magukat valami úgynevezett „tettre” – majd a másik év nem elég emésztődni a következményeken. Pedig az élet az egzigenciák tudománya, politikusi kiszámításé, kupeci alkué, kortesi romlottságé. Behemót testű szenzáloké a boldogulás, akiknek agyveleje a csirkéével ha felér, idegzetük a pontyéval, de akarati életük karakán és aggálytalan, elégséges egy diktátornak akár!

Az említett angyali kancsiak idegei görcsös mélye zeng, zúg, morog és hánykolódásaiban az emberi múlt millió kínos tapasztalata, nyilalló szorongatottsága echózik, számlálhatatlan elsüllyedt fájdalmak gyémánttá préselődött villogása dereng, tüzel, váltja színeit és világítási effektusait – de akarati rétegének mintha semmi, de semmi geológiai múltja nem volna, emléktelen és újdonsült s mint egy harmadfű tinó, úgy ők is élnek, anélkül, hogy megtennék a karrierakarnokok számvetéseit. Ezért bicsaklik keskeny és szárnyaló bokájuk mégis-mégis abba a szintén említett árokba, amely csak fut, csak fut a bevált és korrumpált ösvény mellett, amely kevéssé nemesen formált bokákat is szívesen visz, sima hátán ormótlan lúdtalpakat és bütykös lábakat. Az árok pedig, egyenetlenségeivel, szomorú kaptatóival, gödrös fordulataival hasztalanul, de célosan fut s a föld kínos köldökéhez ér, ahol testet szétoldó fájdalommal függ a túlvilági boldogságon az emberi lét.

A magyar poéták ezek az árokfutók, akik az útszéli bővelkedésből kirekeszttettek, a pöffeszkedő karrier ércbástyáiról, a nyárspolgári érvényesülés rikoltó sáncairól letaszíttattak minden időben. Méla állhatatossággal nézték, fásultságukban is nyúzott bőrű érzékenységgel nézték a teremtett világot, az embert, az emberkéz teremtményeit, falvakat és városokat. Egy ázott mező, vagy latyakos út hosszú, hosszú aknáját nyitotta bennük – okkal vagy oktalanul? – a kétségbeesésnek. Minden konok esőcseppnek, szokatlan hópehelynek vagy rendhagyó szélrohamnak jelképes jelentőséget adtak azzal, hogy múlhatatlan szépséggel formálták meg írásban, de egyúttal kiolvasták belőle a saját fatális végüket. Tönkre kell menni, tönkre kell menni – zakatol a félelmetes monotónia annyi és annyi magyar író sorai mögött.

*

Nem szólva csak azokról, kiknek sorsa testies közelből fuvallt ránk –: Krudy Gyula arkangyali fölénnyel, – nagyúri generozitással és földönfutó élhetetlenséggel csak úgy bírta ki, hogy állandóan vedelte a bort budai kiskocsmák langyos pocsolyájába terült el, ötvenen túli, hízásnak indult, vendéglősnéknek udvarolt és fiatal szabolcsi nyírfákra hasonlító fanyar és tejszagú kislányokat szeretett, sok feleségéhez és gyermekéhez annyi közt érzett, mint kabátja pitykéihez: elvetett minden családi, törzsi, nemzeti és emberi kötést; ha célt választott ki, csak azért, hogy köztük céltalanul áramoljék. Szatmári kisnemesek mulatozásai közt vagy a pesti New-York kávéház obszkurus sajtódaxlijai és ügynökei társaságában egy honfoglaló magyar nagyúr, egy turáni kán külsejével ékesen ült, kétméteres magas törzsén féloldalt hajlott fején embertelen szomorúság áradt el, gőg és melankólia, alázat és menybéli fölény, nemtörődöm akaratlanság és gyilkos megvetése a földi hatalmasságoknak és földi értékeknek. Szolgabírókért és alispánokért ujját sem mozdította, akiknek vére pedig egy volt az övével, melynek arany vonalán akár a vereckei bejövetelig vissza tudott menni, – de váratlanul fortyogó dühbe esett s kész volt meztelen szál kardra kiállani, ha egyik vagy másik silány újságíró kollégájának bántódása esett. A mohó, haragvó életakarat felett az ő életgyökereket roncsoló melankóliája úgy úszott el lomhán és tárgytalanul, de beivódott a kávéházi siserahad idegeibe s halkította-tompította ha nem is az élelmességüket, de a modorukat. A pesti „ogyoék” is elhalkultak ilyen embertelen szomorúság árnyékában, szíven találva attól a tragikus sorstól: hogyan oldódik szét ebben a fojtogató búbánatban az írói kétségtelen tehetség is. Humánusabbra és kevésbé rosszindulatúra hangolta át hasító, érdes okosságukat és javíthatatlan veséző kedvüket a látvány, amint ez a legnagyobbra hivatott író ott előttük szántotta végig a kéziratok báláit, hogy pénzt keressen. Holott időtlen-édes szemlélődésre született, andalogni fejedelmi kastélyok termeiben és teraszain, hogy drágalátos ősmagyar hangulatai tündéri emelkedőin és lejtőin csak úgy észrevétlenül fakadjon fel a remekmű, szinte mellékesen, félig elgondolt, máris megvalósult gesztusból; már-már leírási technika nélkül. A pesti kávéházban „okos gyerekek” és kártyakibicek között pedig pusztán ez a leírási technika vitte-vitte, kanyargatta képzeletét s íratott be vele a pénzkeresési kényszer átrághatatlan papírhegyeket, – hogy a szerkesztők már olvasatlanul nyújtották a rotációs torkába, adózva a tehetség kétségtelen jelenlétének, félve a talentum elbicsaklásainak tragikusságát, s az ember figurájának tiszteletet parancsoló varázsát.

Molnár Ferenc, a „törzsasztali urbanizmus” kitenyésztője, a gyors ütemű és kikerülhetetlenül ordenáré pesti prosperálás figyelője, tollnoka, igrice és vigéce a lázas, kapkodó és feltorló sikerek sistergése közt is ugyanabban a rettenetben élt tulajdonképpen, mint Krudy. Krudy alkati provincializmusából, mezei magyarságából nem tudott kivetkezni, ősi fajtája nehézkesebb életritmusa, avult hún közönye visszahúzta a körúti pezsgés rikító, friss mázolása percében is valahogyan máris áporodott légköréből a genuinabb magyarságú, zárkózottabb, mozdulatlanabb és elmaradott régiókba, elátkozott kurucok, lápi betyárok és ugocsai kán-ivadékok igricévé szegődni. Ő volt a laudator temporis acti, Molnár a laudator temporis praesentis. A nyíregyházi dzsentri-író az elegáns, haldokló, stílus-tiszta múltat, – a franzstadti zsidó orvos-fi az iromba, borzas, kifeslő jelent, az újdonatúj budapesti hétköz trivialitását dicséri. Az egyik a friss körutak ragadós maiságát, becstelen sziruposságát, koszos érzelmességét, kósza gründoló mohóságát glorifikálja, – a másik falusi kertek dűlőutait vonja költői dicsfénybe, a nádas kúriák szublimált ősiségét, mátlan és jövőtlen arisztokratikus kitenyésztettségét„ bennszülött reménytelenségét, stílusos züllöttségét, törzsökös élhetetlenségét. De Molnár csak azért bújt fölényébe és engesztelhetetlen gonoszkodó rosszhiszeműségébe, mert belül rongycsomóként csuklott össze, ha arra gondolt, hogy belőle sosem lehetne nyugdíjhúzó honoratior öreg napjaira, mint Krudyból, – ha pecsétes mellényű, dohányszagos szakállú zsidó öregapjára gondolt. Krudy tönkremenésre születettsége egy megszentelt stilisztika ősi szabályai szerint fenyegetett a kikerülhetetlen véggel, mondataiban a magyar elítéltség ernyedt, pillangószárnyú verdesése alakította ki a megejtő bűbájt és a morbid előkelőséget; Ady szavával, a „magyar maradandóság vágtatott” oeuvrejében. A molnári műben a percenetnyi magyar változás áporodott, zápult és rekedt meg és rettentett. Ezért kellett kergetnie a sikert és, ahogy Hevesi András igen találóan írta meg róla, elrontatni magát egyes barátaival, – elrontatni avagy trónszéket és dobogót fogadni belőlük lábai alá: Molnár és a tizenkét csacsener. Ezért jutott csak egyszer olyan remekműre ideje, mint a Gőzoszlop, amelytől hetekig bénán és szédelegve kereng az ember szélütötten, hányingerlő zaklatottsággal, érezve minden pillanatban elkárhozottságát. Mert azt kelepeli és újrázza, hogy a jóság és nagylelkűség, hála, hűség, hősiesség, minden-minden emberi nagyság tulajdonképpen a szélhámosság határain billeg ... billeg ... s ha mégsem billen át, káprázat, csalás, hazudozás és őrült handabandák s nagyképű pesti anzágolás árán tartható fent üdvderítő illúziója, – mert egyetlen földi valóság az ordenáré kisszerűség, a menthetetlen útszéliség, a darabosság és durvaság, a vigyori józan stupiditás és a hajlíthatatlan becstelenség. Igen, könnyű ezt így kivonatolni, de míg Molnár elmondja fantasztikusan fordulatos és minden fordulatával egyre mellbevágóbb inzultusaival – addig eláll a lélegzetünk, nincsen hő fejünknek hova fordulnia az otthontalanság, a borzongató csillagközi magány érzésétől, az emberi megváltatlanság dörejlő revelációjától.

Krudy nekieresztett gyeplőjű élete elmúlt. Lehullt, mint egy szárnyaszegett magyar kócsag, kerengve-derengve-vitorlázva a szabolcsi puszták felett. Csontjai felett ó-magyar síralom nádsusogásos bánata leng, a sás és gyékény torzsoka alatt a beregi vidéken az ordas, bölény és nagymérgű medve veszedelméről álmodik a nemes mívű koponya, a magyar nép pusztító medvéjéről, melynek igazi nevétől pusztai nomád korukban is rettegtek, hanem „erdei nagymérgű állat”-nak hívták. Molnár nevén nevezte Adonájt, az összeálló magyar kispolgári haladás selejtes istenségeit, éltető kapzsiságait, pénzéhségét, lépre csaló, repeső, hivalgó nagyvilágiságát, megejtő kommercializmusát, talmi nyugat-rajongását, ál-eszességét, hamis műveltségét. Ezért kergeti még ma is a sikert, egy belső Nansen-útlevéllel kiűzött fejedelemként, expressvonatok állampolgárságában élve. Szétugrasztották mellőle a majesztetikusan pökhendi „veseasztalt” a világ hasonlíthatatlan változásai, de új könyvét fogvacogva küldi, fuldokló tisztelettel küldi a magyar hazába, a dobutcai olvasónak s az ugocsai udvarház gazdájának, miksautcai könyvkapitalistának. Mert halszaggató szorongással csak innen és csakis innen akarja életre galvanizálni a sikert. A szutykos nyilas redakciók vidéki suhancainak recenziójára kíváncsi, a pesti poros, alvadt vérű, szúhos szuffitájú fórumok bűvölik el szemét a férges szemű nyomor, a nyüves éhenhalás, a kikerülhetetlen tönkremenés látomásától.

*

[...]

ERDŐS JENŐ

(Szép Szó, 1939/31. VIII. köt. 1. füzet. /január-február/ 4-10. p.)