A magyar múltból. A cseszneki vár romjai	A magyar múltból. A Rákóczi-várkastély Sárospatakon

„Rákóczi népe”

A ruszin nép ...

Semmi zaj, semmi fény, semmi pompa nincs az életében ennek a jó, egyszerű és üde lelkű népnek.

Ha a múlt századokba visszanézünk, azt látjuk, hogy olyan indulattalanul, különösebb becsvágy nélkül éltek, hogy az már népmesébe illő. Mert ugyan, hogy lehet azt elképzelni, hogy ez a nehéz körülmények közt élő árva nép szinte angyalian szelíd és jóindulatú s egyben hűséges is maradt az ő szívében?! Nem volt magyar szabadságmozgalom, amelynek ne álltak volna melléje ezek a „Rákóczi földijei”. A szegénység tette talán olyan tüzessé és ábrándossá őket, hogy a szabadságnak elég volt a szent szavát hallaniok, — mindegy, ha nem is ők mondták ki! Ez a derék s gyermekesen naiv nép ég és föld között élt, a Kárpátok magasában, ahova már csak Isten lát el. Mit csinálhattak egész életükben, mint azt, hogy figyelték a fenyőfa növekvését, ezt a gyönyörű fát, amely a természet összes előnyét magába szíva megteremtette nekik a legkisebb és majdnem egyetlen jövedelmet a sudárrá nőtt törzsekkel.

Szerették ezeket a fenyveseket és figyelték finom susogásukat. A ruszinok a fenyőkkel társalogtak és nekik ontották ki szívük minden titkát. A sok-sok fenyő nőtt, növekedett napról-napra, rügyeket dobott ki gallyai hegyére, hogy levelezzenek s az élet és a megélhetés ősforrását megadják szegény népüknek. A ruszin fejsze éles sikoltással vágott bele minden törzsbe száz és száz esztendőn át minden alkalommal, hiszen szívbéli szeretettel voltak irántuk. De mégis csak vágták, csak döntögették a fenyőt az északkeleti őserdőkben, ahol az „ezeresztendős fáknak az alkonyi homályban olyan alakjuk van, mintha fiatalkorukban megcsodáltak volna egy medvére vadászó Árpád királyfit, akinek az arca egy fa kérgébe vésődött...”

Ami a kormányzat szociális gondoskodásából rájuk jutott, azt meghálálták, mint alföldi aratók; Egán Ede, tragikus sorsot ért kormánybiztosuk és Bartha Miklós őszinte szociális, körültekintő helyzetfelvétellel, komoly vezércikkekkel siettek segítségükre. De hogy az irodalom figyelme önkéntelenül is feléjük, valamint a szlovákok felé fordult, — az már szinte magától értetődött.

A szlovák érzelmesség, az édesen enyhe kedélyvilág, a mélabús lágyság és szíves áldozatkészség először Mikszáth Kálmánt bűvölte el. Az ő elbeszélései minden érdekes foglalkozásukat szinte minden falujukat belopta a magyar olvasók szívébe, — „irodalmi földrajzkönyvet” készített ő erről az egész tájról s aki az iskolában elfelejtett a geográfia-órának tájékára menni, ezekből az elragadó írásokból mindent kárpótolhatott. Mikszáth és később Krúdy Gyula győzött meg bennünket arról, amiről ezer esztendő alatt a megénekeltek életükkel tettek bizonyságot. Végérvényesen bevonult az irodalomba ez a sajátosan egyedül való táj.

Krúdy Gyula már egyenesen atyai aggodalommal gondolt kedvelt ruszinjaira és szlovákjaira. Gyakran megesett vele, hogy hajnalban, a szokásos gőzfürdő után, amikor a kávéház füstjét kigőzölte magából. lebírhatatlan sugalmak alapján kikocsizott a Keleti pályaudvarra és jegyet vett Munkács felé. Utazását szlovák nemesek és ruszin kocsisok vidámították. Ungvárnak Budapestet utánzó villanylámpái és a Gyöngyösi Társaság műkedvelő urai, kultúraterjesztő vándorszínészei kavarogtak ilyenkor szeme elé, fenyőt és borovicskát fuvarozó szlovák szekeresek, fát döntögető ruszinok. Akkor még a délutáni pesti expressz éjfélkor elérte az országhatárt... Krúdy a legutolsó napszámost is magyarul szólította meg. Az arcok pírja feléledt a magyar szóra s úgy fogadták, mint egy újonnan jött nagyobb testvért. Ez a barátság az ő könyveiben, felolvasásaiban és személyében a távoli Nagybudapest követét látta. A pezsgő pesti magyar irodalom és művészet kézzelfogható üzenetét látták benne megtestesülve, ezért fogadták megkülönböztetéssel. Finoman formált tenyerét a gazdagok kezében is tarthatta, de ujjait bedugdoshatta az elesett nép szikkadt bordái közé. Álomszerűén éles hallással, kényes fülével kihallgathatta itt az élet apró, nehéz lélegzetvételét. Különös műszerei voltak erre. Élményt gyűjtött közöttük arra, hogy majd sok cikkben hasznosíthassa benyomásait. Készséggel figyelte a busafejű alföldi diákgyerekek magolását, akiket idevetett az élet valaminő fordulata, vagy az itt meghúzódó rokonságuk. A begyes kis-asszonykák tüntetően ropogtatták itt a magyar szót a skatulyányi kis állomásokon. Ott téb-lábolt egyikmásik kisvárosuk korzóján, végighallgatta a sétálgató hölgyek friss pletykáit s ezzel is nagyobbította különös ismeretanyagát és megrajzolta a századvég és a századelő asszonyainak rokonszenves csalafintaságát. Rajtakapta a kisbírót egyik istenhátamögötti falujában, hogy amint dobol, nyájasan harsány magyar dobolás után szlovákul is kikiáltja a közigazgatás újdonságait, — ha kinek netalán szüksége volna rá, mert nem értett vala mindent ebből az ázsiai, kemény magyar idiómából.

Krúdy mindenben társa volt Mikszáthnak s együttesen kihasználták a felvidéki tájban és emberben rejlő lehetőségeket az irodalom számára. A lakosság sorsa magától is kívánkozott itt az írói feldolgozásra, a sok-sok változat, a száz és száz egyéni sors, — nem kellett itt már sokat kerekíteni a mesén, amelyet az élet maga tett olyan irodalomba kívánkozóvá ezen a tájon és ezek között az emberek között. Krúdy tulajdonképpen soha sem törekedett csattanóra, történeteit sosem vezette a végkifejlés felé. A részletekkel, a mértaniasan kemény foltok eldobásával foglalkozót”, — inkább elbújt stílusának mesterien opálozó fellegei mögé. Szerette, — persze, hogy szerette, hiszen vérbeli író volt — a rikítóan egyéni sorsokat, furcsa személyiségeket, a magyar glóbusz sajátos, bűvös és magányos figuráit, — de a tucat-életek titkát kiszűrni is csodálatos érzéke volt!

Mikszáthnak áradó élet kellett, terjeszkedő életek, sok külterjes bonyodalom, — Krúdy pedig a nyöszörgő kisszerűségek végezetét betűzgette az eseménytelen ruszin életek ismétlődő szürkeségében. Itt legfeljebb annyi a fény, mint a menynyit egy felleges nyári éjszaka elbír a szentjánosbogárkák szárnyán. Mélységes megindultság jellemzi írásait, testvéri együttérzés, egy búskomoly magyar úr búbánata_; férfias segítő szándéka. Ahogy a ruszinok magyarimádatáról szól, a férfias testvérszeretet gordonkaszaván beszél. A fenyőről, a fenyőről ír annyit és annyit, hogy már egész fenyő-hitregevilágot épített ki a ruszin népképzelet mintái szerint. Hiszen ez a nép hálás az élettelen tárgynak is, ha az segítségére van, — hát a fenyőfát hogyne vinné mondái világába! Mélységes megtisztuláson zubogtatja át érzelmeinket minden sora, amit a ruszin testvéreinkről írt. Ha most élne, biztosan vállalt volna már egy ruszin testvérfalut!

ERDŐS JENŐ

(Uj Idők, 1944/30. /július 29./ 104-106. p.)