Krúdy Gyula meghalt.

 

(Felvételünk a Képes Pesti Hírlapban.)

 

Sűrűn arat a halál mostanában a magyar irodalom magtermő földjén, amelynek ma újból lekaszálta egyik legdúsabb kalászát. Pénteken reggel meghalt Krúdy Gyula és ahogy az óbudai Templom-utca egy csendes kis házában, félig leégett gyertyaszállal éjjeli asztalkáján, úgy találták holtan, mintha álmodnék, ennek a különös és csodálatos költőnek egész élete ott volt halálában. A költő az igazi, sohasem erről a földről és erre a földre való, de Krúdy Gyulára különösen áll ez a keserű és megmásíthatatlan igazság. Mindig ott kereste és ott találta meg igazi életét, ahonnan ez az élet már régen elköltözött: a békevilágban ódon és regényes felvidéki városok, már akkoriban is régen elviharzott szilaj nyírségi gentry-élet álmait álmodta, amióta pedig fejetetejére állott a régi világ, a háború óta; a régi Pest-Buda álmait szövögette színes, elringató puhaságú meseszőnyegekké. Ami más költőknek a hitregebeli szárnyaló Pegazus, az neki a „vörös postakocsi” volt, a táblabírói kor postakocsija, amely szárnyalni nem tudott, sem felfelé, mint a repülőgép, sem előre, mint az autó, hanem csak csendesen poroszkálni tűnt idők nyomában, akár jegenyés országutakon, akár régi városok zökkenős kövezetén, de mindig a nosztalgiák és ábrándok édesen halk bánatába ringatva utasát, az álmok felhőfutását követve. Szindbád a vörös postakocsin ... nemcsak Krúdy Gyulának, hanem egész fajtájának, a tragikus magyarságnak jelképe az ezeregyéjszaka keleti hajósa, akivel napnyugati tájakon bolyong az ábrándok szekere ... minő célok felé? Semminő más, csupán az álomért való álom, az ábrándért való ábránd, a vágynak megmaradó vágy céljai felé, mintahogy a cigány nyirettyűje alatt felzokogó magyar nóta is csak arra való, hogy álmok, ábrándok, vágyak és mámorok szülessenek belőle. Szindbád a postakocsin, Krúdy Gyula, utolsó cigánya volt ennek az önmagáért való csendes, édes mélázásnak, nekikeseredésnek, felkurjantásnak, élete, munkája megtestesülése a felhős-derűs magyar léleknek, halála pedig – az óbudai csendes házban, a félig leégett gyertyaszállal ágya mellett – beteljesedése volt életének, melynek minden rebbenése elmúlt idők felé röpítette az utolsó postakocsi utolsó utasát ...

F. J.

 

(Pesti Hírlap, 1933/108. /május 13./ 5. p.)