Krúdy Gyula meghalt.
(Felvételünk a Képes Pesti Hírlapban.)
Sűrűn arat a halál mostanában a magyar irodalom
magtermő földjén, amelynek ma újból lekaszálta egyik legdúsabb kalászát.
Pénteken reggel meghalt Krúdy Gyula és ahogy az óbudai Templom-utca egy csendes kis
házában, félig leégett gyertyaszállal éjjeli asztalkáján, úgy találták holtan, mintha
álmodnék, ennek a különös és csodálatos költőnek egész élete ott volt
halálában. A költő az igazi, sohasem erről a földről és erre a földre való, de
Krúdy Gyulára különösen áll ez a keserű és megmásíthatatlan igazság. Mindig ott
kereste és ott találta meg igazi életét, ahonnan ez az élet már régen
elköltözött: a békevilágban ódon és regényes felvidéki városok, már akkoriban
is régen elviharzott szilaj nyírségi gentry-élet álmait álmodta, amióta pedig
fejetetejére állott a régi világ, a háború óta; a régi Pest-Buda álmait
szövögette színes, elringató puhaságú meseszőnyegekké. Ami más költőknek a
hitregebeli szárnyaló Pegazus, az neki a „vörös
postakocsi” volt, a táblabírói kor postakocsija, amely szárnyalni nem tudott,
sem felfelé, mint a repülőgép, sem előre, mint az autó, hanem csak csendesen
poroszkálni tűnt idők nyomában, akár jegenyés országutakon, akár régi városok
zökkenős kövezetén, de mindig a nosztalgiák és ábrándok édesen halk bánatába
ringatva utasát, az álmok felhőfutását követve. Szindbád a vörös postakocsin ... nemcsak Krúdy
Gyulának, hanem egész fajtájának, a tragikus magyarságnak jelképe az
ezeregyéjszaka keleti hajósa, akivel napnyugati tájakon bolyong az ábrándok
szekere ... minő célok felé? Semminő más, csupán az
álomért való álom, az ábrándért való ábránd, a vágynak megmaradó vágy céljai
felé, mintahogy a cigány nyirettyűje alatt felzokogó magyar nóta is csak arra való,
hogy álmok, ábrándok, vágyak és mámorok szülessenek belőle. Szindbád a
postakocsin, Krúdy Gyula, utolsó cigánya volt ennek az önmagáért való csendes,
édes mélázásnak, nekikeseredésnek, felkurjantásnak, élete, munkája
megtestesülése a felhős-derűs magyar léleknek, halála pedig – az óbudai csendes
házban, a félig leégett gyertyaszállal ágya mellett – beteljesedése volt
életének, melynek minden rebbenése elmúlt idők felé röpítette az utolsó
postakocsi utolsó utasát ...
F. J.
(Pesti Hírlap, 1933/108. /május 13./ 5. p.)