Ellenvélemény
Nem
líra: epika
Huszárik
Zoltán: Szindbád
A film az
emlékezeten alapul. Szindbád emlékezetén. S mivel ez
a legteljesebb mértékben egyedi, felvillanásai a líraiság képzetét kelthetik.
Sőt, mivel hősünk egyfajta tökéletesen kimunkált esztétikai életvitelre
törekszik, emlékeiben az érzéki szépség uralkodik. A Szindbád-film
ezt tökéletesen kihasználja (a filmművészet általában véve is alkalmas arra,
hogy ilyen lehetőségeket kihasználjon). A kamera teljes természetességgel
válhat Szindbád szemévé, emlékezetévé. S míg bármely
más közegben finomkodó artisztikummá laposodnának a bomló virág, a havon lassan
gördülő meztelen nő, a vörösen izzó parázzsá lett fahasábok, a szikrázó sörények
stb. képei, itt a bánatos-nosztalgikus életélvezet hiteles adalékaként
szerepelhetnek. Nagy bravúr ennek felismerése, sőt ezen túl igen komoly művészi
teljesítmény is. Mert a film egységes közege nem csekély mértékben éppen az e
mozzanatokra szorítkozó emlékképek által teremtődik meg, hangsúlyozva, hogy
ezek maradandóbbak, mint a töredékesen rekonstruálható események (amelyek a
valóságban is hajlamosak arra, hogy képekké szétesve éljenek tovább).
A szépségek
refrénszerű ismétlődése tehát nem lírai tartalomra és szerkesztésmódra utal, hanem
arra, hogy az élet egységét kereső, elmúlt éveire emlékező Szindbád
folyamatosság helyett törmelékeket talál, s így élete felidézése nem nyerhet
szokványos epikai formát. Szindbád emlékezete azonban
mégiscsak átfogó emlékezet, s így mélységesen epikai természetű. Nem az
események pontos megőrzése s az ebből kivont és sűrített, általános érvényű
problematika felismerésének képessége teszi azzá, hanem az a sajátos
passzivitás, amely Szindbád személyiségének lényege.
Ez az emlékezet az esztétikai életvitelen alapuló, közvetlen és reflektálatlan
működésével egy egész életbe kínál belátást. Egy olyan életbe, amely nem
megjelenik, hanem igazi alakját ölti fel az emlékezetben, ennek öntudatlan perszeverációiban, kihagyásaiban, spontán, esztétikai elvű
folyamatában. Ennek az életnek igazi alakja nem az emlékező, hanem az ebbe a
sajátos emlékezési folyamatba belepillantó idegen számára bomlik ki. Aki előtt
a szabályosabb epika tárul föl: egy emberi sors.
Ki hát valójában Szindbád?
Nem a legendás
tengerész. De az út, amit megtett, mégis hatalmas. Egy egész élet, sőt talán
több is, hiszen meghalni is többször halt meg. Ez az élet sajátos műalkotás.
Megfáradt
grácia, megkésett biedermeier báj lengi be. Nevezhetnénk játékosságnak is, valójában
azonban több ennél. Szindbád nem játékos ember,
hanem passzív stratéga, aki életét az élvezetekre építené, de úgy, hogy a
fájdalmat elkerülje.
Elmúlt korok,
ma már játékosságnak ható viselkedési formát fölidézve védekezik az emberi
sors, az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlansága ellen, ezek azonban e
játékszabályoktól független törvények szerint alakulnak, s meg-megzavarják Szindbád lelkét. A kis virágáruslány például érthetetlen és
váratlan tettre szánja el magát, disszonánsan zárja le az idillnek induló
kalandot. Szindbád, bár megrendíti az öngyilkosság, a
havon élettelenül heverő virágáruslány képét lassan-lassan átformálja emlékezetében
havon forgolódó, karcsú, mezítelen szépség képévé. Szindbád
védekezései során néha mesebeli királyfit is alakít, aki lánykeresőben utazik
ismeretlen tájakon, máskor egyszerűen csak azt mondja, amit a kucsmás,
ködmönkés, fázós hölgy hallani akar tőle; legtöbbször azonban hallgat.
Így sokáig ki
tudja húzni magát a valóság szorításából, mert ahogy egyik helyről a másikra
utazók, örökös egymásutánban, úgy lép újabb és újabb kapcsolatokba, s távozik
az előzőekből. Nagy elődeitől, a Don Juanoktól abban
különbözik, hogy bár ő is szakadatlanul az érzéki zsenialitás állapotának
elérésére törekszik, e harc megvívásához minduntalan segítségül hívja
intellektusát: míg Don Juan az érzéki zsenialitás
praktikus specialistája, addig Szindbád az elmélettel
is kacérkodik.
Szindbád magányos ember, de magányának már csak ideig-óráig van vonzása. Mert ez a
magányosság nem a démoni társadalmonkívüliség
állapota, hanem passzív kiszorultság, melyet a játékosság tesz gálánsan mélabússá.
Szindbád az idő ellen folytat harcot, s közben a
múlt felé szorul vissza. Ám magányossága a jelenben van megalapozva, így
közösségre a múltban sem talál, csak színhelyekre és gesztusokra, melyek
segítségével a jelenben való elkülönülését tovább fokozhatja.
Lassan-lassan
hozzánő a választott szerep. Az ifjúság szertartásos és keresett bájú francia-
négyesét még csak hódító játéknak éli meg, később azonban a törékeny és
megfejthetetlen szépségek Don Quijotéja lesz.
Képzelete mellé az emlékezete is felzárkózik.
A valaha
díszletként használt színhelyek, előre kiszámított gesztusok saját életének
elidegeníthetetlen tartozékaivá válnak, bár a képzelet királyi játékai nyomán
megvalósuló kalandok csak hervatag szépségüket őrzik meg az idők folyamán. Régi
korok büszke mozdulatai, szavai, nosztalgikus játékká alakulnak, sajátos búfelejtővé,
amelyek — évek vagy évtizedek távlatából visszatekintve rájuk — éppenhogy bú forrásává válnak: a sehová nem tartozás, a
magányosság kifejezőivé. A játék által idézett múlt és a múlt idézésére
épített jelen örökre a képzelet és az emlékezet világába zárja Szindbádot.
S noha ez nem
ellenkezik céljaival, s nemegyszer védelmet nyújt a valóság esetleges
támadásai ellen, ő mégis elégedetlen.
Képzelt és
felidézett világa nem teljes; szépségekben olyan gazdag, de még ezek birtoklására
nem elegendő az ő élete. Ennek szomorú, rezignált tudomásulvételét fogalmazza
meg igen poétikusan a tavi korcsolyázás jelenete: a párásködös, téli táj
lebegésének és a kimondhatatlant hibátlan kürben
elkorcsolyázó lány mozgásának — részleteiben unos-untig ismert, egészében mégis
titokzatos — együttese. Egyik legsűrítettebb példája ez a szindbádi
élményvilágnak, életátélésnek. A banálisban,, az
ordítóan hétköznapiban is költészetet, sajátos, rejtett szépségtartalmat
fedez fel, amely titokzatos sugárzásával kiemelkedik a hétköznapiság
kötöttségéből. Szindbád kalandjai, emlékei és
képzelődései megannyi harc a banalitás, az élet
kiüresedettsége és mechanikussá válása ellen.
Míg ez a harc
a képzelet és a fantázia igen nagyfokú aktivitására épül (hiszen ezek vetítik
bele a poézist, a szépséget és a harmóniát a köznapi találkákba és a szürke
asszonyi sorsokba), egészében véve mégis passzív. Mert önvédelmi harc az, amely
individuális célzatú és jelentőségű, még akkor is, ha
társadalmilag általános élethelyzet kifejeződése. Szindbád
önmegvalósulása — amely elsősorban az
elhárításra, a kiküszöbölésre épülő önvédelmi folyamat — minden és mindenki
ellenére megy végbe, de nem a valóság, hanem a képzelet és az emlékezet
talaján. És ez az, ami végképp megpecsételi Szindbád
magányosságát. Mért e harcnak csak ő az egyetlen valóságos hőse, a többiek,
bár szintén valóságosan létező személyek, Szindbád
önirányultsága folytán legfeljebb csak az ürügyek és az alkalmak szerepét
játszhatják, igazi résztvevőkké soha nem válhatnak. Szindbád
ugyanis csak a kereteket keresi a külvilágban, a tartalmakat önmagából és
önmaga által kívánja megteremteni. Nem mások életének a megértésére és
átélésére törekszik, hanem a saját elképzelései szerint való teljes életet akarja
átélni. Ezért, míg a nők szünet nélkül fecsegnek Szindbád
közelében és társaságában, ő általában szórakozottan hallgat. Ha tetszik:
(titokzatosan. Valójában csak védekezőn. Kerüli a megrendülést, s elhárítja — mert
nem bírja el — a mások sorsáról való tudást. Ahogy ilyesmire kerülne sor,
hátrál, védekezik, játékokba bonyolódik, csakhogy elkerülje azt az érzelmi
agressziót, amelyet egy másik emberi sors feltárulása okozhat.
A banális női
fecsegéseket kedveli, a holdfényes éjszakai sétákon vagy a kerthelyiségbeli
vacsorákon elandalodó hölgyek édes-bús visszaemlékezéseit és lázas
fantáziálásait. Az őszinte szó és tett megrontja kedélyét, megzavarja terveit
és hadállásait. (Öngyilkosságok, Lenke panasza stb.).
A harmónia
törékeny és sérülékeny, nem bírja el a „tudást”. Éppen ott, ahol legteljesebb
szépségében és varázsában jelenik meg (a tavi korcsolyázásban), van benne a
legtöbb titokzatosság, álomszerűség, tünékeny lebegés.
Szindbád dolgát megkönnyíti az, hogy a nők — öregek és fiatalok egyaránt — magúikról beszélnek, s legfeljebb Szindbádot
akarják magukhoz hasonítani. (Fogadkozásokat és meghallgatást, bókokat és
kedves hazugságokat igényelnek csupán, de igazi lényegük
ha van — éppoly rejtett és leplezett, mint Szindbádé.
Nem életük tartalmai találkoznak közös kapcsolataikban, hanem életük
külsőségei. Ezért remélheti Szindbád titkon, hogy
rejtélyes szépségek kisugárzását élvezheti e
kapcsolatokban.
S ha csak ez
lenne Huszárik mondanivalója Szindbádról,
ez sem lenne kevés, csak kiegészítésre szorulna. De a film sem Szindbádot, sem Krudyt nem
szegényíti el, bizonyos teoretikusan kiélezett problémák tisztább ábrázolása
kedvéért; egy emberi sors teljességének bemutatását tűzte ki céljául. E
teljesség elérésének eszköze pedig nem a kronologikus
rend, vagy a szigorú ok—okozati meghatározottság, gondosan motivált lélektani
összefüggések megrajzolása, hanem egy sajátos szemlélet, amely új fényt derít Szindbád sorsára: az irónia.
Az
irónia
Az irónia itt
nem egyszerűen az alkotók leleménye, hanem az ábrázolt valóságtartalmak
objektív alkotórésze is. Hozzá tartozik a teljes képhez, elhallgatása^ vagy föl
nem fedezése idealizálást jelentett volna.
Szindbád inkognitója nem végzetszerű, ennek ábrázolása — sőt egyszerűen ennek
megállapítása — a szindbádi életvitel egyik kritikus
korrekciója. Maga a tény önmagában ironikus értelmű, s még inkább az
megjelenésében: az inkognitó páncélszemei Majmunka,
az öregedő, nyugalomba vonult orfeumi hölgy előtt pattannak meg.
Mujmunka abban különbözik Szindbád többi hölgyétől, hogy
egy személyben hallgatósága és közönsége, sőt, társa az emlékek fölidézésében. Szindbád élete titkának megfejtésében sincs jobban
lemaradva, mint maga Szindbád; és ő az egyetlen nő,
aki nem magáról beszél, hanem Szindbád kalandjait emlegeti
föl. Majmunka múltjának legszámottevőbb eseményei Szindbád múltjának felkutatásából állnak.
Úgy tetszik, ő
az egyetlen, aki valóban meg akarta szerezni magának Szindbádot,
hisz nem önmagával, hanem vele törődött, s így ő az egyetlen, aki felismerte azt,
hogy Szindbád iránti érzelmei — az érzelem tárgyának
önössége és valamiféle elérhetetlen boldogságra való irányultsága miatt — nem
nyerhetnek viszonzást. Lemondott tehát a szerelmes nő szerepéről:
„Tudja, Szindbád, néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a
kedvese — elhagyott, elfelejtett kedvese volnék —, hanem az édesanyja. De
ismerem is magát. Mintha én hoztam volna a világra.”
Szindbád Majmunka előtt oly leplezetlenül áll, hogy
együttjátszásra is képes vele. Meséje a budai hegyekbe való kirándulásról,
amelyet majd ő és Majmunka tesznek egy szép napfényes
délutánon a lóvasúttal, játékos-önironikus beismerése
annak, hogy csak a képzelet békéjét, derűjét és boldogságát tudja nyújtani,
amely ugyan soványabb a valóságnál, de bármikor elérhető, karosszékben,
vasárnapi ebéd után is felidézhető. S e tréfás nosztalgikus mese visszamenőleg
is leleplezi a hajdani kalandokat, amelyeket nemes szenvedéllyel, borongással
és rejtelemmel, poézissel és pátosszal, egyedül az ő képzelete telített meg,
mint ahogy még fogja is néhányszor az eljövendőkben.
Majmunka mellett oldódik valamelyest Szindbád
magányossága, de ez csak pihenőt, kis kitérőt jelenthet, s így hangsúlyozza az
iróniát: Szindbád képzelt idillekben pihenteti meg
fantáziával színezett kalandjait olyan társaságban méghozzá, amely a képzelt
idillt ugyan a legmélyebben átélni képes, ugyanakkor azonban egyetlen percre
sem feledkezik meg kitalált mivoltáról.
S mint ahogy e
lelepleződés — Szindbád többi szembesülése is
ironikus színezetet kap.
Valahányszor
élete tökéletlenségéről beszél, passzív és nosztalgikus életvitele folytán
szavai mindig ironikusakn csengenek. Pedig nem öniróniáról
van itt szó. Felismerései (gyermeki mivoltáról, társtalanságáról, a szerelem
szerepéről az életben) a legteljesebb mértékben nélkülözik az öniróniát,
mélabúsak és elgondolkozók. Ez és az élet teljességének élvezésére való szakadatlan
törekvése disszonáns kapcsolatban áll egymással. S ha mindehhez hozzávesszük
még azt, hogy milyen helyeken tör elő Szindbád
önelemző szenvedélye (Majmunka ebédlőjében lábáztatás
közben, egy plébániakertben tavaszi délelőttön borozás közben, egy örömházban a
bárzongorára dőlve), akkor világossá válik, hogy Szindbád
életében a megtervezetlen helyzetek mind-mind az életvitel gondosan kialakított
méltóságossága ellen munkálkodnak. Legszebb példája ennek azonban nem is Szindbád merengő monológjai közül való, hanem Vendolin, a pincér diszkréten előadott élettörténete,
amely a fácánsült és a velős csont, valamint a paradicsommártás pompás egymásutánját
köríti szerény ráadásként. Szindbád, aki az étkezés
szertartásos és féktelen élvezésének egyesítésén fáradozik, s újabb szépségek bekebelezésére figyel, kénytelen meghátrálni a
mások sorsa iránti érzéketlenségében. S Vendolinban —
hacsak egy percre is — a barátot, az ellenfelet és a
sorstársat felismerni.
Az irónia
azonban nem ilyen szétválasztottan jelentkezik a filmben, tehát nem ironikus és
érzelmes jelenetekre bomlik szét az egész, mint ahogy azt az elemzés vétkesen
sejtetni engedheti szétszabdalt problémafelvetésénél fogva, hanem egészében
jelen van és hat. Természetesen nem egyforma súllyal. Az alkotók érdeme éppen
az, hogy e szemléletet ki tudták terjeszteni az ábrázolt élet és magatartás
egészére. Különlegesen szép példája ennek a francia négyes gyorsított és
lassított képei, a temetőből való távozás képsora, a szállodába való megérkezés
stb.
Ezeket a
jeleneteket azért kell külön is megemlíteni, mert szöveg nélkül, pusztán a
látvány erejével voltak képesek ironikus hatás keltésére. S így Szindbád életének szavakkal nehezen megragadható szféráira
is rávilágítottak, többértelműségeit, összetettségeit is felvillantották. Igen
nagyerejű jelenetsorként indul ilyen értelemben a
búcsúsok epizódja is, azonban a kezdeti ironikus lebegését hamar elveszítve
tömörré és egyértelművé válik, és így élesen elkülönül a film egész szövetétől.
A súlyos, vizuális szépség, térbeli és színbeli
kompozíció, a fényeknek szánt dramaturgiai szerep lenyűgözően hat a nézőre, és kellene
hogy hasson Szindbádra is. Szindbád
pedig a rafináltabb misztériumok kedvelője, mert mint már az előzőekből is
kitűnt, lehetőleg kerüli az érzelmi megrázkódtatásokat. A búcsú éjszakája nem Szindbád világa: ahogy idegen testként fekszik a földön
fekete öregasszonyok karjában, abból ez világosan kitetszik. De a vallásosságnak,
s az erre, valamint a dolgos életre épülő emberi együttlétnek átélni nem tudása
túlságosan is mereven, patetikus ünnepélyességgel fogalmazódik meg képileg,
nélkülözve azt a — ha tetszik felelőtlen könnyedséget, amely Szindbád önismeretét jellemzi. Ebben a jelenetben az
alkotók kimondták azt a kritikát, amelynek levonását az ironikus ábrázolás
eleddig a nézőre bízta.
Visszatér azonban a film eredeti
közegéhez az orgona fújtatóját kezelő, és ezzel egyben lovagias szolgálatot
teljesítő Szindbád halálának a megjelenítése. Az,
ahogy az öregedő, és nemrég még élete értelmét kutató hős most újra gáláns
játékba keveredvén, groteszk mozdulatok egymásutánját vállalja —
amelyek leginkább valamilyen reggeli testgyakorlás torz megvalósítására
emlékeztetnek —, hogy epedő pillantásokat vethessen az orgonista hölgyre, már
önmagában is méltó befejezése lenne a filmnek. Szindbád
játékainak nincs vége, mondaná így a film, míg Szindbád
él. De a mozdulatok egyre lassulnak, akadoznak, az orgonából kiszáll a szusz,
a hölgy furcsálló tekintetet vet Szindbádra,
aki utoljára bajlódik megromlott, beteg szívével, s e küzdelemben egy
pillanatra teste megfeszül saját meg nem valósított és eltékozolt élete
keresztjén, hogy aztán lezuhanjon a templom sarkában, a földre.
Nem a költői megfogalmazásra való
törekvés idézi fel a keresztrefeszítés hasonlatát, az
alkotók maguk sugallják ezt, a lehető legegyértelműbben.
Szindbád a keresztrefeszített
Krisztushoz hasonlatos az exitus percében, s ez sajátos módon nem patetikussá,
hanem ironikussá teszi a befejezést. Patetikussá és groteszkké egyszerre. Mint
amilyen Szindbád egész hiábavaló élete volt: játékká,
amelynek motívumait máshonnan, saját életén kívülről keresi a játékos, de
játszani már szenvedéllyel és nemes komolysággal játssza.
Fábri Anna
(Filmkultúra, 1972/5. /szeptember-október/
99-102. p.)