Ellenvélemény

 

Nem líra: epika

Huszárik Zoltán: Szindbád

A film az emlékezeten alapul. Szindbád emléke­zetén. S mivel ez a legteljesebb mértékben egye­di, felvillanásai a líraiság képzetét kelthetik. Sőt, mivel hősünk egyfajta tökéletesen kimun­kált esztétikai életvitelre törekszik, emlékeiben az érzéki szépség uralkodik. A Szindbád-film ezt tökéletesen kihasználja (a filmművészet álta­lában véve is alkalmas arra, hogy ilyen lehetősé­geket kihasználjon). A kamera teljes természe­tességgel válhat Szindbád szemévé, emlékeze­tévé. S míg bármely más közegben finomkodó artisztikummá laposodnának a bomló virág, a havon lassan gördülő meztelen nő, a vörösen izzó parázzsá lett fahasábok, a szikrázó sörények stb. képei, itt a bánatos-nosztalgikus életélvezet hiteles adalékaként szerepelhetnek. Nagy bravúr ennek felismerése, sőt ezen túl igen komoly művészi teljesítmény is. Mert a film egységes közege nem csekély mértékben éppen az e moz­zanatokra szorítkozó emlékképek által terem­tődik meg, hangsúlyozva, hogy ezek maradan­dóbbak, mint a töredékesen rekonstruálható események (amelyek a valóságban is hajlamosak arra, hogy képekké szétesve éljenek tovább).

A szépségek refrénszerű ismétlődése tehát nem lírai tartalomra és szerkesztésmódra utal, ha­nem arra, hogy az élet egységét kereső, elmúlt éveire emlékező Szindbád folyamatosság helyett törmelékeket talál, s így élete felidézése nem nyerhet szokványos epikai formát. Szindbád emlékezete azonban mégiscsak átfogó emlékezet, s így mélységesen epikai természetű. Nem az események pontos megőrzése s az ebből kivont és sűrített, általános érvényű problematika fel­ismerésének képessége teszi azzá, hanem az a sajátos passzivitás, amely Szindbád személyi­ségének lényege. Ez az emlékezet az esztétikai életvitelen alapuló, közvetlen és reflektálatlan működésével egy egész életbe kínál belátást. Egy olyan életbe, amely nem megjelenik, hanem igazi alakját ölti fel az emlékezetben, ennek ön­tudatlan perszeverációiban, kihagyásaiban, spon­tán, esztétikai elvű folyamatában. Ennek az életnek igazi alakja nem az emlékező, hanem az ebbe a sajátos emlékezési folyamatba bele­pillantó idegen számára bomlik ki. Aki előtt a szabályosabb epika tárul föl: egy emberi sors.

Ki hát valójában Szindbád?

Nem a legendás tengerész. De az út, amit meg­tett, mégis hatalmas. Egy egész élet, sőt talán több is, hiszen meghalni is többször halt meg. Ez az élet sajátos műalkotás.

Megfáradt grácia, megkésett biedermeier báj lengi be. Nevezhetnénk játékosságnak is, való­jában azonban több ennél. Szindbád nem játé­kos ember, hanem passzív stratéga, aki életét az élvezetekre építené, de úgy, hogy a fájdalmat elkerülje.

Elmúlt korok, ma már játékosságnak ható vi­selkedési formát fölidézve védekezik az emberi sors, az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlansága ellen, ezek azonban e játékszabályoktól függet­len törvények szerint alakulnak, s meg-megzavarják Szindbád lelkét. A kis virágáruslány például érthetetlen és váratlan tettre szánja el magát, disszonánsan zárja le az idillnek in­duló kalandot. Szindbád, bár megrendíti az öngyilkosság, a havon élettelenül heverő virágáruslány képét lassan-lassan átformálja emlé­kezetében havon forgolódó, karcsú, mezítelen szépség képévé. Szindbád védekezései során né­ha mesebeli királyfit is alakít, aki lánykereső­ben utazik ismeretlen tájakon, máskor egysze­rűen csak azt mondja, amit a kucsmás, ködmönkés, fázós hölgy hallani akar tőle; legtöbb­ször azonban hallgat.

Így sokáig ki tudja húzni magát a valóság szorításából, mert ahogy egyik helyről a má­sikra utazók, örökös egymásutánban, úgy lép újabb és újabb kapcsolatokba, s távozik az elő­zőekből. Nagy elődeitől, a Don Juanoktól ab­ban különbözik, hogy bár ő is szakadatlanul az érzéki zsenialitás állapotának elérésére tö­rekszik, e harc megvívásához minduntalan se­gítségül hívja intellektusát: míg Don Juan az érzéki zsenialitás praktikus specialistája, addig Szindbád az elmélettel is kacérkodik.

Szindbád magányos ember, de magányának már csak ideig-óráig van vonzása. Mert ez a magányosság nem a démoni társadalmonkívüliség állapota, hanem passzív kiszorultság, me­lyet a játékosság tesz gálánsan mélabússá. Szind­bád az idő ellen folytat harcot, s közben a múlt felé szorul vissza. Ám magányossága a je­lenben van megalapozva, így közösségre a múlt­ban sem talál, csak színhelyekre és gesztusokra, melyek segítségével a jelenben való elkülönü­lését tovább fokozhatja.

Lassan-lassan hozzánő a választott szerep. Az ifjúság szertartásos és keresett bájú francia- négyesét még csak hódító játéknak éli meg, később azonban a törékeny és megfejthetetlen szépségek Don Quijotéja lesz. Képzelete mellé az emlékezete is felzárkózik.

A valaha díszletként használt színhelyek, elő­re kiszámított gesztusok saját életének elidege­níthetetlen tartozékaivá válnak, bár a képzelet királyi játékai nyomán megvalósuló kalandok csak hervatag szépségüket őrzik meg az idők folyamán. Régi korok büszke mozdulatai, sza­vai, nosztalgikus játékká alakulnak, sajátos búfelejtővé, amelyek — évek vagy évtizedek távla­tából visszatekintve rájuk — éppenhogy bú forrá­sává válnak: a sehová nem tartozás, a magá­nyosság kifejezőivé. A játék által idézett múlt és a múlt idézésére épített jelen örökre a kép­zelet és az emlékezet világába zárja Szindbádot.

S noha ez nem ellenkezik céljaival, s nemegy­szer védelmet nyújt a valóság esetleges támadásai ellen, ő mégis elégedetlen.

Képzelt és felidézett világa nem teljes; szép­ségekben olyan gazdag, de még ezek birtok­lására nem elegendő az ő élete. Ennek szomorú, rezignált tudomásulvételét fogalmazza meg igen poétikusan a tavi korcsolyázás jelenete: a párás­ködös, téli táj lebegésének és a kimondhatatlant hibátlan kürben elkorcsolyázó lány mozgásának — részleteiben unos-untig ismert, egészében mégis titokzatos — együttese. Egyik legsűrítettebb példája ez a szindbádi élményvilágnak, életátélésnek. A banálisban,, az ordítóan hétköz­napiban is költészetet, sajátos, rejtett szépség­tartalmat fedez fel, amely titokzatos sugárzá­sával kiemelkedik a hétköznapiság kötöttségé­ből. Szindbád kalandjai, emlékei és képzelődései megannyi harc a banalitás, az élet kiüresedettsége és mechanikussá válása ellen.

Míg ez a harc a képzelet és a fantázia igen nagyfokú aktivitására épül (hiszen ezek vetítik bele a poézist, a szépséget és a harmóniát a köz­napi találkákba és a szürke asszonyi sorsokba), egészében véve mégis passzív. Mert önvédelmi harc az, amely individuális célzatú és jelentőségű, még akkor is, ha társadalmilag általános élet­helyzet kifejeződése. Szindbád önmegvalósulása —     amely elsősorban az elhárításra, a kiküszö­bölésre épülő önvédelmi folyamat — minden és mindenki ellenére megy végbe, de nem a való­ság, hanem a képzelet és az emlékezet talaján. És ez az, ami végképp megpecsételi Szindbád ma­gányosságát. Mért e harcnak csak ő az egyetlen valóságos hőse, a többiek, bár szintén valósá­gosan létező személyek, Szindbád önirányultsága folytán legfeljebb csak az ürügyek és az alkalmak szerepét játszhatják, igazi résztvevőkké soha nem válhatnak. Szindbád ugyanis csak a kere­teket keresi a külvilágban, a tartalmakat ön­magából és önmaga által kívánja megteremteni. Nem mások életének a megértésére és átélésére törekszik, hanem a saját elképzelései szerint való teljes életet akarja átélni. Ezért, míg a nők szünet nélkül fecsegnek Szindbád közelében és társaságában, ő általában szórakozottan hall­gat. Ha tetszik: (titokzatosan. Valójában csak védekezőn. Kerüli a megrendülést, s elhárítja — mert nem bírja el — a mások sorsáról való tudást. Ahogy ilyesmire kerülne sor, hátrál, vé­dekezik, játékokba bonyolódik, csakhogy elke­rülje azt az érzelmi agressziót, amelyet egy má­sik emberi sors feltárulása okozhat.

A banális női fecsegéseket kedveli, a hold­fényes éjszakai sétákon vagy a kerthelyiségbeli vacsorákon elandalodó hölgyek édes-bús visszaemlékezéseit és lázas fantáziálásait. Az őszin­te szó és tett megrontja kedélyét, megzavarja terveit és hadállásait. (Öngyilkosságok, Lenke panasza stb.).

A harmónia törékeny és sérülékeny, nem bír­ja el a „tudást”. Éppen ott, ahol legteljesebb szépségében és varázsában jelenik meg (a tavi korcsolyázásban), van benne a legtöbb titokza­tosság, álomszerűség, tünékeny lebegés.

Szindbád dolgát megkönnyíti az, hogy a nők — öregek és fiatalok egyaránt — magúikról be­szélnek, s legfeljebb Szindbádot akarják ma­gukhoz hasonítani. (Fogadkozásokat és meghall­gatást, bókokat és kedves hazugságokat igényel­nek csupán, de igazi lényegük ha van — éppoly rejtett és leplezett, mint Szindbádé. Nem életük tartalmai találkoznak közös kapcsolataik­ban, hanem életük külsőségei. Ezért remélheti Szindbád titkon, hogy rejtélyes szépségek kisu­gárzását élvezheti e kapcsolatokban.

S ha csak ez lenne Huszárik mondanivalója Szindbádról, ez sem lenne kevés, csak kiegé­szítésre szorulna. De a film sem Szindbádot, sem Krudyt nem szegényíti el, bizonyos teore­tikusan kiélezett problémák tisztább ábrázolása kedvéért; egy emberi sors teljességének bemu­tatását tűzte ki céljául. E teljesség elérésének eszköze pedig nem a kronologikus rend, vagy a szigorú ok—okozati meghatározottság, gondosan motivált lélektani összefüggések megrajzolása, hanem egy sajátos szemlélet, amely új fényt derít Szindbád sorsára: az irónia.

Az irónia

Az irónia itt nem egyszerűen az alkotók lele­ménye, hanem az ábrázolt valóságtartalmak objektív alkotórésze is. Hozzá tartozik a teljes képhez, elhallgatása^ vagy föl nem fedezése idealizálást jelentett volna.

Szindbád inkognitója nem végzetszerű, ennek ábrázolása — sőt egyszerűen ennek megállapí­tása — a szindbádi életvitel egyik kritikus kor­rekciója. Maga a tény önmagában ironikus ér­telmű, s még inkább az megjelenésében: az inkognitó páncélszemei Majmunka, az öregedő, nyugalomba vonult orfeumi hölgy előtt pattan­nak meg.

Mujmunka abban különbözik Szindbád többi hölgyétől, hogy egy személyben hallgatósága és közönsége, sőt, társa az emlékek fölidézésében. Szindbád élete titkának megfejtésében sincs jobban lemaradva, mint maga Szindbád; és ő az egyetlen nő, aki nem magáról beszél, hanem Szindbád kalandjait emlegeti föl. Majmunka múltjának legszámottevőbb eseményei Szindbád múltjának felkutatásából állnak.

Úgy tetszik, ő az egyetlen, aki valóban meg akarta szerezni magának Szindbádot, hisz nem önmagával, hanem vele törődött, s így ő az egyetlen, aki felismerte azt, hogy Szindbád iránti érzelmei — az érzelem tárgyának önössége és valamiféle elérhetetlen boldogságra való irányultsága miatt — nem nyerhetnek viszon­zást. Lemondott tehát a szerelmes nő szere­péről:

„Tudja, Szindbád, néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a kedvese — elhagyott, elfelejtett kedvese volnék —, hanem az édes­anyja. De ismerem is magát. Mintha én hoz­tam volna a világra.”

Szindbád Majmunka előtt oly leplezetlenül áll, hogy együttjátszásra is képes vele. Meséje a budai hegyekbe való kirándulásról, amelyet majd ő és Majmunka tesznek egy szép nap­fényes délutánon a lóvasúttal, játékos-önironikus beismerése annak, hogy csak a képzelet bé­kéjét, derűjét és boldogságát tudja nyújtani, amely ugyan soványabb a valóságnál, de bár­mikor elérhető, karosszékben, vasárnapi ebéd után is felidézhető. S e tréfás nosztalgikus mese visszamenőleg is leleplezi a hajdani kalandokat, amelyeket nemes szenvedéllyel, borongással és rejtelemmel, poézissel és pátosszal, egyedül az ő képzelete telített meg, mint ahogy még fogja is néhányszor az eljövendőkben.

Majmunka mellett oldódik valamelyest Szind­bád magányossága, de ez csak pihenőt, kis ki­térőt jelenthet, s így hangsúlyozza az iróniát: Szindbád képzelt idillekben pihenteti meg fan­táziával színezett kalandjait olyan társaságban méghozzá, amely a képzelt idillt ugyan a leg­mélyebben átélni képes, ugyanakkor azonban egyetlen percre sem feledkezik meg kitalált mivoltáról.

S mint ahogy e lelepleződés — Szindbád többi szembesülése is ironikus színezetet kap.

Valahányszor élete tökéletlenségéről beszél, passzív és nosztalgikus életvitele folytán szavai mindig ironikusakn csengenek. Pedig nem ön­iróniáról van itt szó. Felismerései (gyermeki mi­voltáról, társtalanságáról, a szerelem szerepéről az életben) a legteljesebb mértékben nélkülözik az öniróniát, mélabúsak és elgondolkozók. Ez és az élet teljességének élvezésére való szaka­datlan törekvése disszonáns kapcsolatban áll egymással. S ha mindehhez hozzávesszük még azt, hogy milyen helyeken tör elő Szindbád önelemző szenvedélye (Majmunka ebédlőjében lábáztatás közben, egy plébániakertben tavaszi délelőttön borozás közben, egy örömházban a bárzongorára dőlve), akkor világossá válik, hogy Szindbád életében a megtervezetlen helyzetek mind-mind az életvitel gondosan kialakított méltóságossága ellen munkálkodnak. Legszebb pél­dája ennek azonban nem is Szindbád merengő monológjai közül való, hanem Vendolin, a pin­cér diszkréten előadott élettörténete, amely a fácánsült és a velős csont, valamint a paradi­csommártás pompás egymásutánját köríti sze­rény ráadásként. Szindbád, aki az étkezés szer­tartásos és féktelen élvezésének egyesítésén fá­radozik, s újabb szépségek bekebelezésére fi­gyel, kénytelen meghátrálni a mások sorsa iránti érzéketlenségében. S Vendolinbanha­csak egy percre is — a barátot, az ellenfelet és a sorstársat felismerni.

Az irónia azonban nem ilyen szétválasztottan jelentkezik a filmben, tehát nem ironikus és ér­zelmes jelenetekre bomlik szét az egész, mint ahogy azt az elemzés vétkesen sejtetni enged­heti szétszabdalt problémafelvetésénél fogva, hanem egészében jelen van és hat. Természe­tesen nem egyforma súllyal. Az alkotók érdeme éppen az, hogy e szemléletet ki tudták terjesz­teni az ábrázolt élet és magatartás egészére. Különlegesen szép példája ennek a francia né­gyes gyorsított és lassított képei, a temetőből való távozás képsora, a szállodába való meg­érkezés stb.

Ezeket a jeleneteket azért kell külön is meg­említeni, mert szöveg nélkül, pusztán a látvány erejével voltak képesek ironikus hatás keltésé­re. S így Szindbád életének szavakkal nehezen megragadható szféráira is rávilágítottak, több­értelműségeit, összetettségeit is felvillantották. Igen nagyerejű jelenetsorként indul ilyen érte­lemben a búcsúsok epizódja is, azonban a kez­deti ironikus lebegését hamar elveszítve tömörré és egyértelművé válik, és így élesen elkülönül a film egész szövetétől.

A súlyos, vizuális szépség, térbeli és színbeli kompozíció, a fényeknek szánt dramaturgiai szerep lenyűgözően hat a nézőre, és kellene hogy hasson Szindbádra is. Szindbád pedig a rafináltabb misztériumok kedvelője, mert mint már az előzőekből is kitűnt, lehetőleg kerüli az érzelmi megrázkódtatásokat. A búcsú éjszakája nem Szindbád világa: ahogy idegen testként fekszik a földön fekete öregasszonyok karjában, abból ez világosan kitetszik. De a vallásosság­nak, s az erre, valamint a dolgos életre épülő emberi együttlétnek átélni nem tudása túlságo­san is mereven, patetikus ünnepélyességgel fogalmazódik meg képileg, nélkülözve azt a — ha tetszik felelőtlen könnyedséget, amely Szindbád önismeretét jellemzi. Ebben a jelenet­ben az alkotók kimondták azt a kritikát, amely­nek levonását az ironikus ábrázolás eleddig a nézőre bízta.

Visszatér azonban a film eredeti közegéhez az orgona fújtatóját kezelő, és ezzel egyben lo­vagias szolgálatot teljesítő Szindbád halálának a megjelenítése. Az, ahogy az öregedő, és nemrég még élete értelmét kutató hős most újra gáláns játékba keveredvén, groteszk mozdulatok egy­másutánját vállalja — amelyek leginkább va­lamilyen reggeli testgyakorlás torz megvalósítá­sára emlékeztetnek —, hogy epedő pillantásokat vethessen az orgonista hölgyre, már önmagá­ban is méltó befejezése lenne a filmnek. Szind­bád játékainak nincs vége, mondaná így a film, míg Szindbád él. De a mozdulatok egyre lassul­nak, akadoznak, az orgonából kiszáll a szusz, a hölgy furcsálló tekintetet vet Szindbádra, aki utoljára bajlódik megromlott, beteg szívével, s e küzdelemben egy pillanatra teste megfeszül saját meg nem valósított és eltékozolt élete keresztjén, hogy aztán lezuhanjon a templom sarkában, a földre.

Nem a költői megfogalmazásra való törekvés idézi fel a keresztrefeszítés hasonlatát, az alko­tók maguk sugallják ezt, a lehető legegyértel­műbben. Szindbád a keresztrefeszített Krisztus­hoz hasonlatos az exitus percében, s ez sajátos módon nem patetikussá, hanem ironikussá teszi a befejezést. Patetikussá és groteszkké egyszer­re. Mint amilyen Szindbád egész hiábavaló élete volt: játékká, amelynek motívumait más­honnan, saját életén kívülről keresi a játékos, de játszani már szenvedéllyel és nemes ko­molysággal játssza.

Fábri Anna

 

(Filmkultúra, 1972/5. /szeptember-október/ 99-102. p.)