Egy elfelejtett Krúdy-regény

A tiszaeszlári Solymosi Eszter

„Egy abszurd vád és világszenzáció története. A kor autoszuggestiója. Egy nagy emberi igazságtalanságot kell jóvá tenni” - ezekkel a vastag betűs címekkel (és egész oldalas előzetessel) kezdi meg 1931. február 23-án a Magyarország című napilap az új Krúdy-regény, A tiszaeszlári Solymosi Eszter közlését.

Az 1882 húsvétján eltűnt tiszaeszlári cselédlányka, Solymosi Eszter holtában vált hősnővé – alakja torz szimbólummá, neve az antiszemita mozgalom jelszavává lett. Solymosi Eszternek vérét vették az eszlári zsidók, és azt húsvéti pászkájukba keverték – röppent fel a képtelen, középkori babonákat felelevenítő vád. Megfélemlített, elfogult, elvakult emberek tömege tanúskodott a vád igaza mellett, s a közvélemény nagyrészt hitt – mert hinni akart – nekik. Majd egy évig tartó vizsgálat után, Nyíregyházán, 1883. május 13-án elkezdődött a „nagy per”, amelynek koronatanújául az eszlári zsidó templomszolga fiát, a tizennégy éves Scharf Móricot szemelték ki. A szüleitől elszakított, gonosz furfangok terhe alatt lelkileg összeroppant fiú korábbi vallomásaiban csakúgy, mint a tárgyaláson, betanult szabatos mondatokkal adta elő a hazugságokat.

A perben a védelmet a kiegyensúlyozott és bátor magatartású Eötvös Károly vezette, s részben az ő jellemszilárdságának és kiváló taktikai érzékének köszönhető, hogy a hat hétig tartó tárgyalás a vádlottak felmentésével végződött. Az ügyész az iszonyú vádat, mint teljes képtelenséget ejtette el.

Eötvös Károly húsz évvel később A nagy per című háromkötetes könyvében részletesen beszámolt a nyomozás és a tárgyalás menetéről. „Ma szelíd korszakot élünk, s az emberiség művelt részének erkölcsei nemesebbek, mint valaha – írja az előszóban – ...annyi józan ész s annyi nemes szív van a világon, hogy ha az eset tisztán áll előtte, igazságszerető felbuzdulása képes arra, hogy önmagától is nyomban elutasítsa s a gyönge lelkekből s ingatag szívekből is nyomban kiirtsa a vak és ártó hiedelmeket.”

Krúdytól mi sem áll távolabb, mint ez a XIX. századi romantikus racionalizmus, amely a maga következetes társadalmi idealizmusával még egységet tud teremti a világ dolgaiban. Ő talán kevesebb bölcsességgel és kevesebb szakszerűséggel szemléli a tiszaeszlári eseményeket, de nemcsak literátor, hanem művész is lévén, invenciózusabban közeledik feléjük, egyúttal azonban a történelmi távlat különbözősége miatt kiábrándultabban is. Éppen ezért nem irányíthatja a tollát a zolai szenvedélyesség sem, ennek a helyét – és némileg szerepét is – a tárgyilagosság burkaiból minduntalan előtűnő irónia és a néhol már-már szarkasztikussá váló humor foglalja el regényében.

„Egy nagy emberi igazságtalanságot kell jóvá tenni” – nyilatkozta a Magyarország előzetesében, de az eszlári vérvád története az ő megformálásában nem egyszerűen jóvátétel, vonzódása a perhez, mint irodalmi témához nem csupán rehabilitációs törekvésekből fakadt. Krúdy a zsidókérdésen való elfogulatlanságát nem csupán ezzel az egy művével dokumentálta, viszont A tiszaeszlári Solymosi Eszterben megnyilvánuló emberi, írói bátorság sem csak az antiszemitizmus elutasításában jut szóhoz. Az önmagát túlélő magyar XIX. század hervadásának napjait idézi fel a regényben – gyermekkora világát, amelyet ő maga is oly sokszor látott idillinek a mindenkori jelennel összevetve. Talán innen is adódott a mesélő, elbeszélő hang, a riporteri elevenséget elfátyolosító meseszerűség. Legfőképpen azonban az ábrázolt történésből eredhetett: a felidézett kor, a századforduló felé haladó Magyarország objektív valószerűtlenségéből, ellehetetlenüléséből, s nem csupán az író fantáziájából, amely köztudomásúlag igen fogékony volt a köznapi élet irracionális jelenségei iránt. Mert Krúdy a Solymosi Eszter történetének megírásakor bizonyos históriai hitelességre is törekedett. Az írói koncepció itt még erőteljesebben feszítette szét a regisztráló, tényfeltáró, objektivitásra törekvő előadásmód szövetét, mint az ugyancsak riport- regénynek készült Rózsa Sándor (1923) esetében.

A tiszaeszlári Solymosi Eszterben a magyar vidék provinciális kedélyességében rejtőző groteszk démonikusság sejlik fel. Krúdy akarva-akaratlanul egy világ pusztulásának, egy osztály züllésének megállíthatatlan folyamatát ragadta meg a tiszaeszlári vizsgálat és per anyagában, azt a folyamatot, amelyet pár évvel korábban egy ugyancsak nyírségi környezetben játszódó kisregényében oly hidegleléssel, humorral ábrázolt. Ám míg a Valakit elvisz az ördögben (1928) a magyar középosztály megmentésére induló különc nagyúr, Alvinczi Eduard csak „holt lelkekre”, megrokkant erkölcsű gavallérokra, málló jellemű falusi uraságokra bukkan, addig A tiszaeszlári Solymosi Eszterben ugyanezeknek a figuráknak tíz év előtti állapotával találkozhatunk. Krúdy ábrázolásában meghökkentően élesen bontakozik ki a különbség: a tiszaeszlári per körüli évek sötét provincializmusába még bele-belevillannak a reformkor egyre halványuló fényei, amelyek Alvinczi Eduárd útját már nem képesek megvilágítani.

Solymosi Eszter történetében, ebben a primitív és kegyetlen, elborzasztó, de néha magával ragadó történetben egy múlékony, törékeny társadalmi látszategyensúly pillanatnyi jelenlétét rekonstruálja öntudatlanul is az író. Ez a rekonstrukció, ez a kényes, aprólékos, riporteri hajlékonysággal és nagy fel idéző erővel kivitelezett munka Krúdy regényének legnagyobb művészi értéke. Mert – s az írótól szokatlan ez az extenzitás – az egyes figurákról, helyzetekről felvillantott képek, mesteri vázlatok, adomák, anekdoták, az idézett újsághírek és hírlapi tudósítások, szállongó pletykák és szóbeszédek együttese körképpé szélesedik: egy olyan kor, egy olyan társadalmi helyzet tablójává, amelyben felvilágosultság és babona egymás szomszédságában él; amelyben még jelen van egy, a század legjobb hagyományait őrző nemzedék; amelyben még csak próbálgatja majdani terrorjának eszközeit a vármegyéje védelmétől megfosztott, rehabilitációra, történelmi fényre vágyó lecsúszott dzsentri. Egymás mellett élnek a régi vágású urak, akik patriarkális kedélyességgel nézik le a zsidókat, a gyűlölködő antiszemiták és a teljes emancipáció hívei. (Ez az a kor, amelyben legális antiszemita párt működik az országban Istóczy Győző vezetésével, ugyanakkor azonban a Függetlenségi Párt kizárja soraiból az antiszemita képviselőket.)

A regény tendenciája a látszategyensúly felmutatása ellenére is félreérthetetlen: Krúdy nem egyszeri, szégyenletes ügyet lát a tiszaeszlári perben, hanem egy folyamat kezdetét, amely (egyebek között) az intézményesített antiszemitizmus korszakáig vezetett el.

A regény könyv alakban mindmáig nem jelent meg; felfedezésre váró értéke a magyar irodalomnak.

FÁBRI ANNA

(Kritika, 1974/5. 18. p.)