Amikor a harmincöt esztendős Krúdy 1913. január 12-én, a Hét hasábjain diadalmas útjára bocsátotta A vörös postakocsi-t (könyv alakban megjelent ugyanebben az évben, Singer és Wolfner kiadásában), már sikeres regények, novellás kötetek sora ált a háta mögött. Már meghódította és kiismerte Pestet. Ahogy Kis Józsefhez, a Hét szerkesztőjéhez intézett levelében – némileg Thackeray szellemét idézve – írta, A vörös postakocsi regényébe a „pesti vásár” regényét is bele akarta sűríteni. A romlott nagyvárosiasság azonban csak háttérként van jelen a könyvben. „Krúdy édes szerencsénkre nem azt írta, amit regénye bejelentőjében felsorolva ígért, hanem eldalolta tegnapi ifjúságának boszorkányos muzsikájú dalát... Ez a tegnapi ifjúság Budapesten virágzott el, mert nem is lehetett predesztináltabb helyen, mint Budapesten, s szinte csak ennyi a Krúdy könyvében Budapest szerepe. Mert például az író vidéki emlékekkel terhessége, mely olyan szép és csodás e könyvben, mint a Krisztus-anyaság, Budapestet majdnem lefokozza, sőt érdektelenné teszi itt-ott” – írja Ady Endre A vörös postakocsi-ról a Nyugat 1913. évi 2. számában.

A főváros és vidék önmagában való torzó léte, a múlt és jelen ábrándokban és emlékezésekben összevegyülő megragadhatatlansága; a pesti élet tarka nyomorúságával és bizarr költőiségével szembeállított, kisvárosokba süppedt naiv bensőségesség, idillikus szomorúság mind-mind olyan motívumok, amelyek A vörös postakocsi-tól kezdve még számtalanszor, s a legkülönfélébb formákban fogalmazódnak újjá a Krúdy-életműben. Mint ahogy Alvinczi Eduárd és Rezeda Kázmér – e regény pillérfigurái – is ezzel a könyvvel kezdik meg különös kalandozásaikat az író magateremtette, költői álmokkal és a köznapi élet ezer apró hiteles tényével berendezett világában. (Őszi utazások a vörös postakocsin, Az utolsó gavallér, Rezeda Kázmér szép élete, Nagy kópé, A kékszalag hőse, Valakit elvisz az ördög, Velszi herceg.)

Rezeda Kázmér, ez a Szindbáddal szinte párhuzamosan formálódó, de jóval józanabb, polgáriasabb írói alakmás (lézengő hírlapíró, mint a fiatal Krúdy, aki már 1895-ben, a Debreceni Ellenőr munkatársaként cikkezve, Rezeda Kázmér néven közölte írásait), itt még szomorú-érzelmes figura, kiábrándultságot tettető, de könnyen sebezhető férfiú, aki még képes szíven lőni magát egy szerelmi románc kilátástalansága miatt.

A kártyázó-lóversenyző milliomos dzsentriről, Szemere Miklósról mintázott Alvinczi Eduárd is sokat veszít majd az évek során bálványtitokzatosságából, hogy aztán a vörös postakocsi utolsó útjára (Valakit elvisz az ördög, 1928) már mint idejétmúlt fantaszta, megkopott különc induljon el. Krúdy Szemerében A vörös postakocsi írásakor még csak a közhasznú morál ellenében való élés különös varázsú példáját látja: a könyvbeli Alvinczi Eduárd a nemtetsző való világ helyett egy külön világot vásárol meg magának: amely zsokékkal, börziánerekkel, az életből kikopott tollforgatókkal, szép és rossz nőkkel, jóasszonyokkal és ártatlan lánykákkal, patriarkális módon megszervezett titkosrendőrséggel, „fejedelmi udvartartással” és számos haszontalan, avíttságában is méltóságot sugárzó tárggyal (mint például a nevezetes postakocsi) van benépesítve. Krúdy Szemerét (azaz Alvinczit) a sánta ördög mindenható, mindenlátó képességeivel ruházza fel: a regény minden történésének végén ott áll a titokzatos férfiú, a mindenható nagyúr, Alvinczi Eduárd. Szemere „barátsága révén többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások a városban. Urakkal és kokottokkal ismerkedtem meg, a szegénységet és a gazdagságot közelről láttam, az erény és az arany birkózását figyeltem és a mindenható női hűséget, az önfeláldozó szerelmet is megismertem” – mondta évekkel később Alvinczi Eduárd modelljéről szólva.

„A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, a pestbudai bizarrságnak, s az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény – ha ugyan regény -, nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan, s állandóan a napidíjas és az Úristen között lebegő. Csak az látja meg és kedveli a társadalom legkisebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.” – írta a regény többi figurájára (a magányos Szilveszterre, a remetei magányba húzódó kis anarchistára, Bonifácz Bélára, a Steinné házában foglalkoztatott Estellára, az önálló házat vivő Madame Louise-ra és a többiekre) érthetően már idézett kritikájában Ady Endre. S ezzel meglátta és megfogalmazta nemcsak A vörös postakocsi, de az összes többi ezután következő jelentékeny Krúdy-regény és -novellahős különös státusát.

A nagyvárosi élet által megalázottaknak és kifosztottaknak, a széttört életük szerepeivel babráló képzelgőknek e típusai soha többé nem tűnnek el a Krúdy-írásokból, de kiegészülnek és megsokasodnak a ridegéletű falusi uraságok, bogaras asszonyságok alakjaival, akiknek szomorú, reménytelen sorsában szintén jelen lesz a legközönségesebb életfunkciókat is átfogalmazó, átértékelő költészet: Krúdy írásművészetének, életlátásának utánozhatatlan varázsú alkotóeleme.

A magyar vidék hol kísérteties lápvilágként, hol szelíd, emberlakta-formálta otthonos tájként, hol az elmúlás óriásivá növesztett szimbólumaként áll elénk e költészet fényében, s még a kisvárosok korlátolt bensőségességét is átszínezi az álomszerűség, az embernek és környezetének valamiféle titokzatos, ki nem élt érzelmekkel átitatott hangulata.

A „pesti vásár” regényének ellenében az eltéphetetlen, rugékony szálakkal a földhöz ragaszkodó, misztikus telítettségű emberi sorsok regényét kívánta állítani, 1917 decemberében írt levelében így ajánlja a szerkesztő figyelmébe új regényét a Napraforduló-t (megjelent folytatásokban a Virradat című napilapban 1918. január 22. és május 30. között, első könyvalakú kiadása – Napraforgó címen – ugyanez évben a Kultúra Regénytára 28. köteteként): „...írok regényt, – amelyet oly régen tervezek, hogy szinte ideálom lett, mint egy különc rögeszméje... A föld regényét tervezem, amelyből kalászok és a magyarok nőnek. Mondják, hogy agrárregény... Pedig dehogy. Emberek regénye lesz ez...” Fantomemberek, makacs mániákusok, züllött széplelkek, az életből kiszakadtak, a morál ellenében élők regénye lett a Napraforgó, az önmagát fölemésztő, sötét szenvedélyű életélvezésé, a lemondó jóság értetlenségéé s a félreálló, de pusztító erejű izzást rejtegető szemlélődésé. A hirtelen nekilóduló élet áttekinthetetlenségének, idegenségének, eltávolodásának példázatát a groteszkbe forduló szépség, a pillanatokra felmagasztosuló, megnemesedő trivialitás játéka teszi varázslatossá. Ez a költői dialektika fordítja el a háború pusztítása előtt riadtan álló, egy egész, világ elmúlását szorongva figyelő írót a Napraforgó polgári hőseitől: a hazugságokba fulladt, hamis életű Végsőhelyi Kálmántól és Maszkerádi kisasszonytól, hogy minden líraiságát a tétova-széplélek Álmos Andorra, és a regény legmaradandóbb emlékű figurájára, Pistoli-Falstaffra pazarolja. Pistoli erényből és bűnből, sárból és aranyból gyúrt alakja, a közönségesnek és költőinek ez a meghökkentően és megejtően különös elegye az élet élésének és értelmezésének új, árnyaltabb és tragikusabb, mélyebb formáira utal. A magány nem öntetszelgés főbbé, nem bármikor visszafordítható játék: a magány az író számára az egyetlen tisztességes életforma biztosítéka.

S amikor majd 1919-ben folytatja a Napraforgó-ban elhunyt Pistoli úr kalandjainak leírását (Kleofásné kakasa, folytatásokban közölte 1919. szeptember 30-tól október 19-ig a Virradat című napilap, könyvalakban először 1920-ban jelent meg az Athenaeum kiadásában: A betyár álma, Kleofásné kakasa és más elbeszélések című kötetben), a magány mint keserű orvosság, mint kényszerű biztosíték áll a történet végén.

A „semmiből”, a „másvilágból” rejtélyes úton-módon visszatérő Pisztoli (aki itt már nem Pistolinak írja a nevét) már nem a hajdani, nagyhírű „nyíri Falstaff”, csupán egy mogorva vénember, akit Krúdy a szomszédasszony elbitangolt kakasának keresésére indít újból útnak, a Napraforgó-ból is ismerős kocsmába, az Ingerlibe. A váratlan fordulatokat rejtegető kaland csaknem visszavezeti az élettől elszokott Pisztolit az emberek közé, hogy aztán végül újra az elzárkózás sanyarú menedékébe kergesse.

A Napraforgó és a – legalábbis Pisztoli sorsát illetően – folytatásának tekinthető Kleofásné kakasa mindeddig még nem jelent meg közös kötetben, e válogatás azzal is hangsúlyozza a szoros kapcsolatot, hogy az időrendiség sorrendjét megbontva egymás mellé helyezte a két összetartozó művet.

A Napraforgó-t még az 1918-as nyár folyamán jelentős mű követi: Az útitárs (1918. augusztus 11. és szeptember 1. között 19 folytatásában közli a Déli Hírlap, könyvalakban a Franklin Társulat jelentette meg először 1919-ben). A kisregény, amelyet egy Balaton-parti présházban, hosszú és gondtalan vakációzása idején vetett papírra az író, egy megoldásra váró érzelmi válságnak, egy már el nem titkolható szenvedélynek, egy negyvenéves férfi beteljesülést követelő szerelmének groteszk bájjal muzsikáló történetbe bújtatott, finom áttételű megformálása. Az író az érzelmek kiszámíthatatlanságáról, a vonzások torz logikájáról, a választások lehetőségeiről, az érett és a fiatal nő szerelmének különböző színeiről vall a kisregény hősének, az „útitársnak” hosszúranyúlt, emlékező monológjával, amely itt-ott mély rokonságot mutat egyes Szindbád-novellák hangulatával. Az útitárs romlatlan lelkű, gyengéd lányalakja vallomás a tizennyolc éves Rózsa Zsuzsáról, Krúdy asszony-szerelmének, Váradynénak leányáról. Az ő poétikus mását kell Eszténa alakjában látnunk. (A regény ajánlása is neki, „Zs.-nek” szól.) Hartvigné ellentmondásos figurájában nem lehet egyetlen ihlető modell lenyomatait keresnünk; Hartvigné alakja is vallomás a maga módján: az asszonyi praktikák, a hódító-hódoló gesztusok, a csalások és csalódások hisztérikus-szuggesztív világának megunásáról.

A negyvenéves író, aki már korábban elszakadt első családjától, 1918 őszén a Margitszigetre költözik Rózsa Zsuzsával, s ezt követően feleségül is veszi. 1919 nyarán, kislányuk, Zsuzsa megszületését megelőzően, rövid időre a Ferencvárosba települnek át, a fiatalasszony apjához. Az após, aki temetkezési vállalkozó, Krúdy egyik legérdekesebb regényhősének, Czifra Jánosnak lett ihletője. Az 1919-ben Rácz Vilmos kiadásában megjelenő Asszonyságok díja, ennek a Czifra Jánosnak, foglalkozására nézve ferencvárosi temetésrendezőnek furcsa Odüsszeiáján keresztül ábrázolja mindazt, amit a pusztulásra ítélt kor magamagát szétbomlasztó kettősségéről az író tudott és megérzett: az élők és holtak világának, álomnak és valóságnak, születésnek és elmúlásnak, gyásznak és ünnepnek, erénynek és bűnnek összemosódását, a vágyak és tettek kínzó ellentmondásosságát, a kárhozat legkülönbözőbb formái felé haladó emberi életek pokolköreit: Anyává lett fiatal feleségének hódol a regény egyetlen gyengéden megformált alakjával, Natáliával, akinek halála, s egyben szegény, elhibázott, semmi kis élete is a megváltás, a születés csodáját hordozza magában. A többi figura bűnös képzelgések és tevőleges bűnök feloldozhatatlan rabjaként jelenik meg, s még a tisztes, pirospozsgás polgári lét is betegséget, eltévelyedést rejteget magában. A megátalkodott vén bűnös Palaczkiban egy minden költőiségtől, érzéstől és emberségtől megfosztott Pisztoli körvonalai sejlenek fel, míg a „barátságos ház” főnöknőjében, Jella asszonyságban A vörös postakocsi-beli Steinnéra ismerhetünk. A Jella, Steinné, János néni, Johanna és a Krúdy-regényekben még ki tudja hány néven felbukkanó asszonyság modellje is valóságos személy, akárcsak A vörös postakocsi (és még számos más regény) Madame Louise-a. Jella a valóságban Marinovich (Grósz) Jolán néven volt ismeretes, s barátsága az íróval a Madame Louise-éhoz és az Alvinczi Eduárdéhoz hasonlóan mély nyomokat hagyott Krúdy életművében.

Az Asszonyságok díjá-ban teljesedik ki a „pesti vásár” rajza, itt a legkíméletlenebb a leleplezés szenvedélye, a titkolt kettősségek feltakarása. „Se nem víg, se nem szomorú ez a regény – írja az Előhangban -, csak olyan, mint az élet a legtöbb pesti háztető alatt. Egy kis elképzelés, egy kis tapasztalat, kevés álom: ez a könyv, amelyben valaki elgondolja, hogyan élnek polgártársai Pesten. Kis levonóképecskék vannak itt egymás mellé sorakoztatva, amelyek mást mutatnak elölről, és mást, midőn ujjhegyünkkel ledörzsöljük róluk a papirost.”

„...tulajdonképpen mindenkinek adósa maradt az élet jó pár esztendővel, azért nem lehet itt megnyugodott, régi sikerekből élő öreg írókról és fiatal kezdőkről beszélni. Tulajdonképpen mindannyian kezdők vagyunk az új világban, ebben az ismeretlen, közönyös erdőben, amelynek lelkét eddig hiába kerestük” – olvashatjuk egy, az ellenforradalmi korszak kezdeteiről keltezett végsőkig kiábrándult cikkében. Ekkorra már megmutatta igazi arcát az „új világ”, amelyben gyászos formában fordultak visszájukra Krúdy hajdani vágyai csakúgy, mint a közelmúlt forradalmainak eszményei.

1922. február tizenkettedikén jelenteti meg az Újság című napilap Krúdy új regényének, a Hét Bagoly-nak első részletét, amelyet május tizenharmadikáig további hetvenkét folytatás követ. Még ebben az évben könyvalakban is megjelenik az Athenaeumnál. A Hét Bagoly lapjain Krúdy a neki nem tetsző valóságos világ helyett egy furcsa, egyszerre ódon és modern, egyszerre valószerűtlen lebegésű és vaskosan tényszerű, soha nem volt világot jelenít meg, miközben egy elmúlt, emlékké és ábránddá vált kor kezdeteiről ír. Fiatalságának hajdan volt korszakát, A vörös postakocsi (Rezeda diákéveit idéző) Anyégin című fejezetére emlékeztető módon eleveníti fel. Míg A vörös postakocsi-ban az író nyíregyházi diákéveinek rajzában kedvelt tanárai vannak név és érdem szerint felemlegetve, addig a Hét Bagoly-ban kölyökújságíró korának különös mentorai, a táblabíró-korból ittragadt ismerősei, befutott és nyomorgó kartársai kelnek életre. A józsefvárosi kiskocsmákban szorongó, fortyogó különc literátorok, költők és bértollnokok figurái sokat foglalkoztatták emlékezetét. Ezek a furcsa emberek, akiket pár év alatt nyomtalanul elfelejtett a világ, „akiknek emlékezete – írja egyik cikkében Krúdy – legfeljebb úgy leng át a mai életen, mint a pókfonál az őszi tájon”: a Benedek Aladárok, Erdélyi Gyulák, Gáspár Imrék jobbára csak a Krúdy-írások, tárcák, tanulmányok és regények alakjaiként őrződnek meg az időben. De a Hét Bagoly-ban nemcsak az irodalmi élet közemberei valóságos figurák, de valóságos szerkesztők (Vadnai, Bartók stb.) ülnek a redakciós szobákban, a lapok Jókai írásait közlik, a józsefvárosi kocsmákban és hentesboltokban fel-feltűnik Vajda János; s az Üllői úton Herman Ottó sétál a tanítványaival, s ha a regényben irodalomról beszélnek, valódi nevek (és valódi álnevek) tucatjait emlegetik. A főhősök azonban költött figurák, Józsiás úr ugyan sokban emlékeztet az íróra magára, Áldáska pedig második feleségére, Rózsa Zsuzsára, de teljes megfelelés helyett inkább csak mozzanatok, motívumok megegyezéséről beszélhetünk. Valóságos, hús-vér megfelelője van viszont a Hét Bagoly lakójának, Szomjas Guszti úrnak, a nyíregyházi öreg ügyvéd-író, Kálnay László személyében: A Krúdyt siheder korában a nagyvilági örömök (idetartozott az ivás, az udvarlás csakúgy, mint az irodalom) titkaiba beavató Kálnay visszatérő alakja a Krúdy-írásoknak: találkozhatunk vele saját nevén az Ady Endre éjszakái-ban, álnéven a Szindbád-novellákban, s külön fejezetek illetik meg őt, és barátját, az első magyar nyugdíjas színészt, Dálnoki Gál Gyulát Krúdy vallomásos visszaemlékezéseiben. Kálnay a Hét Bagoly-ban két alakban is szerepel, egyrészt ő a múltszázadi, különös kis öregúr: Szomjas Guszti, másrészt saját nevén is említés történik róla: „...mert éppen akkor lépett be az ajtón egy medvebundás vidéki író, akit ebben az évben Rákosi Jenő hozott divatba, Kálnay Lászlónak hívták.” – s ily módon – egy írói tréfa eredményeképp – valóságos és költött mivoltában is jelen van a regényben.

Az ifjúságot idézi az 1928 szeptemberében a Pesti Napló hasábjain folytatólagosan közölt kisregény is, a Valakit elvisz az ördög. (Könyvalakban először az Alföldi Magvető jelentette meg, 1956-ban hasoncímű kiadványában.) Az ifjúság tevékenység és ideálok utáni sóvárgását, naiv lelkesültségét megtestesítő írói alteregó: Patkó Bandi köré nem a Krúdy-írásokból már ismert nosztalgikus, fénylő, hanem a kisszerűvé kopott múlt képei sorakoznak föl. Felvonulnak a hajdani Nyírség porba hullott, züllött alakjai, a szétfoszlott dicsőség rongyaiban tetszelgő gavallérok, részegségbe fulladt semmittevők, a múlt koncain rágódó csalók, fantáziátlan szélhámosok, ügyeskedő szépasszonyok és túlérett lányok. S hogy teljes legyen a kép, az írói képzelet e kísértetország útjaira vezeti a vörös postakocsit is.

Ebben a kisregényben Alvinczi Eduárd titokzatossága pusztán a megszállottak konok elhatározottsága, a bálványszerűség mögül pedig csakhamar előbukkan a kíméletlen szatírával ábrázolt rögeszme: elhivatottság a „magyar középosztály” becsületének helyreállítására. Alvinczi, ez az idő múlása ellenében szélmalomharcot folytató dzsentri Don Quijote itt mint Gogol Csicsikovjának fonákjára fordított mása jelenik meg: ez a milliomos fantaszta a nemesség hamis váltóit akarja felvásárolni. Értékek megmentésén fáradozik, de a feltételezett értékek helyén csak „holt lelkeket”, kihunyt életeket, sárbacsúszott egzisztenciákat talál.

A társadalmi kilátástalanság és a magánélet nyomora elől a kisvendéglők és kocsmák szivarfüstös bensőségességébe húzódó, a gyomor örömeihez menekülő, reményüket vesztett, magukba csuklott emberi sorsoknak, a nagyvárosi élet ellehetetlenülésének regényét formálja meg Krúdy az 1930-ban az Athenaeum kiadásában megjelentetett Boldogult úrfikoromban című művében. Ebben a regényben a tegnap és ma, a csoda és valóság határainak feloldásával egy létforma, egy világlátás elmélyült teljessége formálódik keserű-költői és egyben ironikus egységgé: a korábbi novellákban előrajzolódott kispolgár-különcök, álombanélők, hetvenkedő kocsmahősök, gátlástalan fecsegők nyerik el itt végső helyüket egy átkvaterkázott nap után, a kijózanodás macskajajos eszmélésénél, Vájsz úr Bécs városához címzett vendéglőjében. A valóságot feledtető illúziók, álmok, mámorok, játékok és anekdotázások helyére végképp odatelepszik az otthontalanság: Vájsz úr eladja a vendéglőt.

A vörös postakocsi-tól a Boldogult úrfikoromban című műig ívelő regényírói pálya töretlen szépségű és értékű darabjait tartalmazza kötetünk; olyan művészi életút állomásaira irányítva a figyelmet, amely kitartóan és módszeresen, válságok elől sem kitérve, a maga külön ösvényein haladt a tökéletesedés felé.

A kötetben közölt regények szövegei a művek első kiadásainak betűhív átvételén alapulnak. A Valakit elvisz az ördög című kisregény sajtó alá rendezésekor a Pesti Napló-ban megjelent szöveget tekintettük autentikusnak.

Fábri Anna

ÉLETRAJZI ADATOK

1878	Október 21-én születik Nyíregyházán, „törvénytelen” gyerekként, mert id. Krúdy Gyula csak 1895-ben veszi el feleségül Csákányi Juliannát, amikor a tíz gyerek közül a legidősebb, az író, már 17 éves.
1883	Koraérett fiú lévén 5 éves korában kerül iskolába.
1887	Apja a szatmári gimnáziumba íratja be a 9 éves fiút, aki itt csak egy évet tölt, s elég rossz a tanulmányi eredménye.
1888-1891	A szepességi Podolinban végzi el az akkori nyolc osztályos gimnázium alsó négy osztályát.
1891	Podolinban csak algimnázium van, s az apja egyébként is jobbnak látja, ha a nehezen fegyelmezhető, korához képest túlságosan is fejlett fiú otthon, Nyíregyházán tanul tovább. Az ottani tanárok közül Leffler Sámuel, Gróh István, Vietórisz József és Porubszky Pál van rá nagy hatással. Közepes tanuló.
1892	Diáktársaival megalapítja a Nyíregyházi Sajtóirodát, azzal a céllal, hogy a fővárosi lapokat szabolcsi hírekkel lássák el. Megjelenik a 14 éves fiú első novellája a Szabolcsi Szabadsajtó-ban.
1895	A 15 éves Krúdy riportsorozata a Pesti Napló-ban a tuzséri hipnózis-tragédiáról.
1894	Gáspár Imre szerkesztői állást kínál Krúdynak a Debreceni Ellenőr-nél; az érettségi előtt álló diák megszökik hazulról. Apja utánamegy és hazaviszi.
1895	Júniusban leérettségizik, magyarból jó, a többi tantárgyból elégséges osztályzattal. 1894-től az érettségiig 90 novellája jelenik meg különböző lapokban. – Érettségi után megvívja (győztesen) első párbaját, ősszel belép a Debreceni Ellenőr-höz, majd három hónap múlva – jóval nagyobb fizetésért – a nagyváradi Szabadság munkatársa lesz.
1896	Májusban elhagyja Váradot, hazamegy, majd Pestre költözik, a Gyöngytyúk utcába. Szeptemberben a Képes Családi Lapok novellapályázatán első díjat nyer.
1897	Havonta 7-8 novellája jelenik meg; főleg az Egyetértés-be és a Fővárosi Lapok-ba dolgozik. Megjelenik első novellás kötete, az Üres a fészek. Megismerkedik „Satanellával”, az írónővel, aki Bogdán Bella néven is ír, és csaknem hét évvel idősebb nála. (Igazi neve: Spiegler Bella.)
1898	Eljegyzi Bellát, családja azonban ellenzi a házasságot.
1899	A „kiskorú” Krúdy végre megkapja az apai engedélyt, és december 27-én feleségül veszi Spiegler Bellát. Rengeteget ír, s megjelenik második kötete, az Ifjúság. A Király u. 47-be költözik Bellához.
1900	Októberben fia születik, a családban a negyedik Gyula. December 30-án, 50 éves korában, meghal id. Krúdy Gyula, az ügyvéd édesapa. Az író harmadik könyve: A víg ember bús meséi.
1902	Megszületik Ilona (majd hat évre rá Mária). Kiadják Az aranybánya című regényét s több ifjúsági művét.
1902-1910	Tíz novellás kötet, többek közt: a Nyíri csend, Pajkos Gaálék, Hét szilvafa – regények: A podolini kísértet, A bűvös erszény, ifjúsági művek: A komáromi fiú, A cirkuszkirály stb. Sokat éjszakázik, kártyázik, lóversenyezik, házassága kezd elromlani, időnkint szállodában lakik (Meteor, Astoria, Royal).
1911-1912	A Szindbád ifjúsága : új stíluskorszak kezdete. De a szintén ez évben kiadott A podolini takácsné-ban még a mikszáthi modor uralkodik. Megjelenik a Szindbád utazásai.
1913	A vörös postakocsi nagy sikere, Ady lelkes bírálata. Színművek: Az arany meg az asszony. – Zoltánka.
1914	A háború kitörésekor átmenetileg hazaköltözik családjához. Vidéken előfizetőket gyűjt Összegyűjtött Művei Singer és Wolfner által tervezett kiadásához. Három öccsét elviszik katonának. Magányos, kiábrándult.
1915	Beköltözik a Royal-szállóba, ahol megismerkedik Várady Gyulánéval s lányával, Zsuzsival. A sorozáson
	alkalmasnak találják fegyveres népfölkelői szolgálatra, de bevonulnia nem kell. Komoly publicisztikai tevékenységbe kezd.
1916	Megkapja a Székesfőváros Ferenc József irodalmi díját.
1916-1917	Aranykéz utcai szép napok. A „biedermeier”-korszak megunt modorossággá válik; fanyar elégedetlenség. Szindbád ifjúsága és szomorúsága, Szindbád, A feltámadás, Őszi utazások a vörös postakocsin.
1918	Krúdy a Margitszigetre költözik. Kitör az őszirózsás forradalom. Országjárás, riportok. Jelentős művek: Bukfenc, Napraforgó.
1919	Nagy riport A kápolnai földosztás-ról, aktív részvétel a forradalomban. Krúdy a Néplap szerkesztője. Első feleségétől elválik, s elveszi Várady (Rózsa) Zsuzsit. Új házasságából egy lánya születik: Zsuzsa. Megjelenik a Tótágas, az Asszonyságok díja, Az útitárs.
1920-1921	A Tanácsköztársaság bukása után a sajtóban hajsza indul illene. Anyagi helyzete romlik, műveit csak elvétve adják ki. A Nagy kópé Bécsben jelenik még. (Egyetlen novellás kötete 1920-ban: A betyár álma. Kleofásné kakasa és más elbeszélések.)
1922-1924	Súlyos gondokkal küzd, majd lassan konszolidálódik anyagilag, s megpróbálja folytatni régi életmódját; ez, persze, újra fölborítja a háztartás egyensúlyát. Második házassága is növekvő feszültséggel terhes. 1922-ben öt könyvét adják ki (köztük remekművek: a Hét Bagoly, az N.N., az Őszi versenyek), de pénztelensége egyre elviselhetetlenebb. Felesége pénzkereső próbálkozásai is kudarcba fúlnak.
1925	Irodalmi működésének 25. évfordulóját ünneplik, újra előfizetőket gyűjt, ezúttal az Athenaeumnál készülő tízkötetes életmű-válogatásra, nem sok eredménnyel. Hatvanynál vendégeskedik Bécsben.
1926-1927	Legalább tíz éve lappangó betegsége ledönti lábáról; a Liget-szanatóriumba kerül. Szervi szívbaj, nehéz légzés, beteg gyomor, máj, tüdő. Történelmi tanulmányok a Három király-hoz. Utókúra Balatonfüreden. Viszály az Athanaeummal.
1928-1929	Ötvenedik születésnapján Krúdy-est a Rádióban, a tízkötetes gyűjtemény új kiadása. Nyáron: féloldali szélütés, amelyből aránylag gyorsan felgyógyul. A világgazdasági válság miatt – legalábbis arra hivatkozva – könyveit nem jelentetik meg. Idegösszeomlás, kórház.
1930	Baumgarten-díjat kap, de akkor már nagyon el van adósodva. Az élet álom című kötetét a saját költségén kell kiadnia. Szigeti lakását felmondják, május 28-án Óbudára költözik családostul. Ismét jelentős művek: Boldogult úrfikoromban, Festett király.
1931-1932	Szegényes körülmények közt él Óbudán, a Templom u. 15-ben. Újra rászokik az italra, éjszakázásra, rengeteget dolgozik. 250 fontot kap Rothermere lord ajándékából. 1952 júniusában csődöt kérnek ellene hitelezői, s vagyontalansági esküt tesz. Nyár végén megint kórházba kerül, sokat szenved, de valamennyire rendbe jön, s hazatér Óbudára.
1933	Tavasszal rosszabbodik betegsége, szíve, gyomra, mája kezdi felmondani a szolgálatot. Kilakoltatási végzést kap, villanyát kikapcsolják, lakbérhátraléka 560 pengő, fizetni nem tud, végrehajtók zaklatják. Május 12-én hajnalban hal meg, élete 55. évében. Temetésén a hivatalos Magyarország képviselői nem vesznek részt.

(Nyolc regény. Szöveg gondozás, jegyzetek – –.
Bp. 1975, Szépirodalmi Könyvkiadó. /Magyar remekírók./ 1285-1297. p.)