IRODALOM

 

[…]

Krudy Gyula könyve, „Az Aranykéz-utcai szép napok”, egészen más tájékon jár, mint amilyen a mindennapi élet és az abból közvetlenül merített históriák. Krudy világa egy másodlagos világ, mely egy hangulat fátyolán keresztül néz vissza egy olyan múltba, amelynek különösségeit rajongással szereti és e szeretetének tükrében sokszor másfélének látja, mint amilyen az a valóságban volt. A mi mostani magyar városi életünket négy, öt, hat, sőt még több évtizeddel megelőző úri magyar életnek emlékei foglalkoztatják legszívesebben Krudy Gyula lelkét, aki a mai ember visszakívánkozó tehetetlenségével rajong ennek az életnek stilizáló romantikával átfestett dolgai iránt. Egyes szavak történetekké nőnek képzeletében, az Aranykéz-utcába szerelmi históriát képzel, egy-egy női név, mint Esztella vagy Rozáli, borongós hangulatokba ringatja, amelyből különféle történetek születnek meg.

Szerfelett élénken tudja egy-egy régi könyv címlapjának rajzáról, vagy valami más öreg tárgyról megérezni azt a különös és furcsa időt, amikor Pest csak beszállóhelye volt a magyarságnak és a város csekélyke polgárságával csak alig egy pár, a városba szorult magyar barátkozott. Ennek az átmeneteiben félszeg, de viszont sok tekintetben végtelenül bájos időnek csak egy hangulata kapta meg Krudy lelkét: a be nem vált lehetőségeké, az elborongó csalódásé. Az „Aranykéz-utcai szép napok” húsznál több elbeszélése mind abban a hangnemben van tartva, a milyennel egy öregedő nagyúri gavallér a saját maga és mások balgasággá nyüvődő könnyelműségére tekint vissza, amelyről tudja, hogy az életnek sokkal több és értékesebb oldalától fosztotta meg, mint a mennyit adott, de dédelgetett szenvedélyei mégis annyira eltöltötték lelkét és annyira a szíve mélyéről fakadtak, hogy életét másodszor is éppen úgy élné le, ha megadatnék neki, hogy újra kezdhesse. Könnyelmű szeretkezések gavalléros gesztusaiból, valami babonás predesztináltságból, sejtelmes természetmegérzésekből, atavisztikus ösztönökből szövődik össze ez az élet, amelyben nagyon ritkák az egyéni megnyilvánulások, de annál nagyobb a környezetnek, a tárgyaknak babonás hatalma. Történés, azaz lelkiéletből kifejlődő históriák változatossága nem igen akad Krudynál, legtöbb novellája csak egy-egy kis esemény köré csoportosuló környezetrajz. E korlátozottság keretén belül aztán nem egyszer igazi gyönyörűséget kelt bennünk az a nyugodt és öntudatos biztosságú színezés, mely a miniatűrök lapját betölti. Lágyan felsíró moll-akkordok hangulatába nagyon sok közvetlen életérzés, és sok helyütt elsőrangú stílusművészet is szövődik. Kevés írónk van, aki a próza zeneiségére annyira ügyelne, mint Krudy, aki olyan szépen kicsendülő, olyan lágyan hullámzó, gördülékeny és fordulatos prózát írna, mint ő. Köznapi szavak új beállítású régies izét alig tudja más ekként kiérezni és a Biedermeier lágyhajlású divatjának szentimentális lendületét ma nálunk Krudy stílusa ábrázolja a legjobban. Vannak jelzői, amelyek színes cseh üvegekként csillannak föl, gondolatainak ritmusai és visszatérő kanyargása nagyapáink bútoraira emlékeztet, egymáshoz sorakozó felsorolásaiban megvan az akkori hímzések témaismétlése és bájos esetlensége is.

Krudy nagyon öntudatos és nagyon biztos elbeszélő. Sikerével és céljával mindig teljesen tisztában van. Olyan szonor csengésű fölénnyel mondja el kis történeteit, mint az afféle elbeszélők szokták, akiket társaságuk áhítattal figyel és akik ezért nagyon belészeretnek a saját maguk szavába. Kétkedés, fáradtság, idegesség és a modern élet százezernyi egyéb baja nem érzik meg Krudy elbeszéléseinek hangján, melyeket öntudatosságuk mintha valami mélyhangú és halk gordonka-kísérettel húzna alá. Ez az erős hangulati stilizálás a novellák hőseire is erősen átcsap, e kis miniatűrökben az emberek tulajdonképpen csak hússá és vérré sűrűsödő hangulatok, akiknek megjelenése éppen azért mindig egy kissé látományszerű és ezt a víziót rendszerint nem az élet napfénye világítja meg, hanem elborongó kedélyállapotok zöldes holdfénye. Az események és az alakok között ezért mély árnyékok takarják el a valószerűség folytonosságát, de éppen ez az „Aranykéz-utcai szép napok” egyes sorainak olyan megvillanó plasztikusságot ád, hogy szinte kísérteties élességgel vésődnek emlékezetünkbe.

Farkas Zoltán.

 

(A Cél, 1916/12. /december 20./ 779-780. p.)