IRODALOM
[…]
Krudy Gyula könyve, „Az Aranykéz-utcai szép
napok”, egészen más tájékon jár, mint amilyen a mindennapi élet és az abból
közvetlenül merített históriák. Krudy világa egy
másodlagos világ, mely egy hangulat fátyolán keresztül néz vissza egy olyan
múltba, amelynek különösségeit rajongással szereti és e szeretetének tükrében
sokszor másfélének látja, mint amilyen az a valóságban
volt. A mi mostani magyar városi életünket négy, öt, hat, sőt még több
évtizeddel megelőző úri magyar életnek emlékei foglalkoztatják legszívesebben Krudy Gyula lelkét, aki a mai ember visszakívánkozó
tehetetlenségével rajong ennek az életnek stilizáló romantikával átfestett
dolgai iránt. Egyes szavak történetekké nőnek képzeletében, az Aranykéz-utcába
szerelmi históriát képzel, egy-egy női név, mint Esztella vagy Rozáli, borongós
hangulatokba ringatja, amelyből különféle történetek születnek meg.
Szerfelett élénken tudja egy-egy régi könyv címlapjának
rajzáról, vagy valami más öreg tárgyról megérezni azt a különös és furcsa időt,
amikor Pest csak beszállóhelye volt a magyarságnak és a város csekélyke
polgárságával csak alig egy pár, a városba szorult magyar barátkozott. Ennek az
átmeneteiben félszeg, de viszont sok tekintetben végtelenül bájos időnek csak
egy hangulata kapta meg Krudy lelkét: a be nem vált
lehetőségeké, az elborongó csalódásé. Az „Aranykéz-utcai szép
napok” húsznál több elbeszélése mind abban a hangnemben van tartva, a milyennel
egy öregedő nagyúri gavallér a saját maga és mások balgasággá nyüvődő
könnyelműségére tekint vissza, amelyről tudja, hogy az életnek sokkal több és
értékesebb oldalától fosztotta meg, mint a mennyit adott, de dédelgetett
szenvedélyei mégis annyira eltöltötték lelkét és annyira a szíve mélyéről
fakadtak, hogy életét másodszor is éppen úgy élné le, ha megadatnék neki, hogy
újra kezdhesse. Könnyelmű szeretkezések gavalléros gesztusaiból, valami
babonás predesztináltságból, sejtelmes természetmegérzésekből, atavisztikus
ösztönökből szövődik össze ez az élet, amelyben nagyon ritkák az egyéni
megnyilvánulások, de annál nagyobb a környezetnek, a tárgyaknak babonás
hatalma. Történés, azaz lelkiéletből kifejlődő históriák változatossága nem
igen akad Krudynál, legtöbb novellája csak egy-egy
kis esemény köré csoportosuló környezetrajz. E korlátozottság keretén belül
aztán nem egyszer igazi gyönyörűséget kelt bennünk az a nyugodt és öntudatos
biztosságú színezés, mely a miniatűrök lapját betölti. Lágyan felsíró
moll-akkordok hangulatába nagyon sok közvetlen életérzés, és sok helyütt
elsőrangú stílusművészet is szövődik. Kevés írónk van, aki a próza zeneiségére annyira ügyelne, mint Krudy,
aki olyan szépen kicsendülő, olyan lágyan hullámzó, gördülékeny és fordulatos
prózát írna, mint ő. Köznapi szavak új beállítású régies izét alig tudja más
ekként kiérezni és a Biedermeier lágyhajlású divatjának szentimentális
lendületét ma nálunk Krudy stílusa
ábrázolja a legjobban. Vannak jelzői, amelyek színes cseh üvegekként csillannak
föl, gondolatainak ritmusai és visszatérő kanyargása
nagyapáink bútoraira emlékeztet, egymáshoz sorakozó felsorolásaiban megvan az
akkori hímzések témaismétlése és bájos esetlensége is.
Krudy nagyon öntudatos és nagyon biztos elbeszélő. Sikerével
és céljával mindig teljesen tisztában van. Olyan szonor
csengésű fölénnyel mondja el kis történeteit, mint az afféle elbeszélők
szokták, akiket társaságuk áhítattal figyel és akik
ezért nagyon belészeretnek a saját maguk szavába. Kétkedés, fáradtság,
idegesség és a modern élet százezernyi egyéb baja nem érzik meg Krudy elbeszéléseinek hangján, melyeket öntudatosságuk
mintha valami mélyhangú és halk gordonka-kísérettel húzna alá. Ez az erős
hangulati stilizálás a novellák hőseire is erősen átcsap, e kis miniatűrökben
az emberek tulajdonképpen csak hússá és vérré sűrűsödő hangulatok, akiknek
megjelenése éppen azért mindig egy kissé látományszerű
és ezt a víziót rendszerint nem az élet napfénye világítja meg, hanem elborongó
kedélyállapotok zöldes holdfénye. Az események és az alakok között ezért mély
árnyékok takarják el a valószerűség folytonosságát, de éppen ez az „Aranykéz-utcai szép napok” egyes sorainak olyan megvillanó
plasztikusságot ád, hogy szinte kísérteties
élességgel vésődnek emlékezetünkbe.
Farkas Zoltán.
(A Cél, 1916/12. /december 20./ 779-780. p.)