FÉJA
GÉZA:
KRÚDY ÉS ÍRÓASZTALA
Nemegyszer halljuk, olvashatjuk,
hogy Krúdy Gyula a kiskocsmák fröccsös, pörköltös életét folytatta, s vajon
mikor írhatta tömérdek művét? De aggodalmak is hangzanak, ezek pedig
szeretnék megóvni alakját az anekdotákba fulladástól, és az alkotó munka
hőseként tartják számon. Az utóbbiakhoz csatlakozunk: Krúdy csakugyan eleget
tartózkodott kiskocsmákban meg kávéházakban, de lényegesen többet ült íróasztala
mellett. Ezt a Krúdyt, tehát az igazit, eddig kevéssé méltatták. Azután Krúdy
jóval többet olvasott, kutatott, mint gondolják. Többek között ő fedezte fel Szerémi Györgynek a mohácsi vész koráról írott krónikáját,
és sokat merített belőle Mohács című
trilógiájához. Ez pedig jóval e tizenhatodik századbeli, latin nyelvű krónika
magyarrá fordítása előtt történt. Latin eredetiben olvasta Szerémit, és bizonyára neki is sok öröme tellett helyenként
magyar szólásokkal vegyített, kedves konyha-latinságában. Egyetemi tanáraim
helyett Krúdy hívta fel figyelmemet Szerémi irodalmi
és folklorisztikus jelentőségére. A templárius című, bár vázlatos, de fölötte érdekes
regénye tanúsítja, hogy mennyire ismerte a tatárjárás korának világpolitikai
szövevényét. Sikerült megfejtenie Martinovics alakjának a talányát. Midőn Erzsébet
király nőről akart írni, heteket töltött a laxenburgi kastélyban. Végigböngészte a Margitsziget
irodalmát. Tudósainknál különbül és hűségesebben örökítette meg a századvég,
meg a századforduló irodalmi légkörét, figuráit. Művelt fő volt, ám nálunk a
műveltséget gyakorta összetévesztik a jólértesültséggel.
Olyasmit is olvastam, mintha
otthontalanul élt volna. Ez a vélekedés ismét a nyárspolgári szemlélet
sajnálatos tévedése. Az írónál mindent természetes arányaihoz kell méreteznünk,
ám a nyárspolgár mindig önmagát tekinti „mintának”. Valójában Krúdy sok
helyütt „volt otthon”. A nyíregyházi fészektől hamar elszakadt ugyan, de
emléke holtig kísérte. Otthon volt ama felvidéki kisvárosokban, ahol
diákoskodott s fiatalon barangolt -, ezt különben mesterien örökítette meg Hunyady Sándor. Otthon volt Várpalotán a nagyanyjánál, jó
ideig a Royalban (akár Bródy Sándor, de Hunyady
ugyancsak itt töltötte legszebb pesti éveit), a Margitsziget hajdani öreg
szállójának magányos szobájában, néha hetekig nem mozdult ki falai közül, végül
pedig otthonra lelt a kisvárosias Ó-Budán. De „boldogult úrfikorában”
is, midőn elérkezett egy-egy nagyobb terve megvalósításának az ideje, mindig
akadt elegendő ereje, hogy hátat fordítson a pesti éjszakának, és megtalálja a
maga „otthonát”: az alkotó munkához szükséges magányt, csöndet. Sohasem
hiányzott, aki „haza” várja. Színesen, pazarul, olykor tékozlón élt, ám legfőbb
izgalma holtig az alkotó munka maradt.
Éjszakázásai sem hasonlítottak a
nyárspolgárság fröccsös, pörköltös örömeihez – tegyük hozzá, a pörköltért sem
rajongott különösen, a csonthúst szerette legjobban. Hogy miért éjszakázott
annyit Ady meg Krúdy hűséges társaival, azt Juhász Gyula írta meg legtatálóbban Zomotorjában:
„Adyval ültünk. Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.”
Eleve látták a holnapot, ezért
virrasztottak; csitító, elringató mámor nélkül nem bírták volna az egykorú nappalok
reménytelenségét. Ugyanakkor a forrongó magyar szellem tüze lobbant ezeken az
éjszakákon. Gondoljunk csak Ady, Zuboly, Reinitz
Béla, Mikes és a vörös Grajna „hitvitáira”, a Három
Hollóban. Nem, ezek az éjszakák, bármennyi borosüveg került olykor az
asztalra, akárhányszor durrant a pezsgős palack, semmiképpen sem hasonlítottak
a polgári kocsmázáshoz, a dzsentroid murikhoz, de megvénhedt írók borral fűtött botránykrónikájához sem.
Különben az író mindig, minden körülmények közepette dolgozik, akkor is, midőn
látszólag semmit sem csinál. Rendkívüli éberségével szüntelen befogad, szűr, kiválaszt
és alakít. Krúdy műveit formálta, midőn poharába nézett a nedű színét és
csillogását figyelve, vagy asztaltársainak meséit hallgatta Tabán peremén, Poldi bácsi „Mélypincéjében”. A csöndes kiskocsmák fölötte
alkalmasaknak bizonyultak a forrásaival” történő találkozásokra.
Amennyire nagylélegzetű szépprózaíróink
műhelytitkaiba tekinthettem, mindeniknél megtaláltam a „forrásokat”. Mikszáth
főforrásának Takáts Sándort, a kiváló történészt tekinthetjük, de asztaltársaságának
csaknem mindenik tagja hozott valaminő megírható anyagot, ha mást nem, saját
figuráját. A Beszterce ostroma
tárgyát is egyikasztaltársának köszönhette. Móricz Zsigmond első számú forrása
Janka, azután a „boldog ember”, Csibe és csaknem mindenki, akivel találkozott.
Krúdy asztalához sem érkeztek hívői üres kézzel, a magányosan merengő tőlük
tudta meg a városban történteket. Ám legtöbbet nagyapjának, az „öreg Krúdynak”,
a negyvennyolcas honvédtisztnek köszönhette. Az ő elbeszéléseiből szítta
magába a múlt század Pest-Budájának a romantikáját, így született A pesti nőrabló meg az Aranykéz utcai szép napok többek között.
És nem csupán irodalmárok ülhettek Krúdy asztalához, koccintott ő még a
halottszállítókkal is az „Arabs szürkében”.
De kinek, s minek tekinthetjük ezt a
rendkívüli írót és embert? Sokan bohémnak mondták, holott a bohém kedves, de
jóval könnyebb fajsúlyú jelenség. Olyan is akadt, aki roppant méretű barbárnak
nevezte. Barbár! Ekkora finomultsággal? Nem, Krúdy merőben más volt: szuverén,
a „nagy alkuvások és elígérések” idején teljesen saját törvényei szerint írt
s élt. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy „felségjogokat” szerzett magának, az ő
szabadságával nem élhetett volna más, ívelését nem követhette senki. A
széppróza műfajai rendre átalakultak, továbbfejlődtek teremtő melegében. Új
arcot adott a regénynek, izgalommal telítette az „eseménytelen” novellát, a
rajzot, a karcolatot, sőt az újságcikket is költői műfajjá nemesítette. A nagy
elbeszélő második helyre szoríthatta a „mesét”, mert nála az élet és a világ
minden rezdülése mesévé, a látszólag holt tárgyak s dolgok pedig élőlénnyé váltak.
Jellegzetes prózaíró, ugyanakkor irodalmunk egyik legkülönb lírikusa, de
lélektani tudásával sem mérkőzhetett senki.
Alapállása merőben különbözött
nemzedékétől. Ady és Móricz példátlan bátorsággal izentek
hadat koruknak, Krúdy azonban inkább valamiképpen fölébe emelkedett. Úgy
szemlélte az embereket, miként óriás a törpéket, a nagyon erős ember
elnézésével, megértő jóságával. A maga valóságában mutatta meg korát, egyike
legnagyobb leleplezőinknek. Apró gyöngybetűi olykor súlyos ítéletet hirdettek,
mégsem szállott hadba korával, fölényének magaslatát megőrizte. Kortársait
ugyancsak felülről szemlélte, némiképpen még Adyt is, bármennyire szerette.
Egyetlen ember előtt hajtotta meg fejét mély áhítattal, ez pedig apja volt,
egyben férfi-eszménye.
A szuverén fölényével jártkelt, sohasem
tartatta fontosnak „kapcsolatok” teremtését vagy ápolását, mivel egyszerűen
„volt”. Olyan természetes áhítattal kellett volna elismerni őt, akár a hegyet
vagy az erdőt. Mégis kapitalista könyvkiadásunk ellene követte el
legszégyenteljesebb merényletét. 1931-ben történt: „Régebbi könyveim kiadói – írja
– közölték velem, hogy szerződéseinket, melyek az író kezét szorosan megkötötték
esztendőkön át, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki esztendejében nem tarthatják meg és azt felbontják, habár régebbi könyveimet
már eladták.” Pilátusi kézdörzsöléssel visszaadták „írói szabadságát”,
lehetővé tették a „független és szabad” pusztulást. Utolsó novelláit,
melyeknek folyamatos megírására nem kisebb ember biztatta, mint Osvát Ernő,
maga adta ki, mégpedig Bródy nyomdaigazgató jóvoltából. A Hungária nyomda
igazgatója „fürkészően nézett a szemébe”, azután rögtön hitelt nyújtott néki;
nyilván tudott az emberi szemből olvasni. Krúdy pedig milyen méltósággal írta
meg kiadóinak ezt a szellemi gyilkosságát, a szuverén sérthetetlenségével,
csupán „az Úrnak alig elmondható esztendejét” emlegeti. Utolsó, ugyanakkor egyik
legjelentősebb regénye, a Purgatórium, életében
meg sem jelent. Néhány évvel halála előtt megbillent lelkének az egyensúlya,
de roppant egészsége még egyszer diadalmaskodott. A meggyógyult író
mindenkinél mélyebb, hitelesebb beszámolót adott a megbillent emberi
lélekről. Nyomdafestéket mégsem kapott, kellett az a külföld s a hon
bestseller-szemetjének.
A felülről nézés az oka annak, hogy
műveiből hiányzik a drámai viharzás, az emberi viaskodás közvetlen hősége,
moraja? Bizonyos mértékben feltétlenül, másrészt maga vallja egyik önéletrajzi
írásában: „Mérséklet! Hát ezt mindig megtartottam az élőkkel szemben.”
Gyakorta csakugyan mérsékelt realizmussal dolgozott, de mennyire túllendült
rajta, midőn a nagyvárosi élet kivetettjének a sorsát írta meg. (Lásd az Asszonyságok díját). Emellett egyik legjellemzőbb
vonása az impresszionista odaadó ellágyulása, színekbe omló feloldódása.
Sokrétű, buján virágzó géniuszát mégsem nevezhetjük egyoldalúan
impresszionistának, de elsősorban ennek a hajlamának köszönheti, hogy
egyedülállóan tökéletes költői prózát teremtett, és stílusának a varázsa szinte
egyenrangú a nagy természetével. Zenei ez a stílus? Ugyanannyira festői;
alakjai pedig nagy- és kisplasztikai remekek.
Néha olyasféle vélemény is hangzik,
hogy világából éppen csak a nép maradt ki. A vád túlzott, a parasztnak meg a
kisembernek számos jellemző figuráját örökítette meg a búcsúsokat vezérlő
paraszttól a pincérig. Ő merített a legtöbbet prózaíróink közül a nép
folklorisztikus kincséből. De Rózsa
Sándorjától eltekintve népregényt csakugyan nem írt, másnemű írói feladat
jutott neki: Bródy Sándor mellett elsőnek szívta egészen mélyre a nagyváros
levegőjét. Ám, mint jellegzetes budapesti író is tovább lélegzette a vidéket.
Művei telítettek vidéki visszaemlékezésekkel, hírekkel meg üzenetekkel. Ha
olvastuk, lépten-nyomon nyírségi tájakra, szepességi városkákra kellett
gondolnunk, macskaköves utcákon jártunk, láttuk az érett szilvák hamvas kékjét,
hallottuk a venyigetűz ropogását, megcsapott a saját zsírjában sercegő mártonnapi lúd illata. A darabjaira esett nemzetet,
Budapestet és a vidéket egységbe ölelte a maga módján, a szépülés nevében.
A vég közelgett, az író egyre ritkábban
hagyta el utolsó otthonát Óbudát. A lapok és a kiadók
ajtaja többnyire bezárult előtte, de idegenné vált a pesti éjszaka is. Tabánt
lebontásra ítélték, a budai kis kocsmákból idegenforgalmi látványosság lett.
Kártyázó asszonyok szállották meg a kávéházakat, kiket majd Hunyady
Sándor „szerkeszt ki”. A „Három Hollóban” nem rikkantott már Ady, nem csobogott
Zuboly finom, emberséges iróniája. Cholnoky Viktor
és a vörös Grajna régen pórrá lettek. Jobban esett
Krúdynak az óbudai éjszaka vidékies csöndje, szelíd simogatása. Azután
egyszer álmában nagyot, utolsót dobbant a szíve, majd megállott. Bizonyára
igen szépet álmodott, és az utolsó szívütés paradicsomi fénybe vonta álmát. A
saját halálát halta, hiszen irodalmunkban nálánál senki sem elegyített többet
az álomból az életbe.
A Magvető most jelentette meg Vallomás címen életrajzi írásainak
válogatását. A könyv számos eddig könyvalakban meg
nem jelent munkáját hozza, köztük két kisregényét. Kimagasodik a kötetből az
Urak, betyárok, cigányok, apja
halálát mondja el fájdalmak feletti tárgyilagossággal. Iljics Iván halálát juttatta eszembe. Az új Krúdy-kiadvány
megerősít ama hitünkben, hogy földünk, irodalmunk legnagyobb formátumú
jelenségei közé tartozik.
(Élet és Irodalom, 1963/42. /október
19./ 3-4. p.)