FÉJA GÉZA:

KRÚDY ÉS ÍRÓASZTALA

Nemegyszer halljuk, ol­vashatjuk, hogy Krúdy Gyula a kiskocsmák fröccsös, pörköl­tös életét folytatta, s vajon mikor írhatta tömérdek mű­vét? De aggodalmak is hang­zanak, ezek pedig szeretnék megóvni alakját az anekdo­tákba fulladástól, és az alkotó munka hőseként tartják szá­mon. Az utóbbiakhoz csatla­kozunk: Krúdy csakugyan ele­get tartózkodott kiskocsmák­ban meg kávéházakban, de lényegesen többet ült íróaszta­la mellett. Ezt a Krúdyt, te­hát az igazit, eddig kevéssé méltatták. Azután Krúdy jóval többet olvasott, kutatott, mint gondolják. Többek között ő fedezte fel Szerémi György­nek a mohácsi vész koráról írott krónikáját, és sokat me­rített belőle Mohács című tri­lógiájához. Ez pedig jóval e tizenhatodik századbeli, latin nyelvű krónika magyarrá for­dítása előtt történt. Latin ere­detiben olvasta Szerémit, és bizonyára neki is sok öröme tellett helyenként magyar szó­lásokkal vegyített, kedves konyha-latinságában. Egyete­mi tanáraim helyett Krúdy hívta fel figyelmemet Szerémi irodalmi és folklorisztikus je­lentőségére. A templárius cí­mű, bár vázlatos, de fölötte érdekes regénye tanúsítja, hogy mennyire ismerte a ta­tárjárás korának világpolitikai szövevényét. Sikerült megfej­tenie Martinovics alakjának a talányát. Midőn Erzsébet ki­rály nőről akart írni, heteket töltött a laxenburgi kastély­ban. Végigböngészte a Margit­sziget irodalmát. Tudósainknál különbül és hűségesebben örökítette meg a századvég, meg a századforduló irodalmi légkörét, figuráit. Művelt fő volt, ám nálunk a műveltséget gyakorta összetévesztik a jól­értesültséggel.

Olyasmit is olvastam, mint­ha otthontalanul élt volna. Ez a vélekedés ismét a nyárspol­gári szemlélet sajnálatos té­vedése. Az írónál mindent ter­mészetes arányaihoz kell mé­reteznünk, ám a nyárspolgár mindig önmagát tekinti „min­tának”. Valójában Krúdy sok helyütt „volt otthon”. A nyír­egyházi fészektől hamar el­szakadt ugyan, de emléke hol­tig kísérte. Otthon volt ama felvidéki kisvárosokban, ahol diákoskodott s fiatalon baran­golt -, ezt különben meste­rien örökítette meg Hunyady Sándor. Otthon volt Várpalo­tán a nagyanyjánál, jó ideig a Royalban (akár Bródy Sán­dor, de Hunyady ugyancsak itt töltötte legszebb pesti éveit), a Margitsziget hajda­ni öreg szállójának magányos szobájában, néha hetekig nem mozdult ki falai közül, végül pedig otthonra lelt a kisváro­sias Ó-Budán. De „boldogult úrfikorában” is, midőn elér­kezett egy-egy nagyobb terve megvalósításának az ideje, mindig akadt elegendő ereje, hogy hátat fordítson a pesti éjszakának, és megtalálja a maga „otthonát”: az alkotó munkához szükséges magányt, csöndet. Sohasem hiányzott, aki „haza” várja. Színesen, pazarul, olykor tékozlón élt, ám legfőbb izgalma holtig az alkotó munka maradt.

Éjszakázásai sem hasonlítot­tak a nyárspolgárság fröccsös, pörköltös örömeihez – tegyük hozzá, a pörköltért sem rajon­gott különösen, a csonthúst szerette legjobban. Hogy miért éjszakázott annyit Ady meg Krúdy hűséges társaival, azt Juhász Gyula írta meg legta­tálóbban Zomotorjában:

„Adyval ültünk. Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.”

Eleve látták a holnapot, ezért virrasztottak; csitító, el­ringató mámor nélkül nem bírták volna az egykorú nap­palok reménytelenségét. Ugyanakkor a forrongó magyar szellem tüze lobbant eze­ken az éjszakákon. Gondol­junk csak Ady, Zuboly, Rei­nitz Béla, Mikes és a vörös Grajna „hitvitáira”, a Három Hollóban. Nem, ezek az éj­szakák, bármennyi borosüveg került olykor az asztalra, akárhányszor durrant a pezs­gős palack, semmiképpen sem hasonlítottak a polgári kocs­mázáshoz, a dzsentroid mu­rikhoz, de megvénhedt írók borral fűtött botránykróniká­jához sem. Különben az író mindig, minden körülmények közepette dolgozik, akkor is, midőn látszólag semmit sem csinál. Rendkívüli éberségével szüntelen befogad, szűr, ki­választ és alakít. Krúdy mű­veit formálta, midőn pohará­ba nézett a nedű színét és csillogását figyelve, vagy asz­taltársainak meséit hallgatta Tabán peremén, Poldi bácsi „Mélypincéjében”. A csöndes kiskocsmák fölötte alkalmasaknak bizonyultak a forrásaival” történő találkozásokra.

Amennyire nagylélegzetű szépprózaíróink műhelytitkaiba tekinthettem, mindeniknél megtaláltam a „forrásokat”. Mikszáth főforrásának Ta­káts Sándort, a kiváló törté­nészt tekinthetjük, de asztal­társaságának csaknem mindenik tagja hozott valaminő megírható anyagot, ha mást nem, saját figuráját. A Besz­terce ostroma tárgyát is egyik­asztaltársának köszönhette. Móricz Zsigmond első számú forrása Janka, azután a „bol­dog ember”, Csibe és csaknem mindenki, akivel találkozott. Krúdy asztalához sem érkez­tek hívői üres kézzel, a ma­gányosan merengő tőlük tudta meg a városban történteket. Ám legtöbbet nagyapjának, az „öreg Krúdynak”, a negyven­nyolcas honvédtisztnek kö­szönhette. Az ő elbeszéléseiből szítta magába a múlt század Pest-Budájának a romantiká­ját, így született A pesti nő­rabló meg az Aranykéz utcai szép napok többek között. És nem csupán irodalmárok ül­hettek Krúdy asztalához, koccintott ő még a halottszállítók­kal is az „Arabs szürkében”.

De kinek, s minek tekint­hetjük ezt a rendkívüli írót és embert? Sokan bohémnak mondták, holott a bohém ked­ves, de jóval könnyebb faj­súlyú jelenség. Olyan is akadt, aki roppant méretű barbár­nak nevezte. Barbár! Ekkora finomultsággal? Nem, Krúdy merőben más volt: szuverén, a „nagy alkuvások és elígéré­sek” idején teljesen saját tör­vényei szerint írt s élt. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy „fel­ségjogokat” szerzett magának, az ő szabadságával nem élhe­tett volna más, ívelését nem követhette senki. A széppróza műfajai rendre átalakultak, továbbfejlődtek teremtő mele­gében. Új arcot adott a re­génynek, izgalommal telítette az „eseménytelen” novellát, a rajzot, a karcolatot, sőt az új­ságcikket is költői műfajjá nemesítette. A nagy elbeszélő második helyre szoríthatta a „mesét”, mert nála az élet és a világ minden rezdülése me­sévé, a látszólag holt tárgyak s dolgok pedig élőlénnyé vál­tak. Jellegzetes prózaíró, ugyanakkor irodalmunk egyik legkülönb lírikusa, de lélekta­ni tudásával sem mérkőzhetett senki.

Alapállása merőben külön­bözött nemzedékétől. Ady és Móricz példátlan bátorsággal izentek hadat koruknak, Krúdy azonban inkább vala­miképpen fölébe emelkedett. Úgy szemlélte az embereket, miként óriás a törpéket, a na­gyon erős ember elnézésével, megértő jóságával. A maga valóságában mutatta meg ko­rát, egyike legnagyobb leleple­zőinknek. Apró gyöngybetűi olykor súlyos ítéletet hirdettek, mégsem szállott hadba korá­val, fölényének magaslatát megőrizte. Kortársait ugyan­csak felülről szemlélte, némi­képpen még Adyt is, bár­mennyire szerette. Egyetlen ember előtt hajtotta meg fejét mély áhítattal, ez pedig apja volt, egyben férfi-eszménye.

A szuverén fölényével járt­kelt, sohasem tartatta fontos­nak „kapcsolatok” teremtését vagy ápolását, mivel egysze­rűen „volt”. Olyan természe­tes áhítattal kellett volna el­ismerni őt, akár a hegyet vagy az erdőt. Mégis kapitalista könyvkiadásunk ellene követ­te el legszégyenteljesebb me­rényletét. 1931-ben történt: „Régebbi könyveim kiadói – ­írja – közölték velem, hogy szerződéseinket, melyek az író kezét szorosan megkötöt­ték esztendőkön át, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki esz­tendejében nem tarthatják meg és azt felbontják, habár régebbi könyveimet már el­adták.” Pilátusi kézdörzsölés­sel visszaadták „írói szabad­ságát”, lehetővé tették a „füg­getlen és szabad” pusztulást. Utolsó novelláit, melyeknek folyamatos megírására nem kisebb ember biztatta, mint Osvát Ernő, maga adta ki, mégpedig Bródy nyomdaigaz­gató jóvoltából. A Hungária nyomda igazgatója „fürké­szően nézett a szemébe”, az­után rögtön hitelt nyújtott né­ki; nyilván tudott az emberi szemből olvasni. Krúdy pedig milyen méltósággal írta meg kiadóinak ezt a szellemi gyil­kosságát, a szuverén sérthetet­lenségével, csupán „az Úrnak alig elmondható esztendejét” emlegeti. Utolsó, ugyanakkor egyik legjelentősebb regénye, a Purgatórium, életében meg sem jelent. Néhány évvel ha­lála előtt megbillent lelkének az egyensúlya, de roppant egészsége még egyszer diadal­maskodott. A meggyógyult író mindenkinél mélyebb, hitele­sebb beszámolót adott a meg­billent emberi lélekről. Nyom­dafestéket mégsem kapott, kellett az a külföld s a hon bestseller-szemetjének.

A felülről nézés az oka annak, hogy műveiből hiány­zik a drámai viharzás, az em­beri viaskodás közvetlen hő­sége, moraja? Bizonyos mér­tékben feltétlenül, másrészt maga vallja egyik önéletrajzi írásában: „Mérséklet! Hát ezt mindig megtartottam az élők­kel szemben.” Gyakorta csak­ugyan mérsékelt realizmussal dolgozott, de mennyire túllen­dült rajta, midőn a nagyvá­rosi élet kivetettjének a sorsát írta meg. (Lásd az Asszonysá­gok díját). Emellett egyik leg­jellemzőbb vonása az impresszionista odaadó ellágyulása, színekbe omló feloldódása. Sokrétű, buján virágzó géniu­szát mégsem nevezhetjük egyoldalúan impresszionistá­nak, de elsősorban ennek a hajlamának köszönheti, hogy egyedülállóan tökéletes költői prózát teremtett, és stílusának a varázsa szinte egyenrangú a nagy természetével. Zenei ez a stílus? Ugyanannyira festői; alakjai pedig nagy- és kis­plasztikai remekek.

Néha olyasféle vélemény is hangzik, hogy világából éppen csak a nép maradt ki. A vád túlzott, a parasztnak meg a kisembernek számos jellem­ző figuráját örökítette meg a búcsúsokat vezérlő paraszttól a pincérig. Ő merített a leg­többet prózaíróink közül a nép folklorisztikus kincséből. De Rózsa Sándorjától eltekintve népregényt csakugyan nem írt, másnemű írói feladat ju­tott neki: Bródy Sándor mel­lett elsőnek szívta egészen mélyre a nagyváros levegőjét. Ám, mint jellegzetes buda­pesti író is tovább lélegzette a vidéket. Művei telítettek vi­déki visszaemlékezésekkel, hí­rekkel meg üzenetekkel. Ha olvastuk, lépten-nyomon nyír­ségi tájakra, szepességi vá­roskákra kellett gondolnunk, macskaköves utcákon jártunk, láttuk az érett szilvák hamvas kékjét, hallottuk a venyige­tűz ropogását, megcsapott a saját zsírjában sercegő már­tonnapi lúd illata. A darabjai­ra esett nemzetet, Budapestet és a vidéket egységbe ölelte a maga módján, a szépülés ne­vében.

A vég közelgett, az író egy­re ritkábban hagyta el utolsó otthonát Óbudát. A lapok és a kiadók ajtaja többnyire be­zárult előtte, de idegenné vált a pesti éjszaka is. Tabánt le­bontásra ítélték, a budai kis kocsmákból idegenforgalmi látványosság lett. Kártyázó asszonyok szállották meg a kávéházakat, kiket majd Hu­nyady Sándor „szerkeszt ki”. A „Három Hollóban” nem rik­kantott már Ady, nem csobo­gott Zuboly finom, embersé­ges iróniája. Cholnoky Viktor és a vörös Grajna régen pór­rá lettek. Jobban esett Krúdy­nak az óbudai éjszaka vidé­kies csöndje, szelíd simogatása. Azután egyszer álmában nagyot, utolsót dobbant a szí­ve, majd megállott. Bizonyára igen szépet álmodott, és az utolsó szívütés paradicsomi fénybe vonta álmát. A saját halálát halta, hiszen irodalmunkban nálánál senki sem elegyített többet az álomból az életbe.

A Magvető most jelentette meg Vallomás címen életrajzi írásainak válogatását. A könyv számos eddig könyv­alakban meg nem jelent mun­káját hozza, köztük két kisre­gényét. Kimagasodik a kötet­ből az Urak, betyárok, cigá­nyok, apja halálát mondja el fájdalmak feletti tárgyilagos­sággal. Iljics Iván halálát jut­tatta eszembe. Az új Krúdy-­kiadvány megerősít ama hitünkben, hogy földünk, irodal­munk legnagyobb formátumú jelenségei közé tartozik.

 

(Élet és Irodalom, 1963/42. /október 19./ 3-4. p.)