KRÚDY, A LÁNGELME

 

Több mint fél százada, hogy első ízben olvastam Pesti Levelét, és hivője lettem. Azóta bolygok életműve tájain, csúcsaira kapaszkodtam, mélységeibe szállottam alá, még­sem bírom kimeríteni, mivel határtalan, akár a világ. Krúdyról, a lángelméről írok, és megvallom: ki szeretném szaba­dítani az anekdoták ijesztően elburjánzott bozótjából. Né­hány esztendeje Krúdy világa címen emlékkönyv látott nap­világot, és személyes élmények tömegét mentette meg szinte az utolsó pillanatban. De másnémű szolgálatot is teljesített: összegyűjtötte a Krúdyról szóló anekdotákat, így végre le­hetővé válik rostálásuk. Elkerülhetetlen feladat ez, ám kü­lön tanulmányokat igényel, most csupán – példaként – egyet­len anekdota körforgásával foglalkozom. Krúdyt az Erdé­lyi Borozóban nyeglén és huzamosan sértegette egy huszár­tiszt. Jó darabig tűrte, sőt csitítani próbálta, végül azonban alaposan és méltán megleckéztette. A Krúdy világa több anekdotaváltozatot közöl az esetről, az egyik báró Jeszenszkynek nevezi a tisztet, a másik Sztojanovichnak. A harmadik – nyilván a Szindbád-történetek hatására – asszonyt kever a dologba. A Krúdy-anekdoták „főforrása” az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása utáni időbe helyezi az eseményt, holott az első világháború előtt történt. Másik forrás sze­rint széket emelt, így utasította ki a tiszteket (már többet). Akad, aki „számos” efféle összetűzéséről tud, csupán azt hallgatja el, hogy hol s mikor történtek? („Szájhagyomány".) Péter öccse azonban mindössze kettőre emlékszik, a másik rendőrtiszttel folyt le, és ekkor sem Krúdy volt a kihívó fél. Az anekdotának az előbbieknél elfajzottabb változatát is ösmerem, sajnos, az emlékkönyv nem közli, pedig a burjánzás élettanát még jobban megvilágítaná. így azután végül Krúdy „kegyetlenségéről" esik szó, holott „kis emberek”, elsősorban a pincérek, egészen mást mondanak, jóllehet, ugyancsak volt alkalmuk viselkedésének huzamos megfigyelésére. Hubert úr szerint ha ivott, „csendes volt, a lehető legcsendesebb”, Herczegh Károly lakatosmester ekként jellemzi: „Még a ga­lambnál is finomabb ember volt.” Joli, a gyereklány: „Gyula bácsinak nagyon jó lelke volt, és tán azon keresztül szerettem meg, és hát a természetét is.” Hasonlóan emlékezik meg egyik legnagyobb kortársa Móricz Zsigmond: „Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott senkit, hogy valakin mosolygott volna.” Kinek higgyünk? Nem nehéz eldönte­nünk, hiszen egyik jóindulatú és rokonszenves anekdotaforrás becsületesen megvallja: „Jómagam rengeteg Krúdy-történetet tudok, de vajon mennyi belőle a hiteles?” Valóban meny­nyi? Ezt az eljövendő Krúdy-életrajznak kell eldöntenie, minket egyelőre csupán az életmű megvilágításához nélkü­lözhetetlen és feltétlenül hiteles adatok érdekelnek.

Régóta keressük helyét irodalmunk történetében, s bár újabban fontos tanulmányok születtek (Szauder Józseftől, Szabó Edétől és Barta Andrástól többek között), mondhatjuk-é, hogy már véglegesen megtaláltuk? Amíg élt, seho­vá sem tartozott, bár alig akadt lapunk s folyóiratunk, aho­vá hosszabb-rövidebb ideig ne dolgozott volna. Írói fény­korában minden kapu szélesre nyílott előtte, de egyik irány­zat se tűzhette ki lobogónak. Úgy tetszett, hogy az élet fö­lött lebeg, és szuverénebb minden kortársánál. A följegyzé­sek tanúsága szerint mindig egyedül járt, élete végén pedig egészen magára maradt, bár holtig remekműveket adott. Mintha egykorú irodalmi életünk csöndes kárörömmel néz­te volna a szuverén halódását. A harmincas évek elején já­runk, és igaza van Szauder Józsefnak, a népi írók egyike-másika is gyanakodva szemlélte, az úri Magyarország utó­rezgésének tekintette. Jobbfelől, még az ellenforradalom ele­jén gonosz támadást intézett ellene Pekár Gyula merőben személyes természetű bosszúból. De élete utolsó éveiben a polgári baloldali lapok s kiadók ugyancsak cserbenhagyták. S talántán a véle szemben táplált gyanakvás még ma sem hunyt ki teljesen, nemegyszer halljuk – bár teljes jóhiszemű­séggel –, hogy látta ugyan a dzsentri megállíthatatlan rom­lását, és helyes társadalmi ítélettel kísérte, mégis „belülről” szemlélte „osztályát”, s alapjában jól érezte magát a keretei között. Próbáljuk elemezni ezt a balvéleményt.

A DZSENTRILEGENDA

A hajdani köznemesség sokrétű társadalmi osztály volt a birtokos uraktól a csupán nemesi levéllel dicsekvő, de oly­kor a szerencsésebb jobbágyoknál is szűkebb viszonyok kö­zött tengődő ármálistákig, ezeket különben hétszilvafások­nak nevezték. A birtokos nemesség utódai a XIX. század második felében jobbára eladósodtak, tönk szélén tántorog­tak, mentésükre Tisza Kálmán vállalkozott; állítólag ő tet­te közhasználatúvá a dzsentri szót is. A mentés kényelmes hi­vatalt és közéleti szerepet biztosított, ennek fejében a dzsent­ri vállalta a feudális hagyaték védelmét mind a nép, mind pedig a haladó értelmiség ellenében. A dzsentri lett a haladás egyik főfő akadálya, az úri erőszak megtestesítője, a közéleti csínyek bajnoka, a Tiszák testőrhada. Nyilvánvaló, hogy az egykori és aránylag nagyszámú köznemességnek, de még birtokkal rendelkező rétegének az egésze sem kapott helyet a Tiszák dzsentriparadicsomában. Sokan továbbra is birto­kukon vergődtek, míg meg nem verték a dobot, s végül elmerültek, esetleg nyomorult kis állomásokon, többnyire ír­noki szobákban húzódtak meg, némán viselték sorsukat, vagy kiskocsmákban hetvenkedtek származásukkal – a vezető dzsentri azonban sohasem fogadta be ezeket. A dzsentri te­hát elsősorban közéleti szerepet és magatartást jelentett, emellett társadalmi „eszmény lett, a középréteg őt utánoz­ta, körébe igyekezett férkőzni, és ha sikerült, az áldzsentri túltett a valódin. Akadtak a hajdani köznemességnek olyan tagjai, akik önálló útra tértek, polgárrá, szabad értelmiséggé váltak, ritka kivételek egyenest osztályuk ellen fordultak. Ami pedig a kurtanemesek utódait illeti, döntő többségük továbbra is „lent” maradt. A hajdani köznemesség maradé­kát tehát nem dobhatjuk egyetemlegesen a dzsentri zsák­jába.

Vizsgáljuk most már, hogy a köznemesi származású Krú­dy család miként viszonylott a közéleti dzsentrihez, illetve: milyen volt a társadalmi mozgása? Midőn így cselekszünk, csakis az író közvetlen fölmenő őseit és testvéreit vehetjük fi­gyelembe. A nagyapa, legidősb Krúdy Gyula végigküzdötte a szabadságharcot, Komárom feladása után menlevéllel tért haza Nógrádba, a család fészkébe, de rövidesen Deb­recenben nyit ügyvédi irodát. Nyilvánvalóan azért hagyta ott Nógrádot, mivel számottévő birtok nem maradt, illetve nem várt reája. Midőn alkotmányos szelek kezdtek fújni, néhány évre Szabolcs megye tiszti ügyésze lett Nagykállóban, tehát a vezető nemesi réteg befogadta, ám nemsokára megválik ál­lásától, Nyíregyházán folytatja az ügyvédkedést, szabad élet­re törekedett, csak öregségében vállalja egy időre a buda­pesti Honvédmenház parancsnokságát. Közben feleségétől elválik, szolgálójával él, végül feleségül veszi, de csupán pol­gári házasságot kötnek, ezért a katolikus plébános nem haj­landó eltemetni. Fia, idősb Gyula ugyancsak Nyíregyházán ügyvédkedik, és szülei szolgálóját, Csákányi Juliannát választja élettársul. 1878-ban születik első gyermekük, Gyula, az író, még tízen követik, heten maradnak életben, de Csáká­nyi Juliannával csupán 1895-ben köt házasságot, öt eszten­dővel halála előtt. Néki is nyitva állott az út a vezető dzsentri­körök felé, mint jól kereső ügyvéd előkelő leányt kaphatott volna feleségül, ám eleve elvágta ezt az utat. A művelt, zár­kózott, szigorú, ugyancsak „egyedül járó” férfi függetlení­tette magát a közfelfogástól, fittyet hányt a divatozó álerkölcsnek, saját lábán állott meg, munkájával szerzett szerény vagyont. Tévednek, akik nyárspolgárnak ítélik, az úri világ­tól független, öntudatos értelmiségi volt, fia, nyilván tőle örökölte szuverén hajlamát, ám ez a vonás is hallatlanul meg­nőtt benne. De nézzük a testvérek életútját: Péter, a huszár hadnagy leveti a tiszti dolmányt, tanár lesz, szegény polgár­leányt vesz feleségül; Erzsébet húga kereskedősegéd udvarlá­sát fogadja; Ödön elhagyja a gimnáziumot, felső ipari iskolát végez, majd Amerikába vándorol. A dzsentrihajlamnak nyo­ma sem található a családban, inkább fokozatos elhajlás észlelhető az úri világtól, de határozott plebejus vallomást egyedül az író tett.

1919 telén történt, midőn már dühöngött az ellenforrada­lom, megindult a régi ország helyreállítása, és nemes ősö­ket keresett az is, akinek a családjában véletlenül sem akadt. Krúdy ez időben fölötte szerény viszonyok közepette húzó­dott meg a Margitszigeten ifjú feleségével, anyagi gondok őrölték, mégis most vall származásáról és társadalmi elköte­lezettségéről az N. N. egy szerelemgyerek-ben: „Zabigyereknek csúfoltak a messze gyermekkorban. Anyám szegény pór­leány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam... Én tizen­öt esztendős korában voltam a szíve alatt, és a kőművesek­nél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából ki kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság: elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége- valamint anyám csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenöt esztendős jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz munkát, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a házépítésre felügyelt. Ké­ső években, midőn kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska vol­tam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mel­lett elhaladtam. A keskeny, lábnyiszélességű deszkákon, hida­kon, meredek lejtőkön cipelték a házépítő lányok a köveket, a téglákat, a maltert keverték... S így járt a magasban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy eltévedt lé­pés, hogy nyakát kitörje a szegény munkásleány. Gyűlölettel néztem a házra, melyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán azért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kíván­koztam el oly ifjan a szülői háztól? Kérdem: melyik ma­gyar író merészkedett akkor ilyen vallomásra, illetve szín­vallásra?

Krúdy apai nagyanyja, Radics Mária Várpalotáról szár­mazott Nyírségbe. Legalább sommásan végeznünk kell a Radics-legendával, mert ilyen is van. A legenda szerint „Radics Máriának postabérlő volt az apja, rengeteg lova volt, ménesei voltak szerte az országban, sok háza és földje”... Az öreg Radics valóban fuvaroskodott, a postát is bérelte, megfelelő számú jól futó lovat tartott, de nem méneseket. A ménesek­hez megfelelő ménesbirtokok kellettek, s vajon hol voltak? Nyilván, ahol a ménesek: a holdban. Radics Mária fivére, János, a siket, agglegény maradt, és szerény polgárként élt Várpalotán. Mária nővére sem vihetett komolyabb vagyont a házasságba. Utóbb, midőn különvált férjétől, fiához költö­zött, a ház udvari szárnyában lakott. Az író gyerekkorában jobbára nagyanyjánál tartózkodott, és igen sokat köszönhet néki, mivel élő folklórtárház volt, közléseire Álmoskönyvében is sűrűn hivatkozik. Ez volt a tényleges Radics-hozomány. Később, midőn nagyanyja egy időre Várpalotára hú­zódott, meg-meglátogatta, Várpalota és a Bakony lett egyik legszebb nosztalgiája.

Krúdy a gimnázium első osztályát a szatmári jezsuitáknál, a következő hármat pedig Podolinban, a piaristáknál végez­te. Megint legendát kell szétfúnunk. A forrás így regél: „A podolini szerzeteskolostor penitenciás szigorú zárkózottságá­ban sűrűsödött meg Krúdy Gyula vére.” Podolin a piarista rend büntető helye volt, az ide száműzött tanárok ugyancsak messzire gurultak mindennémű aszkézistől, s nagyokat hörpölgettek a világi örömökből – különben Krúdy is ekként örökíti meg őket. Nem lakott, nem is lakhatott a kolostorban, mivel a piaristák nem tartottak fenn nevelőintézetet, polgári családnál volt kvártélyon. A felvidéki kisvárosokban akkor­tájt fölötte bensőséges és vidám élet folyt. Podolinban csak kisgimnázium működött, ezért a serdülő diákot már legény­számba vették, Krúdy különben is korán érett gyerek volt. Udvarolt, tánciskolába járt, Faykiss bodegájában sörözött, szerette a társaságot, az pedig örömest befogadta – az otthon apai szigora után éppen itten szabadult fel. Emellett olyas­mivel találkozott, ami Nyíregyházából teljesen hiányzott: tör­ténelmi levegővel – utóbb majd regény és novellák sorozata születik ebből.

A gimnázium felső osztályait már otthon, Nyíregyházán járta. Itt tényleg szárnya alá vette egy huszártiszt, vívni taní­totta, olykor vadászni vitte, de a vezető dzsentrikörökkel már származása folytán sem kerülhetett közelebbi kapcsolatba. (Csupán érettségije esztendejében törvényesítette az apja.) Nappal szeretett egyedül cserkészni a határban, ekkor szívta mélyre a nyíri táj különös, megejtő költészetét. Egyik önélet­rajza szerint „mint valamely betyárnövendék" szerette meg­rohamozni a magányosan vándorló menyecskéket – ez azonban, úgy vélem, inkább múltba visszatolt vágyálom. Korán megismerkedett a vidéki éjszakával is, „két öreg korhely, két kötnivaló vén huncut”, Kálnay László és Dálnoki Gaál Gyu­la, az első nyugdíjas színész kalauzolták. A Betyárban, a Ri­góban és hasonszőrű helyeken ösmerkedett meg a százados romlás figuráival, az úri-polgári aljjal. Hányszor és hányszor visszatér majd ehhez a világhoz, hogy élete végén utolsó íté­letet tarthasson felette. Nyíregyházi szerelmeiről is tudunk, udvarolt egy másodvirágzását élő özvegynek, valamint leá­nyainak, de a nemesi származásával kérkedő, úrhatnám, ron­gyot rázó és váltót hamisító telekkönyvvezető leányának is. Utóbbival Pisztoly képében találkozik sok esztendő múltán, és meghallgatja félelmetes életgyónását. Ezek a családok mé­lyen a megyében uralkodó dzsentritársadalom alatt lapultak, és az ifjú Krúdy az ő vidékükön kalandozott, nem pedig a „felső tízezer” világában.

A diákoskodó Krúdyra mégsem éjjeli kalandozásai a leg­jellemzőbbek. Az anekdoták bozótjában és a legendák ködé­ben olykor elsikkadnak az életmű megértéséhez nélkülözhe­tetlen adatok, amint a kiskocsmák gőze eltakarja a műhely titkait, holott utóbbiak lényegesen fontosabbak és érdekeseb­bek. Krúdy Péter jegyzi fel bátyjáról, hogy diákkorában „ol­vasott nappal és titkon éjjel. Kiolvasta apánk, nagyapánk, rokonok és ismerősök könyvtárát... Minden könyvet és írás­művet egyformán szeretett: az ókalendárium kitépett levelét éppoly buzgalommal olvasta, akár egy Jókai-regényt. Leg­inkább a nagy regényírókat olvasta” ... Az egykorú könyv­tárakból nem hiányoztak a századforduló realistái, a serdülő Krúdyra a nagy klasszikusok mellett leginkább ők hatottak, első műveiben mindenütt nyomaikra bukkanunk. A kor egész irodalmát felszívta a merész előretörőktől csakugyan a kalen­dáriumokig, az utóbbiak lecsapódását is megleljük írásaiban, de mennyire megnemesedve, mint a patriarkális életérzés késő őszi borongását. Krúdy Péter írja, hogy már diákszobája írói műhely volt, elborították a könyvek, a folyóiratok, ifjú próbálkozásainak a kéziratai. Gyermekfővel – tizenhat esz­tendős korában érettségizett miniszteri engedéllyel – nagy vállalkozásra készült. Talán ideje az anekdoták hőse után ezt a Krúdyt is fölfedeznünk.

IFJÚSÁG

Tizenöt esztendőt számlált, midőn első írása megjelent; a millennium idején érkezett Budapestre, még csupán tizen­nyolc éves, és kezdetét veszi a csodálatos bőségű ömlés; 1905-ben már közel félszáz elbeszélése lát napvilágot. Az ifjú Krú­dy kivetít magából mindent: gyermekkora és serdülő ifjúsága emlékeit csakúgy, mint a frissen felszívott budapesti élmé­nyeket és a befogadott tömérdek irodalmi ingert, de ugyan­akkor ernyedetlen küzdelmet folytat, hogy a hatásokat ma­gáévá érlelje. Mikszáth nyomaival találkozunk? Valóban és sűrűn, de humora mértéktartóbb, fojtottabb, emberábrázolása groteszkebb, elbeszélő irama nyugtalanabb, idegesebb. Olykor Gozsdu Elekre emlékeztet? Igen, ám novelláját néha már mesterénél töményebbre edzi. Megkapta Papp Dániel kalugyereinek a világa, első regényének, Az aranybányá-nak Bródy Sándor, de talán még inkább Tolnai Lajos a mestere. Korán jelentkező impresszionizmusa színesebbé, szárnyalóbbá és modernebbé teszi kortársainál. Legjobb elbeszéléseiben már most bizonyos szürrealizmus jelentkezik, túlcsordul a valóság eddig szentesített keretein. Tárgyköre hihetetlenül gazdag, mindenhez hozzányúl, szüntelen kísérletezik – rop­pant méretekben keresi önmagát.

De találkozunk-é dzsentrinosztalgiával a fiatal Krúdy írá­saiban? Hétszilvafások sarjadékának vallja magát, kurtanemesekkel foglalkozik a legszívesebben, főként a rokon Gaálokkal, kikből még véletlenül sem lett dzsentri. Mi volt a „hét szilvafa”? Egyik novellájából megtudjuk: „Tíz vagy tizenkét magyar hold volt az egész, rajta urasági ház, néhány cselédház oldalt ... és a veteményeskertben az a hét szilvafa. Hét volt-e? Ki tudná.” A kurtanemesek pedig: „Éppen olyan egyszerű, tudatlan emberek, milyen manapság is akad határ­számra... Éppen úgy akadt köztük csizmadia, lókötő, mint a parasztok között.” Groteszk figurákat lát mindenfelé, a „morbus Hungaricus” jellegzetes példányait: csupa fantaszta, csupa rajongó, félresiklott életek, vedlettségükben is gyógyít­hatatlan nagyzolók, Bánatos Andrások, avult ábrándokból élődő fehér hajú kisasszonyok, irgalmas halált váró tébolyul­tak, dohot árasztó öreg legények, csődöt mondó családi le­gendák. És a kúriák? „A szél itt-ott megbolygatta a cserép­tetőt, olyan volt a tető, mint egy rongyos, vén köpönyeg, amely sok helyütt megzöldült az öregségtől.” Az író elbúcsú­zik egy világtól, és pillanatig sem gondol feltámasztására. Temetni jött, s nem dicsérni, de megadja a holtnak járó ke­gyeletet. Akikről ír, tagadhatatlanul a társadalmi bomlás szo­morú példái voltak, olykor azonban áldozatok, egyénen túli bűnök, tévedések megvertjei, történelmi tragédiák roncsai. Az „ungi berkekből” származó Mátyás úr hazatér a szabad­ságharcból, s apját tébolyodottan találja a kertben, idővel azután ő folytatja az apai örökséget. A „holt asszony szerető­jének” nyers külseje, garázda életmódja halálra sebzett szí­vet rejt. A romlásnak is vannak virágai, s ha Krúdy észre­vette őket, távolról sem dzsentrinosztalgia indította, hanem – képtelen vagyok találóbban kifejezni – humanista realiz­musa. (Utóbbiról később, bár más szavakkal, maga is vallo­mást tesz.)

Krúdy állítólagos dzsentrinosztalgiájához függesztik a föl­tevést, hogy elítélte ugyan korát, de jól érezte magát az úri ország keretei között. De közelebbről: milyen keretek között? Gyermekfővel kitört a módos otthon biztonságot nyújtó ke­reteiből, az érettségi előtt Debrecenbe szökött, úgy kellett visszacipelni, azután pedig, bármennyire szerette és félte aty­ját, szembehelyezkedett véle, nem volt hajlandó ügyvédi pá­lyára lépni, a maga útjára tért. Budapesten sem lett a Kaszinó tagja, és az úri körök kedvence, mint például Herczeg Fe­renc. Tisza István rokonszenvezett véle, tisztára Krúdyn mú­lott, hogy nem került szűkebb környezetébe. Végigjárta az egykorú élet szerteágazó útjait, de sehol sem ragadt meg, egyre növekvő alakja semminémű keretbe sem illett, életének a sodra maga teremtette medrét. Éppen úgy szenvedett korá­tól, mint Ady vagy Móricz, de eredeti író lévén, a saját mód­ján fejezte ki. Korántsem korát vagy annak társadalmi viszo­nyait szívelte, hanem az életet szerette. Akár Ady: a romlás és a honi reménytelenség közepette sem adta fel az élet érde­mességébe vetett hitet; egyikük sem vált az életöröm tagadó­jává.

De térjünk vissza korai műveihez. Regényei közül A podolini kísértet-et vélem legsikerültebbnek. Mikszáth, de ta­lán inkább Jókai nyomdokain jár, sokat merít a folklórból, ám eredeti elem is jelentkezik, egyik legpazarabb képessége: a tűnt idő légkörének tökéletes visszateremtése. Rövid, tö­mény előhangjában pedig lényegbe hatoló várostörténetet ád – történelmi tudata már ekkor fejlett volt, nemsokára majd novellák sorozata tesz erről tanúságot (A középkori város). Mégis első regényét, Az aranybánya-t tartom legfontosabb kísérletének. A századforduló idején írók serege próbálkozott az új társadalmi regény arcának a megteremtésével, Tolnai Lajos, Iványi Ödön, Gozsdu, Papp Dániel, végül pedig Bró­dy Sándor komoly lépéseket tettek előre, de az új társadalmi realizmus nagymestere Móricz Zsigmond lett. Krúdy Az aranybányá-ban még Móricz előtt hasonló kísérletet tett: a régi Budapest puritán, de túlhaladott típusait állította szembe az új idő „szörnyetegeivel”. Kemény marokkal suhogtatja az ostort, de a regény végén megtorpan, nem tud mit kezdeni történetével és alakjaival, érzi, hogy idegen útra tévedt. A feladat megoldása Móricz Zsigmondra várt, aki Krúdynál jobban ismerte a társadalmat, Krúdy viszont mélyebbről az embert. Móriczot elsősorban alakjainak társadalmi mozgása érdekelte, Krúdy az ember bizalmas dolgainak, a lélek rejtel­meinek, sőt a mélyléleknek a föltárásával mondott lényege­set és meglepően újat. Az aranybánya megmutatta, hogy mer­re ne menjen – nemsokára más ívású alkotásokban keresi önmagát, egyelőre félsikerrel.

VILÁG SZÜLETIK

Egyszerre azonban feltűnik Szindbád, új műfaj keletkezik, megindul szépprózánk legnagyobb önéletrajzi regénye, mert ezután csaknem minden jelentős alkotása többé vagy kevés­bé, hol nyíltan, hol áttételesen, de önéletrajz is. Sokszor ol­vassuk, hogy az esedékes nagy magyar regény nem születhe­tett meg tespedő, katlanba szorított életünkben. Úgy érzem, tévedünk, mert Krúdy életműve lényegében egyetlen óriási arányú regény. Nem volt eléggé széles sodrású az életünk? A saját életét varázsolta azzá, saját élete terjeszkedett fo­lyammá, lett korszakos zúgás. Szindbád ennek a Krúdy-életnek egyik megtestesítője, és milyen könnyedén, természete­sen hordozza mindazt, amit írója átélt, amire vágyakozott, aki volt, ami szeretett volna lenni, a szüntelen játékot saját sorsá­val meg az emberi sorssal. Utas és hajós, tájak lélegzetét s a tenger zúgását hozza. Szívesen visszatér kedvelt helyeire, el­hagyott szeretőihez, és szeret – mennyire jellemző ez – határállomásokon, a végeken pihenni. Sűrített életet él, de még többet gondol el álmodozva, hiszen teremtője az álmot egyen­rangúnak véli a valósággal. Az első Szindbád-történet Podolinba visz, a lírai, nosztalgikus zenéjű írás egyúttal realista remek, a kisvárosi élet sivárságáról éppen olyan tökéletes képet ád, mint Móricz Az isten háta mögött-je. A lírai élet­érzésnek és az éles valóságábrázolásnak ez a különös elegye mindvégig Krúdy jellemző vonása marad.

A Szindbád-történetek közé sorakozik egy regény is, A francia kastély (1912). Távolról sem sikerült annyira, mint A vörös postakocsi, de ebben a művében nyilatkozik először alkotó életének egyik fő eleméről, a „helyben utazásról”: Szindbád-Krúdy a „fantáziabéli vitorlás”, aki regényeiben él igazán. Ugyancsak itt dörmög életérzésének időtlenségéről: „Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára” – közli a bundagallérjával hideg téli éjszakán kalandra igye­kezvén. De Krúdy későbbi élettörténetében is szerepe volt ennek a regénynek. Pekár Gyula folyóirata, a Magyar Múzsa 1920-ban Krúdyzmus vagy bolsevizmus címen alantas táma­dást intézett Krúdy ellen, akit holtig tartó meleg kapcsolat fűzött a magyar nagyvilág, illetve félvilág csillagához, Pilisy Rózához. Pilisy Róza még a béke éveiben szemet vetett a fia­tal Pekár Gyulára, kegyébe fogadta, jelentős anyagi támoga­tásban részesítette, így Róza asszony költségén látogatta Pá­rizsban a Sorbonne-t. Pekár Gyula utóbb szakított Róza asszonnyal, s gazdagon nősült, Pilisy Róza pedig állítólag ön­gyilkossági kísérletet tett, szíven lőtte magát, de a golyó irányt tévesztett. A Nemzeti Kaszinóból oda siető törzsorvos nem fogadta el az öngyilkosság tényét, szerinte a lövés kar­távolságnál jóval messzebbről érkezett. A szomszédos szobá­ban Pekár Gyula tartózkodott. (Perepatits Antal közlése.) Krúdy Gyula jól ismerte Róza asszony titkait, és kezdettől nagyon lesújtó véleményt táplált Pekárról, A francia kastély­ban Pankotai Pál néven szerepelteti, és „becstelen fráternak”, nők zsarolójának minősíti. Pankotai kétségtelenül Pekár Gyu­la, mert többek között így ír róla: „Pankotai igen büszke volt arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szere­pel.” Köztudomású, hogy az Arany János-szobor mellett tisz­telgő Toldit Pekárról mintázták. Pekár 1920-ban kultuszállamtitkár lett, irodalmi diktátorságra tört, és, érthetően, félt a leleplezéstől. Tudta, hogy Krúdy jól ismeri múltját, és leghasznosabb védekezésnek a támadást tartotta.

Az igazi Krúdy másik, elemi feltörése, A vörös postakocsi közvetlenül A francia kastély után jelent meg. Kiss József regényt kért a Hét-nek, fejedelmi tiszteletdíjat ajánlott, sza­vainak a hangsúlyán pedig érzett, hogy egészen eredeti és az egykorú Pestre mélyen jellemző művet vár, tehát át kell lép­nie eddigi határait. Krúdy lázasan dolgozni kezdett, rövide­sen megszületett a mű: frontáttörés történtemért így még senki sem merészelt regényt írni Magyarországon – művészi forradalmára Ady Endre adott áldást. Nem ismer szokvá­nyos műfaji törvényt, nem „kezd” és nem „zár le”, csak me­sél, művei ezután egymásba folynak, határtalan egésszé fo­góznak. A szerkezettel sem törődik a régi módon, hiszen ki ösmeri a mese eredetét, és ki látta végét? Aki az élet hullá­maira bízta magát, tudja-e, hogy a következő pillanatban mit sodor mellé a víz, tört virágos ágat vagy holttestet? Az alakok jönnek-mennek, eltűnnek, újra megjelennek, a belső mélyvízbe buknak, és különös híreket hoznak fel, majd csil­lagoktól kérnek tanácsot. Az író már tudja, hogy az élet mese, s akik igazán élnek, mesehősök valamennyien, meséből jö­vünk, és mesébe tűnünk. Krúdy műfaja, elbeszélő modora csakugyan a népmesére emlékeztet. Életművének ezt a fol­klorisztikus gyökérzetét elsőnek Perepatits Antal vette észre, megállapításához tegyük hozzá, hogy nem csupán a mesélés ősibb módját tette magáévá, hanem észjárását és lélektanát is, elsősorban szabadabb, elemibb képzettársítását.

A vörös postakocsi-ban kevés szó esik a szorosabb értelem­ben gondolt „közéletről”, mégis alig van regényünk, mely annyi színnel, ilyen hitelesen örökítené meg a századforduló légkörét, embertípusait és közérzetét. Illúziókkal érkezett Pestre, a nagyapja elbeszéléseiből ismert patriarkális, vidéki várost kereste, és rövidesen tudomásul kellett vennie, hogy a millenáris kiállítás új várost teremtett, Budapest nagy­várossá serdült – ezt a folyamatot írta meg a fölfedezés ámu­latával. Ady fölötte elismerő méltatásában egy helyütt – úgy hiszem – tévedett: „Sok megnevezett, polgári néven fölcsí­pett élő személye, egy-egy éles fotográfiája majdnem pasquille-alacsonyra süllyesztik néhol a könyvet.” Ma már más­ként ítélünk: Krúdy csakugyan élő modellek után dolgozott, mint minden igazi író, alakjait olykor meleg, sőt forró valósá­gukban emelte műveibe, de jelentős figuráinak az arcképe nem nyer befejezést, sorsuk ritkán záródik le abban a regény­ben vagy novellában, ahol először szerepelnek. A vörös pos­takocsi Pilisy Rózájával (Madame Louise), Szemere Mikló­sával (Alvinczy Eduárd), Szilveszterével (Erdélyi Gyula) vagy Bonifácz-Pongrátz Bélájával hányszor és hányszor talál­kozunk még. Krúdy nem tud megválni hőseitől, együtt él, küzd, vitázik velük, ernyedetlenül formálja őket, ugyanakkor telíti is, az idő viselőivé és viselőseivé teszi.

A vörös postakocsi állja az időt, külföldi sikere ugyancsak meglepő. Kiderült, hogy amit egykor „éles fotográfiának” tekintettek, kitűnő jellemrajz, és éppen az életíze teszi múl­hatatlanná. Ami pedig a paszkvill-modort illeti, Krúdy le­leplezte, megmutatta a tényleges időt, nem burkolta elvont álidőtlenségbe, és éppen ezáltal vált időtlenné. 1912 és 1914 között megjelent többi regénye nem üti meg A vörös posta­kocsi mértékét. A Palotai álmok a legkedvesebb, ebben szívta mélyre a Radics-légkört s a Bakony zúgását. Itten élt át meg­írásra méltó idilli szerelmet; emléke egyik legkülönb novel­lájában is visszatér (A vadmacska).

ARANYKÉZ UTCAI SZÉP NAPOK

Holott a Royal-szállóhoz fűződnek. Krúdy egyik legkü­lönb ismerője, Kéri Pál írja, hogy egy asszony hosszú nyugal­mat és jólétet biztosított neki, nappal írhatott, éjjel a maga életét folytathatta, „áldott legyen az emléke”. Az asszony, V. Gy-né, a Royal-szálló bérlőjének volt a felesége, és csakugyan megérdemli az utókor háláját és tiszteletét. De miként került Krúdy a Royalba?

Hagyományként hozta hazulról a nagy család vágyát, hu­szonegy esztendővel nősült, nálánál idősebb, művelt, kitűnő leányt vett feleségül, és nem volt véletlen, hogy idősebbet vá­lasztott. Az asszonytól – nemegyszer kifejezte – elsősorban anyás gondoskodást, feltétlen megértést várt, azt kívánta, hogy fogadja el életmódját, szolgálja életművét, tehát igen sokat, polgári mértékkel teljesíthetetlent követelt. (V. Gy-né, polgárasszony létére megértette ezt.) Sűrű éjszakázásai miatt vált viharossá első házasságának az égboltja, s hidegültek el a házastársak. De miért éjszakázott? A kiskocsmákat távol­ról sem polgári örömök kedvéért látogatta, mint egyik buzgó félremagyarázója állítja. Első feleségéhez írott levele min­dent megvilágít: „Gúnyoljon ki! Nekem naponta szükségem van 2-3 órás magányra, amikor gondolkozom. Nevessen ki: ezért a 2-3 órás pauzákért az apámat meg tudnám ölni. Ezért élek, ezért vagyok, ezért nem haltam meg, mert mindennap egyedül voltam darab ideig.” Nem maradhat kétség: a kocsma volt egyik műhelye, a lassan fogyasztott bor félmámorá­ban mindennémű napi gondtól elszakadva, csapot s papot feledve érlelte, alakította, tökéletesítette mindazt, amit meg­élt. Társakat is vitt magával olykor? Csakugyan, ám ezek a fogantyú szerepét játszották, beléjük kapaszkodott néhány mondat erejéig, midőn belső világának mély vizéből föl kel­lett merülnie némi pihenőre. Otthon azután már készen öm­lött a mű, ugyancsak Kéri Pál jegyzi fel, hogy a Margitszige­ten földes szobájában délutánonként írt: „Házbérét régen nem fizette ki, világítását hát lezárták: sok-sok vékony, barna gyertyaszál égett asztalára ragasztva, mert igazi gyertyát ak­kor már nemigen lehetett kapni... Úgy éreztem, most lát­tam meg az igazi Krúdy Gyulát, és ezért ezt a jelenést soha­sem felejtettem el. Mint egy démoni megszállott barát, úgy ült ott csodálkozva és gyönyörködve a belőle felszálló isme­retlen titkokon, lehajtott, lelkes arcát rembrandti glória övezte.”

Krúdy a családi perpatvarok elől menekült el hazulról, 1913-ban a Meteor-szállóba költözött, majd az Astoriába, végül a Royalban nyert nem csupán lakást, hanem otthont. A Royal-korszak előtt Pilisy Rózához és Marinovich Jolán­hoz fűzte mély vonzalom. Róza, ha Párizsban születik, előbb-utóbb bizonyára európai hírű irodalmi szalont alapít, itthon azonban „barátságos ház” úrnője lett, de irodalmi vágyálmait holtig melengette. Krúdyt nem csupán szerelmével ajándé­kozta meg, egyúttal irodalmi forrása volt, hiszen házát a walesi hercegtől kezdve Szemere Miklósig egykorú „előkelő­ségek” egész sora lakta és látogatta. Róza, Szemere megbízá­sából elszegényedett, hervadt grófnőket tartott, akik a főúri világ minden hírét elhozták, így olykor novellák, sőt regé­nyek nyersanyagát tálalhatta Krúdy elébe. Jolán hasonló fog­lalkozást űzött, de házát főként írók és újságírók látogatták, legalábbis ezek adták az arculatát, nem pedig uralkodók és arisztokraták. Nem volt nagyvilági jelenség, mint Róza, in­kább nagy húsú, falusi tésasszony, Krúdyt csak gazduramnak szólította. Őt sem tekinthetjük hétköznapi lénynek, két olyan lángelmét kötött le, mégpedig huzamosan, mint Jókai és Krúdy, de időnként a macskajajos Ady is pihenőhelyre lelt nála. Ezek az asszonyok mindig szívesen fogadták Krúdyt, semmit sem követeltek, sohasem záporoztak reá szemrehá­nyásokat, szerették, gondját viselték, anyagot gyűjtöttek, és regényeinek a hősnőivé lettek. Többen mégsem értik Krúdy irántuk tanúsított rajongását, de vajon polgári elme egyálta­lában értheti-é? Hiszen ehhez ismerni kell az óriások termé­szetrajzát. Midőn a Jolánhoz és Rózához fűződő heveny kap­csolat immár lassúdad, bár soha ki nem alvó tűzzé szelídült, és Krúdy egyelőre belecsömörlött a kalandozásokba is, meg­utálta „a fehérmájú nők” világát, nagyon egyedül maradt, a háborús évek egyre inkább lehangolták, akkor jött boldog szigetként a Royal. A vendéglátó család valóban az utókor minden háláját megérdemli.

A Royal-korszak első gyümölcse, az Aranykéz utcai szép napok érett novellák sorozata. A cselekmény immár másod­rendű, maga az Idő csobog hol visszakanyarodva, hol előre­törve, korszakok elegyednek vagy felelgetnek egymásnak— Krúdy időélménye most bontakozik ki a maga határtalansá­gával és szabadságával. A vidéki nosztalgiákkal telített Szindbád helyébe Nagybotos Viola lép, a nagyvárosi kalan­dos, lám, még Szindbád személye is szűknek bizonyult, Krúdy megsokszorozta, szüntelen újjáteremtette önmagát, hogy egy­re sűrűsödő élményvilágát kivetíthesse. Most írja talán leg­szebb sorait az álom szerepéről, és egy álomfejtő asszonyság történetében felbuggyan a pesti folklór, a régi házak őrizte óvárosi legenda. Másik novellájában éjszaka vadludak szállanak a Duna felett, és panaszos kiáltásukat fordítja emberi nyelvre, kiáltásuk ád hírt az emberi sorsról. Életérzésében egyre azonosabbá válik ember és világ. A történet különben inkább elégia, mint novella, az Aranykéz utcai szép napok­ban érett aszúvá Krúdy lírája. És megjelenik a később annyi­ra jellemzővé váló mondatóriás: az egyik pontosan harminc­két sor.

Megírja A vörös postakocsi folytatását (Őszi utazások a vörös postakocsin), és mintha Az aranybánya társadalmi él­ménye merülne fel újra: a pesti polgárság nagy hasadását vá­zolja, Krónprinc Ferdinánd, a budai szőlősgazda meghasonlását „nagyvilági” életbe tért családjával, emellett felvonul­tatja kedvelt hőseit, kimerítő korrajzot igyekszik adni, ám egyre több közírói betéttel. Egyre-másra kilép a regény sod­rából, kemény, néha elkeseredett bírálatot mond, nem hágy kétséget, hogy a kapitalizmussal szemben sem táplált illúzió­kat. „Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd szélén álló városnak” tartja Budapestet, mindenki üzleten, gyors meggazdagodáson töri a fejét, holott „a hitel mind vékonyab­ban csörgedez. Ki tudja, mi lesz a vége a lázas, önkívületben folytatott életnek.” A regény végén pedig Pilisy Rózával ki­mondatja a nagy jóslatot: „Vége a régi magyar életnek, ró­zsám. Csak az vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország megérdemli baljóslatú sorsát.” 1917-ben írta, és ha a közírói betétek a regénynek nem is válnak hasznára, annál jellem­zőbbek Krúdy társadalmi látásának a fejlődésére, jó előre érezte az összeomlás és a forradalom előszelét.

Az Őszi utazások távolról sem olyan sikerült alkotás, mint A vörös postakocsi, éppen az első rész fővarázsát hiányoljuk: a mese megejtő, természetes hömpölyét, a mesélő kedv töretlenségét. Kitűnő részletek most is akadnak, de erőszakolt tol­dalékokkal váltakozva, ilyen Rudolf királyfi és Vecsera Má­ria legendája, mely valósággal „kilóg” a regényből.

A következő esztendőben kiköszörüli a csorbát, Károlyi Mihály lapja, a Virradat folytatásokban közli első, valóban nagy regényét, a Napraforduló-t – utóbb Napraforgó lett a címe. Immár egész világát adja fogyhatatlan bőséggel: a fő­várost és a vidéket, az öreg Józsefváros legendáit s a nyírségi táj esztétikáját, ciripelő meséit, a Pestre származott áldzsent­rit, ki „a legkomiszabb anyag a magyarság testében”, a vidé­ken maradt, tébollyal birkózó, haláltáncot járó kis urakat (az Álmos család sűrített története egész regénnyel fölér), a kü­lönös nászban fogant Maszkerádi kisasszonyt, ki drámát és halált hoz a bujdosi tájra, Evelint, az egykedvűségbe szürkülő falusi leányt, Rizuljettet, a Jóasszony kútjának úrnőjét, Pest­ről kopott vidékre, s mindössze romlottság a hozománya, Vég­sőhelyi Kálmánt, a zsoldoskatona-arcú pesti selyemfiút és Pisztolyt, a nyírségi Falstaffot. Pisztoly (olv. Pisztoli) a Krúdy-életmű egyik legnagyobb szabású figurája, mennyi minden lélegzik belőle: okos számítás és nekivaduló téboly, korlátolt­ság és olykor félelmetes mélységekből felbuzgó vallomás, mint a magányos ivó monológja. Ő a hírhedt szabolcsi pajkos, a századforduló úri romlásának summája, vagyonának csak roncsai maradtak, hatalom sincsen a kezében, mégis úgy dúl, olyan elszántan kóborol, miként vérbő, hatalomba és dicső­ségbe öltözött urak messze századokban. Azokon vesz erő­szakot, akiken lehet, „buta seregélyeken” és „ijedt vízi tyú­kokon”, s jobbágyává veret egy nyomorult csavargót, Kakukot. Ő a százados tékozlás, a véget nem érő tor, boros kupá­val integet, és rémekkel viaskodik. Egész társadalmi osztály temetkezik benne, lejárt sors utolsó, kétségbeesett erőfeszí­tése, ám mégis ember, s nem „ördög”. Fölháborít, mosolyra derít és megdöbbent, mindent megmozdít bennünk. Züllése és hullása roppant méretű, s van benne valaminő shakespeare-i elem: sűrített élet, nekivadult szenvedélyek megszállott­ja, hol báván, hol pedig lélegzetet elállító merészséggel rázza, feszegeti az emberi létezés rácsait, és valamiképpen az élet fölé emelkedik. Pokolra való? Förtelmesen habzsol? Valóban, de legalább ugyanannyit szenved, irdatlan terheket, ledobhatatlan batyukat vállal.

Olyan a regény légköre, hogy vágni lehetne. Még sohasem rajzolt ilyen elkészült, sűrű sorssal telített alakokat, nem írt ennyire drámai lüktetésű regényt. Ítélet alá érkezett társada­lom elemei viaskodnak egymással és önmagukkal, mintha főpróbát tartanának az elkövetkezendő nagy drámából, mi­dőn a világvihar letépi majd a béke tarka lepleit, s mindenki elárulja legféltettebb titkát, igazi önmagát. A regény a múlt század végén történik, de minden során érezhető, hogy a vi­lágháború élményétől terhesen írta.

Mind Végsőhelyi Kálmánnak, mind Pisztolynak maga Krúdy a modellje? Úgy vélem, merőben másról van szó: azt írta meg, hogy ki s mi válhatott volna belőle, ha nem tartja hatalmában, nem őrködik fölötte a géniusza. Hajlamaiból, illetve a génjeiből teremtett alakokat, nem azonos velük, de általuk önmagáról is vall, így Pisztoly ömlengésén keresztül saját teremtő hevületének a mélyébe pillanthatunk. Minde­nekelőtt érdekes kijelentés hangzik: „Nincs a világnak utá­latosabb teremtménye, mint a részeg ember.” Krúdy sohasem fajult magából kifordult, öntudatát vesztett részeggé, soha­sem lett úrrá rajta az emberalatti, kortársa jegyezte föl, hogy „voltaképpen nem itta, hanem ette a bort, harapta, mint a szakértők mondják”. De mire kellett néki a bor? Ezt vallja meg Pisztolyn keresztül: a csöndes, magányos, befelé révülő borivó különös hatalommal rendelkezik, megidézi, magához csalogatja az embereket, megleli kulcsukat, legmélyükbe lát, bévülről kifelé teremti meg újra őket. (Pontosan az ellenkező­képpen alkotott, mint például Móricz Zsigmond.) Gondol­junk csak arra, hogy hősei milyen sűrűn törnek áradásszerű vallomásba, önéletrajzukat mondják, nyilvános gyónást tar­tanak, mint Pisztoly Végsőhelyi Kálmánnak, Maszkerádi Evelinnek. Krúdy kivonzott a hőseiből mindent, belső „tör­ ténelmében” mutatta meg az embert, innen ered egyedülálló varázsa.

Az önéletrajzi elem sem hiányzik a Napraforgó-ból: a negyvenesztendős és halántékánál őszülő férfi magába szállá­sa, az öregedés első pánikja, a távolból immár leselkedő halál rémülete. Most kívánta meg először a város leányát, mint Pisztoly Maszkerádit, utolsó szerelmét, s „oly tisztán akarta átvinni a másvilágra, mint a rózsafüzért csuklóján a kopor­sóba”. Itt vall először (áttételesen) Rózsa Zsuzsihoz fűződő szerelméről, a vallomás majd művek seregén keresztül foly­tatódik. De félt is, hogy az ifjú leányhoz fűződő merész szere­lem halálos lesz, és megint csak Pisztoly képében régi szere­tőihez menekül, Késő Fánihoz és Kövi Dinkához. Utóbbiról meg is írja, hogy „született Vájsz Jolán, öreg szülei szerencsi szűcsök voltak”. (Utóbb Marinovichné lett, és „barátságos házat” tartott a Zichy Jenő utcában.) Most állít először emlé­ket ennek az asszonynak, ki oly fontos szerepet játszott éle­tében. A méreteik voltak azonosak: „Ha abban a korszakban él Kövi Dinka, midőn még ősemberek és sárkányok népesí­tették be a barlangokat, bizonyosan a várost környékező sár­kány szeretője lesz vala.” Mi sem természetesebb, hogy a XX. században az alvó Pisztoly-Krúdy „hatalmas izmaiban gyönyörködik”, mert benne találta meg a néki termett „ős­embert”, és – a kortársak szerint – egyedül ő tudott bánni véle.

LÁVA ÉS LÁVA

Krúdy 1919 kora őszén kiszakadt az „Aranykéz utcai szép napokból”, nem cselekedhetett másként, szüntelen új kor­szakot nyitott nemcsak életművében, de életében is. „Meg kell fiatalodni, elölről kell kezdeni mindent, el kell felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtud­ni az emberekről” – vallotta, új „tudás”, még nem ízlelt gyü­mölcs felé tört. Azt hiszem, eddig nem igazi szenvedély, in­kább röpkébb vagy tartósabb vonzalom fűzte a nőkhöz, V. Gy-nét is áldozatos gondoskodásáért szerette annyira. Most száguldott át rajta a vihar, most égett mindent kockára vetve, most szeretett először ifjú leányt, a V. Gy-né első házasságá­ból származó Rózsa Zsuzsát, s bár eleve sejtette merész kísér­letének a végét, elszántan vállalta. A Royalból a Margitszi­getre költözött, Zsuzsi nemsokára követte, és a felesége lett. Ez a szerelem és a körötte támadt vihar volt Krúdy személyi­ségének legtermékenyítőbb drámája. Alkotóerejét csakugyan megfiatalította.

Döntő fordulat következett a történelemben is, a monar­chia összeomlott, forradalmak gyúltak ki, Krúdy mindkettő­ben szerepet vállalt, néplapot szerkesztett, síkra szállott a földbirtokreformért, foglalkozott az első Tanácsköztársaság­ban alakult termelőszövetkezetek ügyével, új történelem- szemlélet kibontásába kezdett. Mindezt távolról sem pilla­natnyi hevületből cselekedte. Regényének közírói kitörései­ben már esztendőkkel ezelőtt hitet tett, most pedig a követ­keztetéseit vonta le. Nem volt ugyan forradalmár, de szük­ségszerűnek tartotta és vállalta a forradalmat.

A nagy tűz gyorsan kihunyt, bosszúért lihegő ellenforrada­lom következett, megindult a hadjárat a munkásosztály, a szegényparasztság, a haladó írók ellen, az ínség sápasztó lehelete fútt végig az országon. Krúdy ezalatt ifjú feleségével szűkösen élt a Szigeten, nemsokára gyermekük született, gondjai megnövekedtek. Pékár Gyula gonosz támadást indí­tott ellene – ennek az okait elmondottuk már. János fivére tébolyodottan érkezett haza a fogságból, külön tanulmányban kellene elemeznünk, hogy ez micsoda belső drámát jelentett Krúdynak. Megbírta, mivel nem csupán az „ősember” ereje, hanem az egész ember bölcsessége élt benne. Ebben a gyöke­reket rázó időben Krúdy önmagához méltó magatartást tanú­sított: a földrengésre belső rengéssel felelt, egymás mellett nyíltak fel benne a kráterek, és ömlött a legnemesebb anyag. Csak a legkülönbeket említem: 1918-ban jelent meg a Napra­forgó, a Pesti nőrabló, a Bukfenc; 1919-ben az Asszonyságok díja, az N. N. egy szerelem gyerek; 1920-ban A betyár álma, a Kleofásné kakasa; 1921-ben a Nagy kópé és Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban; 1922-ben a Hét bagoly – csu­pán 1923-ban jelentkezik fáradás. Ezeknek a műveknek pe­dig a többsége arról tanúskodik, hogy mélyre szívta a forra­dalmat, társadalmi szemlélete rohamléptekkel haladt előre.

Megírja legnagyobb művét, az Asszonyságok díjá-t. Már első mondata elárulja, hogy a mélylélektan világába térünk, s ezen ne csodálkozzunk, hiszen Maszkerádi kisasszony fo­gantatásának és születésének a legendája is mélylélektani ta­lány, megfejtésre váró borzalmas álmok sorozata (l. a Napraforgó-t). Krúdy ebben a korszakában foglalkozott Freud dok­tor korszakos tanításával, de a folklórral is; E. T. A. Hoffmannhoz pedig a nyomok szerint sűrűn visszatért. Így kezdő­dik az Asszonyságok díja: „Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy napon Pestre jött, és a temetésrendező házá­ban nyert búvóhelyet.” Az első pillanatra mesebelinek tetsző Démon azután egyszerre lélektani valósággá válik: ő Czifra János temetésrendező és szabályszerű polgár megnyilatkozni nem merészelő jobbik énje, az „álma”, ki testet ölt, s árnyék­ként kíséri. A Démon ezután Álom néven folytatja szerepét, és Czifra Jánost az élet eddig gondosan elkerült mélységei felé vezeti. Krúdy merész mélylélektani kalandba kezd, még­sem szakad el a valóságtól, ellenkezőleg: a belülről feltörő, különös fényben annál élesebb színekkel jelentkezik a fogható világ. A Bakács téri templom „mészárosszínű egyház. Fel­tűnő, hogy a birkahús vagy a borjúcomb kilójának az ára nincs valamely fekete táblára írva.” Az esküvői menet, a lakoda­lom rajza csupa érzéki erő, az élet nyers, izgató szaga csap meg. Elvontságnak nyoma sincsen, Krúdy belső árnyainkat is testbe öltözteti, de történhetett-é másként, hiszen géniuszá­ban a végső finomultság elegyedik az elemi emberrel.

Nem csupán a Démon jelentkezik a regény elején, de a vi­lágot éltető, a teremtést gerjesztő Erosz is. Krúdy pánerotikájáról hallunk, holott erotikája általában sejtelmes és szemér­mes, legfennebb pajzán. A regény egyik színhelye a Frank Jeremiás és Neje utcájának a találkahelye (Marinovich-Grósz Jolán barátságos háza a gr. Zichy Jenő utcában), mennyi al­kalmat nyújthatott volna borsos történetekre. Ám milyen áhí­tattal ír a szerelemnek a XX. századba nyomorodott papnői­ről: „Éppen ők: a szerelem megalázottjai, szemétdombra ve­tett lenézettei: éppen ők tisztelik mint Legnagyobb hatalmat, a mindenható szerelmet. Egy napig se élhetnének, ha nem volna valakijük, akit szeretnek. Egy éjt se szentelhetnének többé különös kenyérkeresetüknek, ha nem következne reg­gel, amelyen gyűrötten, lomposan, nemegyszer ittasan befor­dul a sarkon az a különös fiatalember, akinek évszámra nincs bejelentett lakása a fővárosban, mert a szeretőjénél alszik.” És mit lát a találkahelyen? Mintha Dante Infernója korsze­rűsödnék, bűnhődni járnak ide az emberek. Úgy vélem: Krú­dy vészjeleket adott, hogy az Erosz századunk polgári bom­lásában maga is bomlástermék lett.

Az egykor teljes szabadsággal mesélő író most teremti meg a maga eredeti regényszerkezetét. A tényleges hősnő, Natália eléggé későn lép előtérbe, a mű első harmada tulajdonképpen előhang, légkör teremtése, széles hömpölyű környezetrajz, de minden Natália drámáját készíti elő. Alice, a dúspolgári asszony, „kinek homlokáról lelketlen, nagyvilági, önző intel­ligencia sugárzott” elpuhult, beteges idegeit csigázó szórako­zás után halálos betegségbe esik, agóniája során olyan élmények teljesednek benne, aminőket életében sohase valósítha­tott meg. Előkészítés ez és mérték Natáliának, a kivetett pa­rasztleánynak elkövetkezendő agóniájához – a dúspolgári nő látomásai mennyire délibábos semmiségek Natália félelme­tesen szép vízióihoz képest. Majd Margitnak, a virágárus leánynak a történetét halljuk, látszólag nincsen köze a főso­dorhoz, holott éppen társadalmi jelentőségét húzza alá, az író jelzi, hogy távolról sem egyéni esetet ábrázol, hanem a kapitalista-polgári korszak kiszolgáltatott nőjének a sorsát mu­tatja fel.

Csupán ezután jut igazán szóhoz Natália, véle együtt elő­térbe lép az 1918-19-es Krúdy Gyula, és akár az N. N. egy szerelemgyerek-ben, ismét társadalmi vallomást mond. A megesett és kivetett Natália nagy átkában tömegek morajlá­sát érezzük; a dúspolgárság leleplezésében a forradalmak iga­za lüktet; a cselédsorsot Bródy Sándor után Krúdy Gyula írja meg, jóval megelőzve Kosztolányi Édes Anná-ját. Natá­liát, midőn megindulnak szülési fájdalmai, a Frank Jeremiás és Neje utcabeli ház udvarára vetik, majd a Bakács téri szülő­otthonba kerül. Időnként csillapodnak a kínjai, ilyenkor vé­gigrohan benne egész élete, a képek egymás sarkát tapossák, sűrítetten újra átél mindent: a falusi viskótól a kastélyban és palotában telt cselédsorson keresztül az első kivetésig, azután kalandorok és újfajta betyárok szőrös kezében vergődik, me­nekülési kísérletek kudarcát szenvedi, temetőkbe tér, a halot­taktól kér tanácsot, végső állomásként pedig örömházba jut, illetve az udvarára, miként a kölykező kutya, mégis tiszta marad, alakjában a megtaposott szegénység emelkedik végső emberi magasságba. Hányszor emlegetjük Krúdy festőiségét, lágyságát, impresszionizmusát, és méltán, de ezáltal távolról se merítjük ki, mert mennyire drámai az Asszonyságok díja, csupa expresszió, elemi feltörés – Shakespeare-hez méltó tra­gédia hangvételét érezzük, bizonyára nem véletlen, hogy élete végén a nagy angolt vallotta legközelebbi rokonának, és köny­vet tervezett róla.

Prózaíróink közül Krúdy ismerte legjobban a nőket, de az anya megörökítésére csak most lett képes. Natália, a meg­taposott kis parasztvirág úgy éli át az anyaságot, mint irodal­munkban senki, ilyen dicsfényt még nem fontak asszony hom­loka köré. Natália nem keresheti fel halottak estéjén a falusi sírkertet, ahol anyja nyugszik, hát a vízivárosi temető egyik ismeretlen sírján gyújt gyertyalángot. Itt érzi meg, hogy „va­laki jött vele. Mintha a hátán, a derekán kapaszkodott volna valaki, aki két összekulcsolt kezét átkapcsolja a szíve fe­lett... Meleg volt, mint a friss kenyér. A karjának ölelése olyan volt, mint a virágszáraké. Még lélegzetét is lehetett érezni – mintha együtt lélegzett volna Natáliával”. A fogan­tatás költeményét olvastuk, Adyval egyenrangú költő szerez­te. A regény végén pedig himnuszt mond a szülő anyáról, az embert folytató asszony nagyságáról és dicsőségéről, egyben tanúságot tesz Eroszának egészségéről és tisztaságáról.

Natália élete Krúdy kedves tájain folyik: Várpalotán, a Bakonyban, a Múzeum utca környékén, a Margitszigeten, a Józsefvárosban, Óbudán. Eddig inkább a tájak költészetét adta, most azonban társadalmi arculatukat is megmutatja: a nyomortanyákat pállott, savanyú emberszagukkal, a szegény­negyed utcáit, egy örömleány öngyilkosságát és a nyomában keletkezett utcai hullámverést, leleplezi, hogy milyen elesettséget rejtenek Óbuda „meseboldogságúnak” tetsző házai. A társadalom kültelkeiről majd József Attila ír ilyen félelmetes tárgyilagossággal.

A regény végén Natália leánygyermeket szül, és meghal. Czifra János az Álom társaságában nyomon követte az udvari vacoktól a szülőszobáig, és most a csecsemőt örökbe fogadja, az anyát pedig eltemetted. Midőn elhatározását kimondja, szertenéz, vajon helyesli-é kísérője, a Démon, illetve az Álom? A titokzatos idegen azonban eltűnt, illetve eggyé vált véle, hiszen ezért „támadt fel”. Czifra János, a szabályszerű polgár most vált igazán emberré, és tanúságot tesz, hogy mindannyiunk mélyében ott szunnyad az igazi ember, csak föl kell serkenteni ájultságából. Mégis van remény... Egyetlen regénye sem végződik ekkorra hittel.

Az Asszonyságok díjá-hoz hasonló méretű, de távolról sem annyira érett alkotás a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban. Az előbbiben Krúdy önmaga klasszikusává emelkedik, a Vak Béla azonban csupa viaskodás, mintha fé­lig nyersen szakadt volna ki. Töredékesen maradt reánk, bécsi emigráns folyóirat közölte 1921-ben, és nyílt kérdés: vajon befejezte-é, a vége nem kallódott-e el az emigráció hányatott életében, vagy lappang valahol? Tagadhatatlanul Krúdy legbonyolultabb írása, tele áttétellel, szimbolikával, néhol homállyal és ellentmondÁssal. Lelki állapota magyaráz­za ezt? Bizonyos mértékben feltétlenül, midőn a Vak Bélá-t írta (1921) reménytelennek látta a magyar életet, befelé hú­zódott, és – mint vallja – a halottakhoz folyamodott, az ő megidézett árnyuktól várt segítséget. Misztikum ez, mint egyik-másik bírálója gondolja, vagy inkább mélylélektan? Hitt a halottak országában vagy inkább lélektani valóságuk­ban? Mindkét felfogás talál érveket és ellenérveket, hiszen a nagy géniusz elrendelten a Mindent hordozza, s a lúgozási kí­sérletek csak a lúgozóknak ártanak. Vitázhatunk a kérdés fe­lett, de a regény mindenképpen súlyos vádirat kora ellen, olykor apokaliptikus tiltakozásnak tetszik.

ElőhangjÁban mást ígér, mint amit ád. Az első világhá­ború előtti Pest boldog életét, emberséges légkörét dicséri, holott előbbi műveiben és a Vak Béla további folyásában ép­pen az ellenkezőjét mondja az „irigylésre méltó” békeévek­ről? Miként magyarázhatjuk ezt? Úgy hiszem, azt akarta ki­fejezni, hogy az a békevilág még mindig ígéret földje volt a világháborúhoz és az ellenforradalomhoz képest. Vagy csak­ugyan idillt akart írni, de egyszerre föláradt a mélyek mélye? Az előhang után ugyanis nyomban a Csodák korába for­dulunk, Szindbád álomból és valóságból szőtt kalandjai után az emberi lélek hátborzongató kalandjai következnek. Lát­szólag 1910 körül jár az idő, mégis a mindent fölkavaró, az ember leláncoltnak vélt belső szörnyetegeit szabadjára en­gedő katasztrófának, az első világháborúnak a sebeivel és tor­zulásaival találkozunk. Vak zenészek játszanak a külvárosi kávéházakban, sokszor elvétik a taktust, mert az életben min­denből hiányzik valami: „Az egész világ megvakult.” A vak­ság tehát nem élettani állapot, hanem korszakos és véres for­dulat, maga az elváltozott Idő. Aranykornak véli, midőn „még a kocsikerék is úgy látszott messziről, mint egy puszta­ságon végigforgó szem, melyben az egész világ látható”. Nyilvánvaló, hogy az emberi „látás” végzetes megzavaro­dásáról, nem megvakulásról, hanem elvakultságról van szó.

Merőben más természetű a regény vak emberének a „vak­sága”. Eleinte rossz szemű volt, a nők megriadtak tekinteté­től, mert „úgy nézett, mint egy holt”, és csakugyan a holtak árnyéletét is látta. A holtak azonban valamiért megharagud­tak reá, és „elvették szeme világát, hogy sohase láthasson többé a másvilágra, csak az élőket láthassa ezentúl, mégpedig olyan alakjukban, amint senki sem látja őket, akinek látó, a mindennapi köztudat szerint eleven élő szeme van”. De végül is miként látott a vak ember? Elmondja a regény to­vábbi folyásában: a holtak talán „rádiummal” pótolták ele­ven látó szeméért, azonnal az emberek legbensejébe hatol, átérzi egész lényüket, amivé lettek s amivé lehettek volna, látja megnyilatkozó és rejtelmes énjüket, valójukat és talán ennél is valóságosabb álmukat. Misztikummal találkozunk? Primitív válasz helyett elemezni próbálom a Krúdy-vulkánnak ezt a különös kitörését. Krúdy a létet szüntelen mozgó erők, rezgések, teremtő mozgások félelmetesen szép és halhatatlan játéknak tekintette, mert hite szerint a letet al­kotó erők, színek és mozgások a katasztrófákban sem pusz­tulnak el, inkább újjászületnek. Ez pedig talántán a fiziko-kémiai világkép „előfilozófiája”. Ugyanakkor ismét alkotó­munkájának a titkába avat. Már a Napraforgó-ban elmondja, hogy bévülről kifelé teremti újjá az embert, Csathó Kál­mánnak pedig így nyilatkozott: „Párbeszédet könnyű írni. Azt hall az ember eleget. De jól leírni valamit, élővé vará­zsolni az élettelen tárgyakat; a beszélni nem tudó anyagoknak hangot adni, ahhoz már tehetség kell.” Itt azonban meg többről van szó: „rádiumlátása” szenvedélyes és szüntelen küzde­lem volt a teljes ember megfogalmazásáért. Látta azt is, amit eltaposott az emberben az élet, amit rejtve őrzött, aminek csak titkon merészelt áldozni, jobbik önmagát, ki hiába próbált kifesleni a zordon éghajlat alatt. Szerénkének a „kis cé­dának” három keble volt, a harmadikat melyen elrejtve bévül viselte, és „sohasem szennyezte be az olcsó szerelemmel, hanem megmaradt tisztának, mint „a havasok napsugara, fe­nyők érintetlen csúcsa, erdő lombkoronája felett járó szél”. Az eredeti embert kereste és találta meg, kit éppen száza­dunk próbál fölszabadítani mindennémű reá rakódott horda­lék alól. S erről a Krúdyról mondotta egyik kortársa – ismét a legteljesebb jóhiszeműséggel –, hogy tulajdonkeppen sen­kit sem szeretett, senkit sem gyűlölt, „világát csak nyers­anyagnak tekintette”. Mindig tévedünk, ha Krúdyt polgári arányokkal mérjük. Nem élt benne cseppfolyós érzelmesség vagy szemforgató szánakozás, de sokkal több: gyökerekig hatoló emberi megértés, ez pedig a szeretet felső foka.

A rossz szemű a harmadik fejezetben egy galíciai varos­ba, Mózba érkezik. A mózi epizódnak látszólag alig van kö­ze a főeseménnyel, a rossz szeműt ugyan a mózi temetőben vakítják meg, ez azonban bárhol megtörténhetett volna. Elemezzük: mit akart Krúdy Mózon keresztül elmondani? A várost esztendőkkel ennek előtte horda dúlta fel, és hiába következtek békés esztendők, az átélt borzalmakat még min­dig nem heverte ki. Krúdy azt írta meg, hogy az erőszak szük­ségképpen újabb erőszakot szül, a kegyetlenség mindenkiből kegyetlenséget hív elő, bűnösben és ártatlanban egyaránt bel­ső torzulást okoz. Aligha táplálhatunk kétséget, hogy 1921-ben csak Mózon keresztül tehette meg ezt a nagy humánus nyi­latkozatát.

A rossz szemű Mózban ismerkedik meg Frimettel, a „szaj­hával”. Midőn vész tör a városra, előbb kéjenc öreg roko­na erőszakolja meg, majd két zsivány, az ekként félig meg­gyilkolt leányt azután a képmutató társadalom tovább gyil­kolja, nem áldozatot lát benne, hanem szabad prédát, akik nappal arcul ütik, éjszaka nászra hívják. És ez a paráznaságba kényszerült Frimet mond vádbeszédet a parázna nőkre, ugyanő sírja el irodalmunk egyik legmegrázóbb keservesét: a megölt anyaságét. Frimet önvallomásának igazát egy csodálatos jelenet támogatja: Krúdy a mélylélek félhomályban dolgozó erőit hozza „napvilágra”, érzékíti meg. Azután a sír­ásókkal elmesélteti Frimet „közkeletű” történetét is: a céda a temetőbe csalogatja a férfiakat, bűntársai pedig végeznek vélük. Ez a „külső valóság”, a látszat, a hírverés horda­léka, holott valójában egészen másnémű dráma történik: az időtlen vétkezés az embert folytató asszony ellen, az asszony eredeti hivatásának történelmi sérelme és megcsúfolása. A rossz szemű ezt látja, tudja, ezért mond csodálatos himnuszt Frimetre. Íme, Krúdy humanista realizmusának újabb pél­dája: a külső történeten túl az ember belső történelmét hoz­za napvilágra, ezzel igazolja.

A Vak Béla ugyancsak tanúságot tesz, hogy az erotika néki távolról sem öncélú nemi kaland, hanem a Világerosz hullámverése. Az érzéki valóság túlcsap önmagán, átszellemül; a teremtő izgalom visszaérez egészen az őskorig; sze­relmi lírája csupa tündöklés, buja gazdagságú költészet, szün­telen a keleti versekre kell gondolnunk, az Énekek éneké-re és az arab költőkre. Hallgassuk csak a női test költészetének egyik melódiáját: „Látta megmozdulni a nő derekát, amely mozdulatot a nők még abból az időből tanulták, midőn csi­gák voltak, és a tenger dagályával kiringatóztak a partokra. Látta közeledni a nők középpontját, mint rózsaszínű kagyló emelkedik fel a vizek mélyéből, hogy kinyissa, felkínálja bel­ső titkát az alig látható keleti napsugárnak, az éj eseményei­től már elbágyadtan sápadozó holdnak, az angyalok szűzi tekintetének: a szenvedélytelen csillagsugárnak és az édesded hajnali harmatnak, amelytől a kagyló megtermékenyül, hogy gyermekét, a gyöngyöt megszülje.”

A Vak Béla Krúdy „legnehezebb”, helyesebben legprob­lematikusabb könyve. Az előző esztendőben írta Álmoskönyv-ét s vallotta: „Az emberiség történelme: álmoknak sorozata... Piramisokat építenek az Álom tiszteletére. Könyvtárak telnek meg az Álom tudományával.” Egyetlen művében sincsen ekkora szerepe az álomnak, a meggyilkolt Szerénke halála előtt három baljós álmot lát, de a regényben is a valóságot olykor fölváltja a tényleges álom abból a fajtá­ból, mely talán mindörökre magával ragadna, ha hirtelen föl nem ébrednénk, s ébredéskor alig tudjuk eldönteni, hogy ő avagy az ébrenlét a valóbb valóság? Ha ilyen szemlélettel olvassuk, akkor „miszticizmusa” egyszerre érthetővé válik: a mélylélek feltöréséről van szó. A Vak Béla komor könyv? Mégis tele van boldog emberi felujjongással. S lépten-nyomon a gondolkodó Krúdy nagyságával találkozunk: szüntelen az emberi létezés végső kérdésein töprenkedik, és a lét elenge­dett kezét keresi. Ezt a Krúdyt azonban éppen úgy nem vették észre, akár a gondolkodó Adyt, az Ady-versekben rejtező fi­lozófiát.

Más ívású műveket is írt ebben a korszakában, életfor­májának a váltásával kísérletezett. Már az Őszi utazások­ban csömöréről tudósít. Pisztolyját is visszahozza a másvilág­ról, a nyírségi Falstaff házába zárkózik, akkora csapdákat ál­lít, „amelyekkel elefántot lehetett fogni”, és németül ugató kutyát tart. Útnak indul ugyan még egyszer, de távolról sem szerelmi kalandra, hanem Kleofásné eltűnt piros fejű kaka­sát keresi. Kleofás éppen börtönben ül, de „ki tudná, miért? Az ilyen Kleofás-féle embert nyomban bezárják, még ha ár­tatlan is, mint a ma született gyerek. Tán, ha Esterházynak hívják: mindvégig szabadon járhatott volna. Félreérthetet­lenül az ellenforradalomra céloz: embertelensége még Pisz­tolyt is megindítja. Pisztoly ernyedetlenül keresi a kakast, az Ingerli csárdában nagy múltú hölggyel találkozik, és tü­relemmel hallgatja árvízre emlékeztető gyónását. A legkülönb Krúdy-ömlések egyikét olvassuk, sűrített regényt kapunk, mert Krúdy olykor pohár aszúban adja az egészet. Az asszonyság életmeséje olyan figurákat sodor, mint Sziráki, a „szent ember” és kuruzsló, a búcsújáró koldusok királya, Susik, a polgárrá hízott selyemfiú, Bajúsz, a mokányember... A kóborló nőszemély modellje különben a hamis váltóiról hírhedt V. nyíregyházi telekkönyvvezető leánya, az író diák­köri szerelme. Krúdy folytatni próbálja elszakadását régi életmódjától, szerelmeitől, erről tanúskodik a Pesti nőrabló is, ez az apró remek: Csinosi küllemében visszasétál a XIX. század elejére, megírja egyik legderűsebb könyvét a szerel­mi kalandozás hiábavalóságáról. Még egyszer teljes erővel hatalmába keríti a családi élet ábrándja, és művek sorában Rózsa Zsuzsi a csillag, ő az új élet záloga, az áhítozott rév.

Az útitárs-ban 1918 nyarán történt és meghiúsult szökési kísérletüket írja meg. Még fiatalnak érezte magát, „a ka­kas és a bika táncát járta”. Új életfejezetet kezdett, s ezt sohase bánta meg, „amint általában sem bűnt, sem erényt, semmit sem bántam meg, amit tettem”. Ami történt, meg kellett történnie, mivel életregénye haladt „megállás nél­kül, mint a füst”, más szóval: szüntelen új élményekre ajzott géniuszának a parancsa döntött. Az ártatlan leánynak, Eszténa-Zsuzsinak első vétkezése a férfi előtt a Krúdy-életmű egyik legcsodálatosabb jelenete, egyedül ő volt képes ilyen varázslatra: a külső történés mindennémű hozzáadás nélkül saját izzásával válik mély folyamattá, belső drámává. Ő ma­ga látszólag szenvtelenül figyel, de azért, hogy alakja tisz­tán és teljességében mutathassa meg lényét s lényegét. Ez a látszólagos szenvtelenség ismét a legkülönb emberi együttér­zés: Krúdy sohasem erőszakoskodott alakjaival, megterem­tette őket, együtt lépett vélük, de élni hagyta őket a maguk törvényei szerint.

A Bukfenc szerelmük kezdetéről mesél, Zsuzsi a Gyöngy­virág, Krúdy pedig finom kétellyel latolgatja, vajon mi lesz majd a véle kötött házasság sorsa? A Hét bagoly-ban azt a korszakát írja meg, midőn visszavonult a Szigetre, a friss házasság melegébe, és Álmoskönyv-et írt – Rózsa Zsuzsa ennek az időnek az Áldáskája. Irodalmunk sorsa akkor egé­szen reménytelennek látszott, Krúdyban megfordult a gon­dolat, hogy ezentúl álmoskönyvek, szerelmi levelezők írá­sára adja fejét, szükségből és dacból. Folytatja régi szerel­meseinek a fölszámolását: eltemeti a gondoskodva szerető asszonyságot, és elszakad a kalandra éhes, pillanatokban gondolkodó, arannyal bélelt kékharisnyától. A boldog ott­hon álma ringatta, vágyakozása bizonnyal őszinte volt, ám életregénye „haladt megállás nélkül, mint a füst”, ki tudta volna megmarkolni? Maga Krúdy sem. De már most érzi, hogy a sóvárgott életformaváltás megkötné, öncsonkítás­hoz vezetne – megteremti az idillt, de titkon átlépi varázsos küszöbét.

A Hét bagoly-ban mesteri korrajzot ád a századforduló irodalmi életéről, a regény derekán pedig feltűnik két későb­bi nagy novellájának a színtere, a Régi arabs szürkéről ne­vezett vendégfogadó, harsogó kupecek, és „jégszürke” hulla- szállító kocsisok tanyája. Itt sündörög Szeleczki, a „halálma­dár”, egy temetkezési vállalat szimatolója, úgy méregeti a hullákat, miként portékát a vásáron. A nagyvárosi halált írja meg Krúdy, a halottak ágya mellé és a halottaskamrába furakodó üzletet, a temetést mint „rendezvényt”, a gyász és a kegyelet kizsigerelését. Ámulhatunk, hogy szépprózánk legnagyobb költője mennyire elszánt realista tud lenni.

A Bukfenc-ben kezdi latolgatni, hogy mi lehet merész, új házasságának a vége, a Nagy kópé-ban már tisztán látja. Hiába hívja segítségül a természetrajzot: „Így van az orosz­lánoknál is. A legöregebb hímoroszlán veszi feleségül a fia­tal nőstényeket.” Miként Czifra János temetésrendezőnek, néki is megjelenik az Árnyék, hűvös leheletet bocsát izzó szí­vére, a valóság törvényeire figyelmezteti, bölcs tanácsokat suttog, de hiába, elemi szüksége volt erre az élményre. Masz­kerádi kisasszonytól a Nagy kópé Antóniájáig asszonyok sorát teremtette Rózsa Zsuzsából, sőt, úgy vélem, a Frimetet magasztaló biblikus éneket is néki szerezte. Utóbb tör­tént, ami történt, ez már az életrajz dolga, de a Krúdy-élet­mű Rózsa Zsuzsa nélkül elképzelhetetlen, és ez a fontos.

A Nagy kópé inkább életregény, de egész kort sodor ma­gával. Felvonultatja a századforduló új leánytípusait, kik még a régi családi zártságban serdültek, de már lázadoz­nak a „szent és sérthetetlen” korlátok ellen, és ott törik át, ahol a legkönnyebben lehetséges: a szerelem területén. So­kan még csak vágyban és képzeletben „kelnek föl”, mások már valóságban. Megszületik a kétlaki, esetleg sokarcú nő, aki emberi tartás helyett szerepeket játszik, s az életet kaland­nak tekinti. Így festett a „női felszabadulás” a polgári ég­öv alatt, nem is történhetett másként – ezt a folyamatot a maga tényleges méreteiben egyedül Krúdy vette észre és tud­ta kifejezni.

Ennek a lávázó korszakának van egy boldog szigete, az N. N. egy szerelemgyerek. Társadalmi számvetést végez, íté­letet mond gyerekkorának világáról, ugyanakkor megteremti irodalmunk legnagyobb elégiáját, a régi vidéki élet ábrándos, szívet simogató és mégis szomorkás költészetét. Tücsök­zene ez a könyv, az elégikus hang uralma egész kisregényen keresztül – tücsökzenével mások is próbálkoztak, de Krúdy alatt maradtak valamennyien; a rímben kísérletezők sem kivételek.

A tücsökzene maga a halhatatlan emlékezet, visszakísértő valóság, monda és legenda, mélybe taposott múlt fölcsapó aszúzamata, holtak, kikről kiderül, hogy valahol a tűnt idő napfényes mezőin vagy az ősz ködében zavartalanul foly­tatják életüket, de hajdani önmagunk is, kiről már-már meg­feledkeztünk. A múlt követeli jussát, a sápadt emlékek meg­telnek vérrel, a tűnt idő föléled, s néha úgy tetszik, hogy me­legebben lélegzik, mint az elszomorodott jelen. Ilyenkor érzi az ember, hogy a szíve ott maradt valahol, s ennek a régi szívnek a dobogása a tücsökzene. Arcok tűnnek fel, Juliska, a hajdani kis cseléd, ki mesével táplálta, testének melegével vigasztalta, anyásan gondozta. Alakja összeolvad édesanyjá­nak az alakjával, ki ugyancsak kis cselédleány volt valami­kor – az író teremtő játékot folytat az Idővel, az ő világá­ban eltűnnek az élet korlátai, lényeg egyesül lényeggel.

A tücsökzene feloldja a tárgyak és a néma dolgok lelkét, megismerjük a falusi kamra, a régi falak s tetők, az elha­gyott szélmalom kötészetét csakúgy, mint az évszakokét, a téli hajnalét, sőt a börtönét. Mindennek és mindenkinek van tücske, az ifjúságnak és öregségnek, az útonjárónak, s a rab­nak. Krúdy ebben a könyvében teremtette meg az ember és a világ egymásba békülését, zenei harmóniáját.

EMLÉKÍRÁS ÉS TÖRTÉNELEM

1923-24-ben nem írt jelentős művet. A nagy szenvedély hűlni kezdett, második házassága is válságba jutott, vissza­tért régi életmódjához. Ám közben nagyon elszürkült a pesti élet, a haladó polgárság javarészt felszívódott, az Ady-nemzedék elveszítette társadalmi hátvédjét, az új rend pedig éppen csak megtűrte. Hol voltak már a barátságos házak, az írók szerelmére sóvárgó asszonyok, a „szépért kóborló” em­berek, a béke viszonylagos szabadsága, mikor meg lehetett írni, szét lehetett kiáltani csaknem mindent? Szindbád mégis útra kelt, de már fiát tűzi horogra csaléteknek, és először gondol az elmúlásra, tetszhalott lesz, egyik szerelme kordén meneszti a másikhoz, az meg vissza. Mennyi életismeret és önirónia található ezekben a novellákban.

A csalódott Krúdy egyre inkább a közelmúltba tért, a „ködlovagokhoz”, tegnap még látta őket, mindenfelé nyo­mukra akad, hűlt helyükre lel, de már berukkoltak a holtak seregébe. Kifogyhatatlan idézésükben, jóformán a „béke­beli” magyar élet minden érdemes személyiségét elvonul­tatja előttünk, még a pesti idegenforgalom alapítójáról is arcképet fest, mert úgy érzi, hogy ezek az alakok eredetiek, érdekesek, tollhegyre méltók az ellenforradalmi restauráció silány figuráival szemben. A kedvükért hangnemet vált, új műfajt teremt az emlékirat és a széppróza mezsgyéjén, oly­kor regények anyagát és hőseit áldozza fel, párolja finom suhanássá. Ismeretlen történelmi anyagot közöl, s epikává fej­leszti, mellékesnek tetsző eseményen keresztül lényegre ta­pint, egy-egy bensőségesség feltárásával egész embert vá­zol, szürke adatokat színképre bont, könnyedén, szinte játsz­va teremti vissza a személyiség varázsát és a kor légkörét. Ebbe a ködbe tűnt „Pest rózsája” Pilisy Róza is, egyik legmeghatottabb búcsúztatóját írta erről a jobb sorsra és korra érdemes asszonyról. A „hideg” és „kegyetlen” Krúdy va­lójában holtig tartó hálát őrzött mindazokkal szemben, kik ir­datlan terhének a viselésében segítették, hiszen világot hor­dozott. De csakugyan kemény tudott lenni, ha valaki útját ke­resztezte vagy alkotó csöndjét zavarta – ám ekkor sem önma­gát kímélte, hanem munkájának a feltételeit védelmezte, más szóval: kötelességét teljesítette.

„Emlékírásához” sorakoznak a vasárnapokra írt Pesti Le­velek és hasonló ívású cikkeinek a tömege. A mindennapok futását, eddig észre nem vett költészetét, az egykorú közér­zést és közgondolkodást, a vidéki élet szertartásait, a nép­szokásokat, egy ország s nemzet kedélyét örökítette meg ezek­ben. Minden érdekelte, egy vízi malom légköre csakúgy, mint a közélet eseményei és a híres bűnügyek. Feloldotta a néma dolgok lelkét, vagy mint egy isten lelket lehelt azokba. Meggyőzött arról, hogy nem létezik érdektelen dolog a vi­lágon. Feltalálta a költői újságírást, úgy hullatta napi életre szánt rajzait és históriáit, miként őszi fa a leveleit, ám ez a csodálatos avar egy kor költői emlékirata.

Írói arcképei ugyancsak emlékirattá fogóznak, szerzé­süket korán kezdte, de a húszas években indultak so­kasodásnak, Krúdy múltba fordulása idején, ekkor keletke­zett annyi más mellett nagy lélegzetű emlékezése Adyról, il­letve Bródy Sándorról. Igen érdekes, hogy 1918-ban a Vir­radat hasábjain az irodalmi kritikával is próbát tett, rövi­den, töményen, meglepően biztos ítélőképességgel. Ha kellett, éles fegyver lett a tolla, de az ítélkezést gyorsan abbahagyta, nem volt harcos ember.

Az élet felől közeledett az irodalomhoz, teli színű korraj­zokat ád, az írót az idő hullámverésébe helyezi, szerepét, tar­tását figyeli, és bár műveit nem elemzi behatóbban, jelentő­ségét hibátlanul méri. Az ítészek, ha mernék, bizonyára „pletykának” minősítenének nem is egyet, mert lépten-nyomon „bizalmas” dolgokat leplez le, az író személyiségének a gyökérzetéig hatol, az életen keresztül közeledik az irodalom­hoz, teljes sikerrel. Szendrey Júlia hajdani, Zerge utcai la­kásába költözött, hogy lélekidézést tarthasson, följegyezte a „mendemondákat” Arany János margitszigeti életéről, nos, éppen ezek a „pletykák” világítják meg igazán falusi gyö­kerű, nemes puritanizmusát. Elsőnek írta meg Reviczky hajnali látomásait tényleges édesanyjáról, és egyszerre meg­nyílik sorsának és költészetének a titka.

Olyan – ma már mesebelinek tetsző – korról mesél, mi­dőn az íróknak még életrajzuk volt, nem csupán a nagyok­nak, hanem a kisebbeknek, sőt a jelentékteleneknek is. Be­nedek Aladár, Gáspár Imre, Inczédy László és Pongrátz Béla nem alkottak ugyan maradandót, mégis a tespedt évtizedek­ben regényhősökké váltak, s Krúdy megírhatta róluk a jelen­téktelenség jelentős regényét. Ámbár ki tudja? Állítólag Pongrátz Béla volt ennek a feledésbe zuhant hadnak a legte­hetségesebb költője, de verskötetének egyetlen példánya sem maradt meg, ő pedig Oroszországba vándorolt még az első világháború előtt, segíteni a nihilistáknak.

1919 és 1925 között újra és újra Adyhoz tér, írásaiból végül egész kis könyvre való kerekedett. Egyik kortársa úgy véli, hogy Ady nem volt szívügye – elfogadhatjuk-é ilyen megfo­galmazásban ezt az állítást? Krúdyt kortársai közül Ady iz­gatta legjobban, róla írt, véle viaskodott a legtöbbet, újra és újra nekilátott, hogy alakját hűségesen megrajzolja, és egye­dül ez a vállalkozása nem sikerült. Teljes értékű arcké­pet festett Bródy Sándorról, Kiss Józsefről és számos író­ról, költőről, de Ady-feje torzó maradt, holott tisztában volt az értékével: „gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy-Magyarországon.” Vajon mi ennek a különös viszonylatnak az oka? Miért találkozunk Adyról közölt írá­saiban egyre-másra bizonyos – olykor szemet szúró – malíciával, holott nem voltak kétségei költői nagysága felől, barát­ságuk is mindvégig töretlen maradt? A fő ok, azt hiszem, ab­ban rejlik, hogy nappal talán sohasem találkoztak, csupán éj­szaka. Krúdy nem ismerte eléggé Ady „nappali életét”, nem méltányolta, mivel, bár szüntelen vallomást tett haladó vol­táról, nem szívesen elegyedett „közelharcokba”, hiányzott belőle Ady forradalmi elszántsága és hevülete. Ady kihívta az egész uralkodó rendet, és legkonokabb megtestesítőjére, Tisza Istvánra lőtt legbátrabban. A jobboldal ezért való­ságos hajtóvadászatot rendezett ellene, többek között Ráko­si Jenő hosszú esztendőkön keresztül a legízléstelenebb sze­mélyeskedésekkel illette, betegségét hánytorgatta, valótlan erkölcsi vádakkal mocskolta, holott éppen elég söpörnivaló akadt volna a saját háza tája előtt, „a komiszságok úgy hullot­tak arcára”, akár egykor Petőfiére. Ady nem csupán világot teremtett, de egész ellenvilággal harcolt, elborították a belső sebek, számítsuk hozzá verseinek az árát, az agyat és szívet pattantó feszültséget, s nem maradhat kétségünk: a bor meg éjszakai hangoskodásai, „kitörései”, a kiegyenlítés és a kár­pótlás szerepét játszották. Valahol ki kellett csordulnia jogos, mély keserűségének, hogy meg ne fojtsa életkedvét s hitét. Nagyot téved Krúdy, midőn ezt „veszekedő és gyűlölködő emberi tulajdonságainak” tudja be. Krúdyt befelé merülésre ösztönözte a bor, Adyt túlcsordulásra, más volt az alkatuk, de a szerepük is. Ám Krúdy kétségtelen tévedéseiért busásan kárpótol, valóságos költeményt szerzett Ady szeméről. Ész­revette Adyban a tudatos művészt, aki, ha kora engedi, s nem kell napi küzdelmet folytatnia a pénzért, csak remeket bo­csátott volna ki a keze alól. Csodálatos „balladát” írt a Royalban folyt „utolsó vacsorájukról”, és megrázó képet fes­tett a haldokló költő elhagyatottságáról.

Krúdy legkülönb történelmi műve ez a különös, roppant méretű, ezerszínű, mozaikkockákból összeálló „emlékirat”, ám emellett történelmi regényeket is alkotott. A margitszigeti ásatások ösztönözték A templárius megírására. Műve inkább vázlat mesteri részletekkel, mégsem hágy hiányérzetet, mert sikerült életre keltenie a kor jellegzetes alakjait, meséjének pedig balladai lejtése van. Feltűnő, hogy történelemszem­lélete mennyire modern: a tatárjárás eddig siralmas ének­ként jelentkezett irodalmunkban, de Krúdy kitör a „magyar glóbusból”, s elsőnek mutatja meg a honi eseményeket irányí­tó nagy világpolitikai erőket. Ugyanilyen modernséggel talál­kozunk trilógiájában, a Három király-ban, midőn lépten-nyomon a gazdasági tényezők döntő jelentőségére mutat.

Különös alkotás a mohácsi Magyarországot megörökítő Három király. Úgy érezzük, mintha realista regényt olvas­nánk, majd egyszerre a népmesébe csap. Hősei vonulnak, bal­lagnak, megtorpannak, reménytelen vitákban szaggatják egy­mást, azután „repülnek”, akár a mesehősök – Krúdy itt is folytatja bűbájos játékát az Idővel. Sokáig dolgozott ezen a művén, kútfők gondos forgatásának a nyomait érezzük, főfor­rása mégis a történelmi folklór, Szerémi György mohácsi kró­nikája, a mondának, a személyes élménynek, a szóbeszédnek, a tömegek morajlásának és a néplélek történelmi reagálásának ez az utolérhetetlen pazar szőttese. Szapolyai tokaji szürete sűrített valóság, ám ugyanő titkon Pozsonyban terem, beha­tol az ellenség barlangjába, az özvegy királyné házába, akár a népmesében a bujdosó királyfi. De mennyire mesébe illő az a jelenet is, midőn az özvegy királyné álruhát ölt, és Crudy lutherista püspök mögé ül a nyeregbe, úgy száguldanak Szé­kesfehérvárra II. Lajos ravatalához. Az pedig külön bája a történetnek, hogy a püspök alakját önmagáról mintázta. Ilyes­mit egyedül Krúdy engedhetett meg magának, csupán nála fér meg ennyire a mesebeli szabadság a kor hús-vér emberei­nek hűséges ábrázolásával. A történelmi valóságot kereste, ám ugyanolyan szerepet juttatott a történelem költészeté­nek.

Miközben Magyarország történetének egyik legszomorúbb fejezetét írja, föl-fölcsap belőle a patrióta lírája, de a nem­zeti önismeret nyilvános gyónása is. Félelmetes őszinteség­gel jeleníti meg az uralkodó rétegek meghasonlását, ellent­mondásaiknak valóban mesébe illő szövevényét, a felelősség érzetének teljes kihalását: Logus Tamás, a még itt lebzselő és élősködő humanista mosolyog az ország romlásán, sőt áldá­sát adja remélhető pusztulására, Szapolyai romok felett kíván királyságot alapítani, az úrrend borban fuldoklik, a rettegő polgárok akár likba bújnának. Ragadozóvá süllyedt alakok jönnek s mennek, megjelenik Magyari Benigna, a férjgyil­kos özvegy, a szent és szörnyeteg asszony börtönszagú ruhá­jában, temetőt hordoz bévül, olykor furcsa mozdulatot tesz, mintha a túlvilág felé rúgna egyet, jámborul imádkozik, köz­ben tátott szájjal figyeli Szapolyai Jankót, vajon akad-é annyi hatalma, hogy híres hagymaföldjeit visszaadja? Csak úgy süt a század drámai hősége, és elgondolkodunk: ha ezt a drámát megírta volna, mert az anyaga készen állott.

A HALÁL POSTÁI

Krúdy 1926 végén komolyan megbetegedett, mint Zsuzsa leánya írja: „Mája, gyomra, de főleg szíve ment tönkre.” Betegségét életmódjával okolják, ám az 1918-1923 között történt roppant szellemi ömlés, a szüntelen lávázás, a terem­tés folyamatos láza legalább annyi életerejét hamvasztotta el, mint a bor meg az éjszakázás. Három havi fekvés és némi üdülés után ismét dolgozni kezd, a második roham 1928-ban érkezett, féloldali szélhűdés érte, de gyorsan kiheverte, 1929 nyarán azonban súlyos idegösszeroppanás következett, és csupán az esztendő végén hagyhatta el a kórházat.

Ebben a kínszenvedéssel megrakott korszakban alkotó­ereje ki-kihagy ugyan, mégsem roppan meg, mihelyst föl­épül, azonnal dolgozni kezd, bizonyságot tesz, hogy mégis az alkotómunka a legnagyobb szenvedélye. 1927-1928-ban nem jött jelentős műve, 1929-ben egyetlen Krúdy-könyv sem lát napvilágot, de a következő esztendőben ismét csúcsra érkezik, a Boldogult úrfikoromban rendkívüli hatást tesz. Azt hiszem, azért tetszett annak idején annyira ez a könyve, mert az író utolsó idillikus-elégikus alkotása, amolyan visszakísértő de­rű, mint amikor az elszomorodó őszbe valahonnét egy időre visszalopakodik a nyár. Csupa ellágyulás, emlékek mámo­ros muzsikája, de záró ütem is, egy tűnő életforma utóhang­ja. Figurái a brontesz Parányi Istvánnal az élen a század- forduló Budapestjének jellegzetes mihaszna alakjai, „akik­nek a vasalt kabát viselésén kívül semmiféle foglalkozásuk nem volt a világon”. A semmi árad belőlük, de ez a semmi egy egész társadalmi réteg „tartalma” volt, és Krúdynak si­került „érzékítenie”, megörökítenie. Tulajdonképpen mind­össze egy nap történetét írja meg a Bécs városához címzett Király utcai vendéglőben, és a pesti „gavallérok” mellé ka­lauzolja egy férfi s egy leány személyében a régi Podolint is, mielőtt véglegesen elköszönne tőle. Búcsúzás ez a könyv egy egész korszaktól, életformától és ifjúságától, bár látszó­lag harsog lapjain a jókedv, finoman átzeng a halotti beszéd hangja. Még élnek ugyan ezek az emberek, de félig-meddig már ködlovagok, s midőn eltűnnek a Bécs városából, úgy érez­zük, hogy egy egész korszak tér sírjába.

1928-ban kezdi meg Szemere Miklós elparentálását (Va­lakit elvisz az ördög), a rögök majd A kékszalag hősé-ben hullanak koporsójára. Már 1913-ban így nyilatkozott Szeme­réről: „Zseniális ember volt... zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatozott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglal­kozást nem tudott nyújtani neki az élet: mindig zseniális volt.” Az Őszi utazások-ban megbővül Szemere tevékenysé­ge: kártya, versenyló és tőzsde a szentháromsága. De ha így ítélt, mivel magyarázhatjuk sokesztendős barátságukat? Adyról írja Krúdy, hogy kíváncsi volt, akár az asszony, de ugyan­ezt önmagáról is megállapíthatta volna. Tegyük hozzá: min­den valódi író a végletekig kíváncsi, mert friss élmények szürete, leplek hullása, titkok pattanása nélkül nem születik élő mű, csak kérészéletű tákolmány. Pilisy Róza mutatta be Krúdyt Szemerének, és ajánlotta kegyeibe, Róza ekkor is jól tudta, hogy mit cselekszik. Az ifjú Krúdy egyelőre a József­városban húzódott meg, a régi, kisvárosias Pest romantikájá­nak ott ragadt bűvöletében élt, a gyorsan serdülő nagyvá­rost csak látásból ismerte. Szemere lett a kalauza: „Alvinczy Eduárd barátsága révén többet megtanultam az akkori pesti életből, mint mások a városban. Urakkal s kokottakkal is­merkedtem meg, a szegénységet s a gazdagságot közelről lát­tam, az erény s az arany birkózását figyeltem, és a mindenha­tó női hűséget és önfeláldozó szerelmet is megnézhettem.” S ne feledjük: ez a világvárossá növekvő Budapest lett egyik legnagyobb élménye.

Másnémű kíváncsiság is Szemeréhez kötötte: ő volt az egyetlen tényleges dzsentri, akit közvetlen közelből megis­merhetett, s Szemere szinte arra született, hogy Krúdy-regényhős legyen, mert alakját titokzatosság vette körül, nyomában legendák szálldostak, élete megoldásra váró rejtélynek tet­szett. Szemerére apja után szerény birtokocska várako­zott, mint ifjú diplomata ezt is elherdálta, csupán törté­nelmi neve maradt meg és hajdani ősök ragadozó ösztöne. Feudális, úri külleme elszánt kalandort takart, szüntelen hazárdot játszott, de hideg ésszel, csalhatatlan számító képes­séggel egész erejét a játékra összpontosította, különben mind magánéletét, mind közszereplését a bágyadtság jellemezte, tu­lajdonképpen nem élt, hanem utánozta az életet. Nem kö­vette ugyan a Tiszák politikáját, mégis az ő útjukat járta, a „pusztuló nemesség” megmentéséről ábrándozott, ködképeket kergetett, honfibút mímelt, de egyetlen teremtő mozdu­latot sem tett válságban vergődő nemzete érdekében. Krú­dy az ő alakján keresztül győződött meg a „történelmi réteg” teljes szellemi kiürüléséről, és meggyőződését maradéktala­nul kifejezte.

Élete végén két regényt írt az immár halott Szemere Mik­lósról. Ismét útnak indul a vörös postakocsi (l. a Valakit el­visz az ördög című regényt), ezúttal Szabolcs felé, Nyíregy­házán, útszéli kocsmában, közbirtokossági kaszinóban tart pihenőt. Még egyszer találkozunk az ifjú Krúdy világával, a Rigó kocsma figuráival, hajdani szerelmeivel, az egész úri-polgári aljjal. Nyoma sincsen immár az ifjú író kegyeletének, mert sok víz folyt le azóta a Dunán, valamikor még a romlás virágairól írt, most azonban a végső romlottság torzképei je­lennek meg, s ez a „történelmi felvonulás” egyik legkülönb írói teljesítménye. Már nincsenek Pisztolyak és Álmosok, csak förtelmes szörnyetegek, Pthrügyi Pálok és váltót hamisí­tó Virágh Elemérek (már a nevét is kiírja). Az esemény a századforduló idején folyik, ez azonban ne tévesszen meg min­ket. Krúdy nem csupán Szemere ábrándjáról, hanem az el­lenforradalomban helyreállított úri országról mond mostmár megfellebbezhetetlen ítéletet. Lám, az utolsó években meny­nyire rendbe tette írói világának a dolgait.

A Valakit elvisz az ördög terjedelmét tekintve kisregény, de egész ciklus anyaga sűrűsödik benne, egyik legtöményebb alkotása. A másik Szemere-regény, A kékszalag hőse egye­netlenebb alkotás, vannak ugyan ragyogó részletei, mint a Balaton kávéház kártyacsatái vagy a céllövő ünnepély Szeme­re birtokán. Utóbbin, ezen a nagy mezei mulatságon kerül napfényre az „új magyar nábob” terve: a honfoglaló ősök jussán királlyá szeretné választatni magát, s ez távolról sem volt tréfa, komolyan gondolta, áltörténészt is fogadott vélt jussának bizonyítására. A Nagy Magyar Szatíra szárnysuho­gását érezzük. Hányan és hányan írták lobogva és ernyedetlenül, Krúdy se maradt ki a sorból, a nagybirtokos réteg avult nacionalizmusáról éppen olyan gyökérig hatoló s vádló gúny­iratot írt, mint legjobbjaink. Ilyen értelemben mondotta el halotti beszédét a „talányos” Szemere Miklós felett.

Krúdy halála után jelent meg a Rezeda Kázmér szép élete, eredeti címe ekként hangzott: Így történt 1914-ben. Rezeda Kázmér neve alatt is az író rejtezik, s ezúttal a dúspolgárság­ról mond ítéletet. A polgárság haladó elemeit, az Ady-nemzedék hátvédjét Krúdy éppen úgy becsülte, mint bajtársai. Más­ról esik szó ebben a regényben: a hirtelen beérkezett dúspol­gárság felszínes lelkületéről, mohó habzsolásáról, mintha csu­pán azért tört volna át a feudalizmus résein, hogy az élvező úri stílust más formában folytassa. Krúdy nem csupán az úri világ felett tartott ítéletet, de látta a polgári életforma re­ménytelenségét is.

A dúspolgárságnak főként az asszonyait ismerte, ezeket a munkátlan, élveteg, valóban pánerotikát lihegő, fehérmájú nőstényeket, kiknél a nemi kaland életcéllá lett, a „nagyvilági kokottokat”, kik „páván, ostobán, kifejezéstelenül” néznek a férfira. Velük szemben ritka megindultsággal állít emléket Marinovich Jolánnak: „Könnyebb egy kőből faragott szent asszonyt megvesztegetni, mint ezt a nőt, ki lábamat mosta, ölében hordott, farkaskutyaként vigyázott álmomra... és amikor kinyitottam a szemem, olyannak láttam, mint Nagy­boldogasszony reggelét.” Íme, az „alvilágban” különb asszonyemberre talált, mint a dúspolgárság vidékein.

A betegségek hosszú, kínos éveit nagy novellák korának is nevezhetjük, ekkor jelenik meg saját kiadásában legérettebb elbeszélés-gyűjteménye, Az élet álom. Kiadásának történetét is elmondja: „Régebbi könyveim kiadói közölték velem, hogy szerződéseinket ... a folyó évben, az Úrnak alig elbeszélhető 1931-iki esztendőjében nem tarthatják meg, és azt felbontják, habár régebbi könyveimet már eladták.” Azért ne döbben­jünk meg, mivel ennél kegyetlenebb dolgok is következnek majd ... Számítsuk kötetéhez többi késő novelláinak a ja­vát, és a magyar novella csúcsára érkezünk. A beteg Krúdy megismételte 1918-1922 példátlanul nagyszerű ömlését, ha nem is mennyiségben, de minőségben bizonnyal. A hírlapíró és a halál meg az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél egyazon eset két változata, és regénnyel fölérnek. Megörökíti a pesti hírlapíró életének a tájait és a külvárosi kocsma légkörét, figuráit. Eseménye tulajdonképpen néhány sor a „napi hírek” rovatából: egy névtelen újságíró párbajban leteríti a szolgá­laton kívüli ezredest, az ország legjobb céllövőjét. Azt mon­dották ilyenkor, hogy „véletlen műve” avagy „a sors iróniá­ja”. Krúdy azonban a rejtély élettani és lélektani megfejtését adja: a szemben álló felek a halál előérzetében, illetve az élet­veszély bevallott vagy be nem vallott, önmagunk előtt is titkolt, de tényleges szorongásában életformát és sorsot cserél­nek. Az író világosságában megszűnik a különbség „külső” és „belső” világ, a test meg a lélek között, anyag és szellem eggyé válnak – az emberi lét kémiájának a titkába világít. Ugyanígy cselekszik, bár teljesen derűs hangszereléssel az Egy pohár borovicská-ban: Kalkuttai úr szerelménél, Zsanet asszonyságnál ebédel, a tagbaszakadt hölgy leves előtt pohár­ka borovicska felhajtására ösztönzi, „végzetes” következmé­nyekkel, mert a finom mámor „vegyi” varázsa emlékek árját indítja meg a férfiúban, és felszabadítja a szigorú asszonyság uralma alól.

Lakmározó novellák sorozata következik, azt hiszem, első­sorban önmaga, a halál felé ballagó ember biztatására szerezte a táplálkozás szertartásának ezeket a remekeit – termé­szetesen, mint mindig, most is sokkal több sikerült annál, amit akart. Testi hanyatlásáról Zsuzsa leánya számol be: „Éjsza­kái egyre rosszabbak: gyomorfájásokról, álmatlan forgolódásokról, szívfájdalmakról, verejtékezésekről, zűrzavaros ál­mokról és halálérzetről panaszkodik.” Hát biztatja ki-kihagyó szervezetét, lakomákat gondol el, egyik utolsó írásában az étvágyat serkentő hónapos retekkel serkentgeti magát. Meg­írta az emberré váló anyag jóságának a dicséretét. A végső összeomlás előtt föld édesanya még egyszer megvigasztal cso­dálatos ajándékaival – így érezhette, innét ered ezeknek az írásoknak mély zengésű költészete. Különben az étkezési no­vellák csakugyan megrekedt, céltalanságban fuldokló társa­dalom alakjait vonultatják fel: csalódott sorsok, gyógyítha­tatlan belső sebet viselők, életük értelmetlenségére döbbenő emberek nézik tágult szemmel az utolsó vigaszt: a piros sül­teket, a félzsíros marhahús reszketését, és kémlelik a velős csont tartalmát. A lakomákat pedig távolról sem vidám zene kíséri, hanem elfojtott panasz, fel-feltörő keserves.

Most szerzi egyik legérdekesebb írását a „fertálymágná­sokról”, és elinduló tételünket igazolja, hogy mennyire sok­rétű volt ez a társadalom. A tönkrement Mednyánszky család minden tagja más égtáj felé fordult, László, a közülük szár­mazó nagy festő már kamaszkorában telefestette a „gangot” történelmi ítéletekkel, egyik freskója azt ábrázolja: „hogyan visznek elevenen az ördögök egy úriembert a pokolba”. A fertálymágnások haldoklásán túl Mednyánszky László életé­nek a genezisét is megmutatja: kiszakadt egy társadalmi osz­tályból, és életét úgy csinálta, hogy még akaratlanul se térül­hessen vissza.

Novellasorozatok születnek, köztük a „Szent Mihály” alakja köré fonódók. Az irodalmi köztudat szerint Béla nagy­bátyjának szentelte ezt a füzért. Valóban a huszártiszti pályával szakító rokon adott ösztönzést és elindítást, ám önélet­rajzi elemeket is belészőtt. Úgy vélem, arról mesél áttétele­sen és finom öngúnnyal, hogy miként sikerülhetett volna má­sodik házassága. „Így lett volna jó” – dünnyögte írás közben szelíden mosolyogva önmagán meg az életen. A füzér nem sorolható legjobb novellái seregébe, személyi lírája mégis ér­dekessé teszi, önéletrajzi eposzába emeli.

„A pókfonál megköti még néhány napra a vadgesztenyefa lehullóban lévő levelét” – ilyen fonálon függött már az élete. Mit gondol ilyenkor az ember? Minő búcsúfiát vár az élet­től? A legtöbb író az öregedés válságában nem merészel szembenézni önmagával, nincsen ereje, hogy papírra vesse a „vég” naplóját, Krúdy megcselekedte, tartása ezúttal is önmagához méltó, nem érzeleg, s ő, aki annyi embert vilá­gított át, leplezett le, most egyre többször saját magát kapja rajta. Azelőtt ráróként szárnyaló gondolatai vállán gubbasz­tanak, érzései sem kóborolnak a régi hetykeséggel, inkább az öregedés szűkülő világában topognak, de a látszólagos szűkü­lés új írói világ fölfedezése – még így, halódva is kora fölé magasodott, akár a vezértölgy.

Édesapja 1899 szilveszterének az éjszakáján hunyt el, az­óta hordozta magában ezt a halált, de csak 1932-ben saját múlásának előérzetében tudta megírni (Urak, betyárok, ci­gányok). Bevallja, hogy ezen a délután átfutott rajta a „ba­bona”, természetesen krúdys értelmet kell adnunk ennek a szónak: a halálnak és a halálérzésnek kozmikus „kíséretét”, sugárzását jelenti: midőn a halállal viaskodunk, az egész vi­lág részt vesz ebben a drámában – Krúdy apja pedig nehéz halált halt, elszántan tusakodott. A vén eperfa „nagyot rop­pant délután, féloldalra dőlt, akár a házigazda odabent a betegszobában”. Kuvik szállott a fára, és hallatta „baljóslatú, hidegleléses hangjait”, Hektor egészen különösen vonítani kezdett, és a másik három követte. „Panaszos dalukat elvégezve, az udvari ajtóhoz gyülekeztek mind a négyen, és ott siránkoztak, vinnyogtak, nyugtalankodtak...” Az elsőszü­lött fiú a ház táján keresi a halált, hogy elbánjék vele, cseléd­jük, Veronka fogja a kezét. Az N. N. egy szerelemgyerek-ben Juliska néven írta meg a kis cselédet, nagyon a szívéhez nőtt a hűségnek és a vállalásnak ez a megtestesítője. Hiába kere­sik a Halált, ki, Veronka szerint, ember képében látogatja a falvakat, ekkor csöngetnek a kapun, nagybátyja érkezett meg, Radics János, a várpalotai piacbérlő és halottkém. „Ő a halál” – mondja az elsőszülött fiú, és Radics János csak­ugyan olyan szenvtelenül viselkedik a gyászos házban, mint a halál postája, ugyanakkor példás okossággal rendezi a soha meg nem álló élet dolgait, és mondja a meséit fáradhatatla­nul, mintha megváltotta volna a halhatatlanság jussát. Óriási figurát teremt a siket vén emberből, emellett legszemélyesebb vallomását érzem a sorok mögött: Krúdy is úgy vélte legyőzni a Halált, hogy utolsó leheletéig nem hagyja abba a mesét, ki­nek sodrában elmosódik az élet s a halál határa, mert a mese maga a Lét.

PURGATÓRIUM

Midőn 1929. június 28-án összeroppant az idegzete, néhány sort vetett a papírra: „Ráday történetét délben, munkaszü­netben, 12 óra után kezdtem volna írni a Margitszigeten, la­kásomon, a kovácsműhely mellett. Egy titokzatos ellenséges intésre a kovácsműhely udvarán vassíneket kezdtek kalapál­ni, minden cél nélkül. Munkámat abba kellett hagynom. Gyil­kosok vesznek körül. Isten kegyelmezzen nekik. A kutya­hangú ember az emeleten üvölteni kezdett.” Azután a beteg­ágy következett, de betegségében is mindvégig tudatosan figyelte önmagát, mintha géniusza különvált volna megviselt, esendő szervezetétől, hogy tágra nyílt szemmel nézhesse ver­gődését. A lélek megbillenéséről olyan hiteles képet ád, melynek párját hiába keressük. Mint följegyzésében panaszol­ja, ismeretlen erő elrabolta tőle az éltető és teremtő csöndet. A borzalom csak fokozódott: éneklő gramofont, rádiót, éb­resztőórákat, különböző hangú csengőket hallott, a pincéből fölhangzó kardcsattogás csakis angyalok és ördögök harcából eredhetett. A szuverénnak át kellett élnie a teljes emberi ki­szolgáltatottságot. Irtózatos belső birkózást folytatott, és egyelőre nap mint nap vereséget szenvedett. Teste vázzá aszott, gyomra „meghalt”, a gondolkodás kísérlete egyértel­mű volt a kínszenvedéssel, vadul száguldoztak benne a láto­mások, mintha ellenségévé vált volna az egész világ, és gyü­lekezőt tartana, hogy végítéletet mondjon felette. Csak álmai maradtak meg, talán ők építették a menekvés karcsú hídját: „Mint egy múmia, mély álomba merültem, és azt álmodtam, hogy megint egészséges, szabad ember vagyok ... a vér habosan száguld ereimben, szívem kihagyások nélkül dobolja a maga nótáit..

Ez volt a „purgatórium”, nem a hittudomány metafizikai égtája, de lélektani valóság. Az igazak, a valóban élők, a lé­tezés határán járók, a lényeg hordozói jól ismerik (Balassi Bálintot is „pokolbéli kísértetek” faggatták). Életünk egyik fordulóján nagy számvetés kezdődik: képek, jelenetek tűn­nek fel egy furcsa belső fájdalom nyomában, arcok, szemre­hányó szemek, minden perc s óra, midőn gyengék vagy gyá­vák voltunk, esetleg csak nem tudtunk eléggé jók lenni, s ki­derül, hogy nem bírjuk megbocsátani magunknak. Mintha minden bűnünk élőlényként bújt volna meg múltunkban, a lélek bozótjában, és most reánk tör, védekezni sem tudunk, mert csak a szenvedés irgalmában bízhatunk.

Ebben a betegségében szállottá meg először a halálvágy, hítta a halált, „mert végeredményben rendet fog teremteni az összes zűrzavaros érzések között”. Úgy érezte, hogy a halál­nak „van valami cseppnyi rozmarinszaga ... szűzies illata”. Humora és valóságérzéke most se hagyja cserben, a halál­élményt lefordítja a hétköznapok nyelvére: „A halál véget vet a hitelezők csámpás támadásainak, azoknak a mérges lár­máknak, amélyet a pénzbeszedők, ügyvédek, megbízottaik, ezek az inkasszálásra kiküldött emberek szoktak végezni...” Eleve átélte a halálos ágy lélektanát, s midőn utóbb tényleg – elérkezett az utolsó pillanat, álomból fordult másik álomba, miként purgatóriumot megjárt emberhez illik. Mert nem csupán megjárta a purgatóriumot, de megállotta a szenvedés borzalmas próbáját, és feloldozást nyert.

A Zöld ász korábban íródott, mint a Purgatórium, mégis folytatásának tekinthetjük. Midőn 1929.végén meggyógyult, mint minden betegsége után, most is azt kívánták tőle, hogy „szentkép legyen Máriapócson”. Egy időre búcsút mondott a bornak, de Liber atyánk csak visszahódította. Már nem járt ugyan kalandos utakra, de estefelé naponta meglátogatta az óbudai Kéhlyt. Állítólag hosszas szünet után 1930. október 21-én nyúlt ismét borhoz, de a Zöld ász is tanú, hogy magá­ban ezt a kérdést már eleve eldöntötte. A Zöld ász-ban azt írta meg, hogy mi várt volna reá, ha élete végén egyszerre ki­józanodik? A betegágynál is irtózatosabb szenvedések, vilá­gának dőlte, szellemi halál. Meggyőződött arról, hogy csak mámorban tud teremtve élni, ha lemond a mámorról, az Erosz is elhagyja, és még az öngyilkosok sorsa is irigylendőnek tetszik. Még egyszer hitet tesz életformájának belső szük­ségessége mellett: ilyet követelt nem az esze – az nyilván egészen mást mondott-, de a zsenije.

Ami utolsó éveiben történt véle, még honi ég alatt is hátborzongató. Csupán „perrendtartásszerűen” bizonyítható té­nyeket közlök. 1931. augusztus 24-én nyilatkozatot küldött Az Est-nek, mivel a Magyar Asszonyok Lexikona halottként említette. Nemsokára vagyontalansági esküt tesz a bíróság előtt. 1932. június 25-én ötszáz pengős segélyt kért a kultuszminisztertől adatgyűjtésre Garibaldi-regényéhez. Kérését el­utasították. A következő év tavaszán már húszpengős előle­gek kérésére kényszerül. Villanyát kikapcsolják, mivel adós maradt az áramdíjjal. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 540 pengőnyi lakbértartozásáért – egy jobb minisztériumi tiszt­viselő havi jövedelme rúgott ennyire – lakását felmondja, perli, és a bíróság útján akarja kötelezni, hogy 1933. május 4-re kiürítve és rendben adja át. Halála mentette meg a ki­lakoltatástól. Előbb az irodalmi életből szorították ki, jöve­delmi forrásait zárták el, azután valósággal kitessékelték a tényleges életből. Mégis csupán egy ízben tört ki panasz be­lőle, néhány nappal halála előtt mondotta Móricz Zsigmondnak: „Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?” És nem nyúlt felé baráti kéz, nem hangzott biz­tató szó. Fölmenthetjük-é a hatalom s az irodalmi élet urait azzal, hogy nem tudták, mit cselekszenek?

A késő Szindbád-novellák között találjuk A vadevezős megtérésé-t. 1930 tavaszán a Közmunkák Tanácsa fölmon­dotta margitszigeti lakását, és Óbudán juttatott néki kispol­gári odút – ebből akarták kitudni közvetlenül halála előtt. Hajótöröttként érkezett annyira kedvelt szigetéről Óbudára, A vadevezős megtérése ennek a kényszerű helyváltoztatásnak az elégiája, de „menet közben” jelképes mondanivalóvá tá­gul. Pünkösd vasárnapján Szindbád frissen vasalt fehér ing­ben örvendezett a napsütésnek, és keresztapa lett: két cigány­asszony rongyokba burkolt kisdeddel ácsorgott a templom mellett, és erre a tisztségre kérte. A szertartás után, más java nem lévén, maga vasalta hófehér ingével ajándékozta meg keresztfiát – a népi szólásmondás teljesült: az ingét is oda­adta. Talán nem véletlen, hogy utolsó képén ugyancsak ing nélkül áll, törzse, akár a gyermeké, alig bírja tartani a purgatórium tüzében remekké égett fejét. Szeméből a jó és a gonosz tudásának megfejtett titka süt. Balján a fia, jobbján Mária leánya fogja két kézzel bottá soványodott karját, mintha ma­rasztalná apját, ki átgázolt a „nagy mocsáron”, de makulát­lanul került a túlsó partra. Úgy ment el, miként jött: tisztán és ártatlanul.

 

1968

 

(Féja Géza: Lázadó alkonyat.
Bp. 1970, Szépirodalmi Könyvkiadó. 33-86. p.)