FÉJA GÉZA: MAGYAR IRODALMI SZEMLE
A Kazinczy-szövetkezet tagjai a folyó évben többek között
a nemrég elhunyt Krúdy Gyula egyik legjellegzetesebb munkáját, a «Festett
királyt» fogják tagilletményként kapni. Krúdy az utolsó években egyre jobban a magyar
történelembe mélyedt s e regény a tervezett «Király-regények» egyik darabjának
készült. Szapolyai Jánosról szól, az 1526.-ik esztendőnek a mohácsi vész után
eső feléről.
Krúdy Gyula írásművészetéről nemrég írott soraimban
rámutattam arra, hogy mennyire új műfajt teremtett magának, egy sajátságos
Krúdy-műformát, úgy, ahogy Ady is (persze egy sokkal magasabb művészi síkon)
egészen lelket lehelt a versbe, nemcsak kortársaival szemben, hanem lírai
sorstársaival szemben is. Érthető tehát, hogy Krúdy Gyula történelmi regénye is
egészen más, mint aminőkkel eddig a magyar irodalomban találkoztunk.
Mindenesetre jótékony hatással volt Krúdy Gyulára, hogy a
történelemhez nyúlt. Regényeinek egykét fiatalkori alkotását leszámítva,
jóformán sohasem volt kompozíciója. Krúdy, elsősorban az emberi kedély
históriáját, ágasbogas életét írta s a külső világ
annyiban érdekelte, amennyiben a kedély közvetlen kapcsolatba jutott vele. A
történelem azonban egy határozott és zárt eseményanyagot adott neki, tehát
kompozícióra kényszerült.
A történelmi regényeknek rendszerint az a legnagyobb
hibájuk, hogy túlságosan «történelmiek». Elvont, «történelmi» bábokként vezetik
embereiket s a tanulmány határainál mozognak. Krúdy regényének ezzel szemben az
a legnagyobb bája s értéke, hogy folyton kilendül, kibúvik a fölvázolt
történelmi horizontból s a «magánélet» legrejtettebb mozzanatáig merülve adja
az embert. Így azután a XVI. század elmerült élete sokkal teljesebb arccal
merül fel regényében, mintha a történelmi kulisszákra fordította volna erejét.
Szapolyai
.Jánost tokaji szüretének közepette ismerjük meg, az ősz halálba omló színei, a
múlás tobzódó, részeg ízei adják a hátterét ennek a szétomló életnek. Óriásnak
szánt ember jár-kél előttünk, kiben ősi ösztönök harcolnak tunyává merevítő
kórokkal. Történelmi szerepe alig van ebben a regényben, éppen csak a végén, de
ennek dacára, tisztán érezzük, hogy a szétomlás történelmi tragédiája
folytatódik benne. «Beteg» emberek korszaka volt ez, a vezető rétegek legjava
ottmaradt Mohácson, a másik oldalon, ausztriai Ferdinánd soraiban ott a másik
«beteg» ember: a sánta nádor, Báthory, kiben az életerők már alig bírják
visszafojtani a halál mérgeinek rohamait...
Krúdy regényében a XVI. század egész magyar társadalmának
az arca felvillan egy-egy pillanatra. Meg kell óvnunk őt ama méltatlan
feledéstől, mely Justh Zsigmond, Tolnai Lajos, Petelei
István és Török Gyula sorsa lett itten!
[…]
De miért foglalkozunk ennyire a vidéki kultúrcentrumok irodalmi életével? Hiszen ezek a művek első
lépések s vajon milyen lesz a folytatódás? Szemünk a jelenség gyökeréig hatolt
s egy új irodalmi korszak készülődésének a jeleit pillantotta meg. Tehetségek
jelentkeznek a magyar vidéken, akik az ottani talajból elindulva s az adott táj
és humánum élményeitől terhesen próbálnak országos méretű műveket teremteni.
Lenyúlnak a mély rétegekhez, de ugyanakkor nem veszítik el szemük elől azt a
horizontot, melynek körében a magyarságnak élnie és alkotnia kell. És
kézfogásra készülnek azokkal a budapesti, kolozsvári, szlovenszkói
és vajdasági fiatal írókkal, akiket elsősorban szintén a falu s a néplélek
táplál. Ez a nemzedék mélységesen megveti az elefántcsonttorony gyáva és olcsó
kultuszát. Ez a nemzedék őszinte sorsközösséget vállal népével s egy új teremtő
ihletben teljesen össze akar forrni vele. Tudja, hogy itt az idő, mikor az
írónak a közösség-teremtés nagy művéből ki kell venni a részét, minden forró és
jelenvaló kérdéshez hozzá kell szólnia, az egész népsorsot viselnie kell. Ebben
a jegyben fog megszületni minden táj fiatal magyar íróinak az egysége.
Nem hallgathatjuk el, hogy a kiadók rengeteg külföldi s
igen vegyes értékű könyvet hoznak. Pedig hány kitűnő magyar író könyve pihen a
fiókban, a népköltészet kincsei alig hozzáférhetők s mennyi elfeledett komoly
értéket kellene ismét a közösség kezébe adni. Nemcsak a megjelent könyveket
akarjuk bírálni, hanem utat is akarunk mutatni egészségesebb magyar könyvkiadás
számára. Ezért rá fogunk térni a méltatlanul elfeledett magyar írók
ismertetésére is.
Budapest, 1933. november.
FÉJA GÉZA
(Magyar
Írás, 1933/10. /december/ 698-701. p.)