FÉJA GÉZA: MAGYAR IRODALMI SZEMLE

 

A Kazinczy-szövetkezet tagjai a folyó évben többek között a nemrég elhunyt Krúdy Gyula egyik legjellegzetesebb munkáját, a «Festett királyt» fogják tagilletményként kapni. Krúdy az utolsó években egyre jobban a magyar történelembe mélyedt s e regény a tervezett «Király-regények» egyik darabjának készült. Szapolyai Jánosról szól, az 1526.-ik esztendőnek a mohácsi vész után eső feléről.

Krúdy Gyula írásművészetéről nemrég írott soraimban rámutattam arra, hogy mennyire új műfajt teremtett magának, egy sajátságos Krúdy-műformát, úgy, ahogy Ady is (persze egy sokkal magasabb művészi síkon) egészen lelket lehelt a versbe, nemcsak kortársaival szemben, hanem lírai sorstársaival szemben is. Érthető tehát, hogy Krúdy Gyula történelmi regénye is egészen más, mint aminőkkel eddig a magyar irodalomban találkoztunk.

Mindenesetre jótékony hatással volt Krúdy Gyulára, hogy a történelemhez nyúlt. Regényeinek egykét fiatalkori alkotását leszámítva, jóformán sohasem volt kompozíciója. Krúdy, elsősorban az emberi kedély históriáját, ágasbogas életét írta s a külső világ annyiban érdekelte, amennyiben a kedély közvetlen kapcsolatba jutott vele. A történelem azonban egy határozott és zárt eseményanyagot adott neki, tehát kompozícióra kényszerült.

A történelmi regényeknek rendszerint az a legnagyobb hibájuk, hogy túlságosan «történelmiek». Elvont, «történelmi» bábokként vezetik embereiket s a tanulmány határainál mozognak. Krúdy regényének ezzel szemben az a legnagyobb bája s értéke, hogy folyton kilendül, kibúvik a fölvázolt történelmi horizontból s a «magánélet» legrejtettebb mozzanatáig merülve adja az embert. Így azután a XVI. század elmerült élete sokkal teljesebb arccal merül fel regényében, mintha a történelmi kulisszákra fordította volna erejét.

Szapolyai .Jánost tokaji szüretének közepette ismerjük meg, az ősz halálba omló színei, a múlás tobzódó, részeg ízei adják a hátterét ennek a szétomló életnek. Óriásnak szánt ember jár-kél előttünk, kiben ősi ösztönök harcolnak tunyává merevítő kórokkal. Történelmi szerepe alig van ebben a regényben, éppen csak a végén, de ennek dacára, tisztán érezzük, hogy a szétomlás történelmi tragédiája folytatódik benne. «Beteg» emberek korszaka volt ez, a vezető rétegek legjava ottmaradt Mohácson, a másik oldalon, ausztriai Ferdinánd soraiban ott a másik «beteg» ember: a sánta nádor, Báthory, kiben az életerők már alig bírják visszafojtani a halál mérgeinek rohamait...

Krúdy regényében a XVI. század egész magyar társadalmának az arca felvillan egy-egy pillanatra. Meg kell óvnunk őt ama méltatlan feledéstől, mely Justh Zsigmond, Tolnai Lajos, Petelei István és Török Gyula sorsa lett itten!

[…]

De miért foglalkozunk ennyire a vidéki kultúrcentrumok irodalmi életével? Hiszen ezek a művek első lépések s vajon milyen lesz a folytatódás? Szemünk a jelenség gyökeréig hatolt s egy új irodalmi korszak készülődésének a jeleit pillantotta meg. Tehetségek jelentkeznek a magyar vidéken, akik az ottani talajból elindulva s az adott táj és humánum élményeitől terhesen próbálnak országos méretű műveket teremteni. Lenyúlnak a mély rétegekhez, de ugyanakkor nem veszítik el szemük elől azt a horizontot, melynek körében a magyarságnak élnie és alkotnia kell. És kézfogásra készülnek azokkal a budapesti, kolozsvári, szlovenszkói és vajdasági fiatal írókkal, akiket elsősorban szintén a falu s a néplélek táplál. Ez a nemzedék mélységesen megveti az elefántcsonttorony gyáva és olcsó kultuszát. Ez a nemzedék őszinte sorsközösséget vállal népével s egy új teremtő ihletben teljesen össze akar forrni vele. Tudja, hogy itt az idő, mikor az írónak a közösség-teremtés nagy művéből ki kell venni a részét, minden forró és jelenvaló kérdéshez hozzá kell szólnia, az egész népsorsot viselnie kell. Ebben a jegyben fog megszületni minden táj fiatal magyar íróinak az egysége.

Nem hallgathatjuk el, hogy a kiadók rengeteg külföldi s igen vegyes értékű könyvet hoznak. Pedig hány kitűnő magyar író könyve pihen a fiókban, a népköltészet kincsei alig hozzáférhetők s mennyi elfeledett komoly értéket kellene ismét a közösség kezébe adni. Nemcsak a megjelent könyveket akarjuk bírálni, hanem utat is akarunk mutatni egészségesebb magyar könyvkiadás számára. Ezért rá fogunk térni a méltatlanul elfeledett magyar írók ismertetésére is.

Budapest, 1933. november.

FÉJA GÉZA

 

(Magyar Írás, 1933/10. /december/ 698-701. p.)