IRODALMI SZEMLÉK

Két feladatunk van.
Az írásműhelyekben tüzet gyújtani, hogy a megszületett gondolat köré művészi ötvözet készüljön. Ez az egyik. A másik, felmutatni a műhely termésének igazi értékét.
Ezért van az irodalmi szemlénk.
De másért is.
Hogy az irodalmi útvesztőkön néhány mutató táblát szögeljünk az útszéli fákra. Hisszük, hogy olvasóközönségünk hasznát látja.

I.

MAGYAR IRODALMI SZEMLE

A «Magyar Írás» megemlékezik Krúdy Gyula haláláról. A lapok s a kiadók most egész sereg posthumus művét adták ki (Az utolsó Habsburg, Váci-utcai szép napok stb), de úgy érezzük, hogy ezeknek részletes ismertetésénél fontosabb kötelességünk irodalmi jelentőségének, géniusza sajátságos zamatának az ismertetése.

Krúdy művészete elsősorban életstílus volt. S ezt a stílust nem hagyta, nem engedte, tömegtermelése rabszolga-napjaiban is megőrizte, föllobbantotta, kizengte, mondataiba itatta, mint az erős, a nemes, időket átfogó és sorsokat irányító vért. Ady Endre sorai illenek az ő művészetére is: «Én voltam ur, a vers csak cifra szolga». Krúdy Gyula is elsősorban a maga nagyszerű, teljes, kusza, tiszta s ágas-bogos költői kedélyét adta mindig lírai prózájában, nem fogták formák, törvények és szabályok, nem volt kompozíciója, de volt nagyon gazdag élete és kedélye. A Krúdy-írásokat ez a teljes és tiszta szabadság jellemzi, sohasem volt más célja az ő száz s egynéhány kötetének, mint képeken, alakokon s emlékeken át a maga különös, költői kedélyét kizengeni, a maga kedélyére hangolta az egész magyar életet.

Figyelmeztették Krúdyt arra, hogy benne a magyar élet egésze él: a paraszti búcsúsoktól Szemere Miklósig s az éjszaka pillangóitól a szilárd erkölcsű józsefvárosi asszonyokig, tehát neki illene s kellene megírni a magyar élet nagy regényét. De az ilyenfajta «nagy regény» merőben idegen terület volt Krúdy Gyula számára. Krúdy játszott, pajtáskodott, mulatozott az élettel, a dolgokkal, elkísérte útjaikra, kiskorcsmákban ült velük, bepislantott hálószobájuk ablakán, históriát eszelt ki róluk, hajnali bíbort s alkonyfényt sugárzott rájuk; megcsillogtatta őket s hosszú pihenőre küldte a magyar vidék bársonyos ködének világába. S ez volt az ő nagy regénye: Krúdy Gyula viszonya a magyar világgal; Krúdy Gyula kedélyének kísérőzenéje a magyar világhoz. Posthumus műveiben már nem kapunk arcához új vonást. De ez az «örök Krúdy» ismét előcsillan belőlük.

[…]

Ez a kis szemle is tanúbizonyság arról, hogy az új magyar prózának mennyire megnövekedtek a társadalmi mondanivalói, tehát ezt az irodalmat az építés örök, nagy ösztönei ihletik és vezérlik.

Budapest, 1933. szeptember.

FÉJA GÉZA

(Magyar Írás, 1933/7. /szeptember/ 448-451. p.)