FÉJA GÉZA:

EGY MAGYAR TORZÓ

OSVÁT ERNŐ is észrevette, hogy iro­dalmunkban sok a torzó, és felismerése elkísérte mindhalálig. Ezért alapított egymás után folyóiratokat, míg végre a Nyugatban sikerült egész nemzedéknek otthont és műhelyt teremtenie. Ezért lett oly elszánt fölfedező, s pazarolt időt, erőt, ideget minden felbukkanó ígéretre, bármennyit csalódott. Ezért indított a húszas években irodalmi szín­padot, úgy hitte csíráznak értékes drámaíró-tehetségek. csupán a színházi lég­kör fojtja meg őket. A torzósorstól fél­tette a tehetségeket, annál inkább, mert a közelmúlt éppen elegendő példával szolgált. Még a Nyugat előtt realista nemzedék tört előre, igaz, többségük, így Iványi Ödön, Justh Zsigmond, Papp Dániel, Reviczky Gyula (prózája őt is ide sorozza) korán elhalt. De megma­radt Tolnai Lajos és Gozsdu Elek. Tol­nai hallatlan termékenysége ellenére is torzó lett, Gozsdu pedig egy elsőrangú novelláskönyv és két ígéretes regény után elment vidékre hivatalnoknak. Osvát tudta, hogy a tehetség önmagában nem mindig áll helyt, szüksége van az irodalmi mozgalom lendítőerejére és a vezető folyóirat kohójának a hőségé­re.

De miért jut mindez most eszembe? A minap jelent meg új kiadásban Oláh Gábor Táltosfiúja, s ugyanúgy megrá­zott, mint valamikor első olvasása köz­ben, és felelevenítette bennem a torzó­kérdést, mert Oláh Gábor az Ady-nemzedék egyetlen torzója. Hatvany Lajos­nak jó szeme volt, s már az elinduló Oláh Gáborban észrevette a másodren­dű költő mellett az elsőrangú prózaíró lehetőségét. Oláh azonban Ady szere­tett volna lenni, ereje jelentős részét er­re a reménytelen kísérletre pazarolta, ráadásul azzal akarta túlszárnyalni Adyt, ami Adyból – szerencséjére – hiányzott: „idealizmussal”, erőszakolt képzelgéssel, képzuhatagokkal.

OLÁH GÁBOR 1925-ben ismét nagy­arányú prózai kísérletet tett, megírta a Táltosfiút, regényét Móricz Zsigmond üdvözölte a Nyugatban, szerzőjét nagy íróvá ütötte. Móricz s mindnyájan, akik többé-kevésbé egyetértettünk véle, nem jártunk messzire a valóságtól: ebben a könyvben csakugyan megtalálhatók egy nagy regény elemei s légköre, főként pedig az izgalma. Oláh remekel, midőn gyökeréig átélt s megszenvedett valósá­got ád, de: azonnal kiesik a rendkívüli író tartásából, mihelyst „táltoskodni” kezd. Szabó Pál mondotta a minap, hogy a valóság kimeríthetetlen, a realizmus tehát örök, addig lesz, amíg irodalom van. Oláh Gábor Táltosfiúját is az újra fölfedezett valóság teszi most is élveze­tes olvasmánnyá. Milyen nagyszerű a kis Ács Zsuzsi téli útja a pusztán ke­resztül az iskolába, midőn zsoltárt éne­kel, mert fél, a farkasoktól, a tanyasi mester figurája, rettenetes Bakó Mi­hály, a fiákeros, gyilkosság a halápi er­dőben, a kísértő éjszaka ugyanott kísér­tet nélkül, a város széli proletárgyerekek hétköznapjai, Köblösné, a kis kezű és roppant csípejű bába... Debrecenről ír? Jóval többet ád: a századforduló ti­szántúli népéletének a lélegzetét érez­zük. Csak ne jönnének az egykettőre szétpattanó „ideális” buborékok meg a valóságtól elpattanó „lelki” ragaszko­dások. Csak ne származtatná táltos ön­magát egeket ostromló „metafizikai nemzésből”. (Elkésett katolicizmust vegyít a debreceni külváros konok, vad világába.)

A Táltosfiú mégis rendkívüli alkotás, mélyre szíttam, s egykettőre jó viszony­ba kerültem Oláh Gáborral. Annyira megtisztelt bizalmával, hogy átadta ol­vasásra új regénye, a Heten vagyunk kéziratát. Iskolai dolgozatos füzetekből kivágott tiszta lapokra írta grafitceru­zával csodálatosan szép, higgadt betűk­kel. A Táltosfiú mélyebbről tört fel ugyan, de a Heten vagyunk immár tisz­ta realizmus volt, debreceni hús-vér fi­gurák fortyogó s lobogó élete. Úgy érez­tem: valóban korszakot nyitott, és lel­kesedésemben tárcát írtam kéziratáról. Annál félelmetesebb meglepetés ért leg­közelebbi debreceni utam alkalmával. Újra ideadta a Heten vagyunk kézira­tát:

– Változtattam rajta. Este nézd majd át.

Hajnalig nem tudtam elaludni, mű­véből ugyanis következetesen kivonta a pirosat, az élet, a szerelem, a hajnal természetes színét, helyébe nyomult az álszemérem, s ezáltal a többi szín fakóbbá vált. Délelőtt találkoztunk, fino­man figyelmeztettem erre, de csak ko­nokul leszegte a fejét. Ekkor kitörtem:

– Ez az írói tragikumod: félsz a tel­jes valóságtól, és idegen elemekkel pró­bálod pótolni. Írd meg teljességében ezt a debreceni, tiszántúli világot, a tolvaj urakat, a vastag cíviseket, a vaskalapos papokat, gyerekkori pajtásaidat, akikkel a temetőkertben játszottál, s most pol­gárok, kocsisok, hentesek, kupecek meg proletárok Ne Laura képzelt fátyolával bíbelődj, de ezekkel a káprázatos deb­receni szoknyákkal. Éppen annyit te­remthetsz Debrecenből, mint Tömör­kény Szegedből, illetőleg többet, mert nagyobb a kultúrád, tágasabb a látóha­tárod...

Félbeszakított:

– Hagyd el. Így van jól, ahogyan csi­nálom.

– A Heten vagyunk is így jó? Hiszen kilúgoztad az eroszát, elszürkítetted...

– Így jó.

AZT HISZEM, túlságosan heves vol­tam, de őt féltettem. Ő pedig ismét le­szegte a fejét, és hallgatott. Úgy érez­tem: nincs remény, ez az ember önma­gát csonkítja, pusztítja. Hűvösen elkö­szöntünk, nem kerestem fel többé. So­hasem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem küzdöttem tovább véle és érette. Most már látom: a magány és a visszhang hiánya vitték öntévesztésbe.

Miért idézem mindezt? Irodalmunk­ban mintha védekezésbe szorult volna a realizmus. Holott – hívőn vallom – az írónak találkoznia kell a tényleges valósággal, a társadalommal, a korral és a történelemmel, s ebből a drámai találkozásból kell a maga valóságát megteremtenie. Az Ady-nemzedék nagy prózairól – Krúdy, Móricz, Füst Mi­lán, Tersánszky – ezt cselekedték, mindannyian újra fogalmazták az em­ber lényét és sorsát. A közelmúltban volt egy irányzat, ez a valóságot napi valósággá akarta szűkíteni, de már túl vagyunk a nagy buktatón, az irodalom a táguló valóság látóhatárába lépett. Nem is történhetett másként, mert a tudomány szinte utolérhetetlen léptek­kel halad, és mind tágítja tudatunk ha­tárait. Ott tartunk, hogy például együtt ostromoljuk a negyedik dimenziót – ez is realizmus, mégpedig a javából. De az is, midőn Oláh Gábor remek soro­kat ír a homokról úgy, amint csak a mezítlábasok élhették át.

Vannak, akik gondosan elkerülik a személyes találkozást a valósággal, ezt a tehetséget edző s íróvá avató drámát, pótszerekhez folyamodnak, és – bár többnyire kimondatlanul – nagy pél­dákra hivatkoznak, leggyakrabban Kaf­kára. Nos, Kafka óriások eledelét igényelte, egy nagyhatalmat „emésztett meg”, az Osztrák—Magyar Monarchiát, olyan korszak felett ítélt, amely éppen a szüntelen fejlődést és tisztulást köve­telő történelmi parancsot tagadta meg, s ezáltal a valóságtól szakadt el. „El­idegenedése” ennek a korszaknak, illet­ve válságba jutott emberének a lelki állapotát fejezi ki, egyúttal, pedig intő figyelmeztetés századunknak.

Elkanyarodtunk Oláh Gábortól? Szükségszerű volt, mert a tegnap kér­dései a mába torkollanak. S talán nem árt, ha napjaink kényes irodalmi kérdé­seinek nem csupán mai töltését vizsgál­juk, de történelmi távlatba is helyez­zük őket. Ha nyíltan és bátran szólunk, s ugyanannyi felelősséggel. Szegény Oláh Gábor holtig viaskodott a való­sággal, s nem tudta megkötni a tartós, termő békét, torzó lett. Ám tragikusan szép a sorsa, mert méltó színtéren s valósággal folytatott harcban „esett el”. Igazán tusakodott, ezért a Táltosfiú mellett is hagyott feltámasztásra érde­mes műveket. De, aki csinált világba menekül a valóság elől, legfennebb epigonná válhat, és egykettőre elhamvad időnk lázában.

 

(Népszabadság /Vasárnapi melléklet/, 1969/202. /augusztus 31./ 7. p.)