FÉJA
GÉZA:
OSVÁT ERNŐ is észrevette, hogy irodalmunkban sok a torzó,
és felismerése elkísérte mindhalálig. Ezért alapított egymás után
folyóiratokat, míg végre a Nyugatban sikerült egész
nemzedéknek otthont és műhelyt teremtenie. Ezért lett oly elszánt fölfedező, s
pazarolt időt, erőt, ideget minden felbukkanó ígéretre, bármennyit csalódott.
Ezért indított a húszas években irodalmi színpadot, úgy hitte csíráznak
értékes drámaíró-tehetségek. csupán a színházi légkör
fojtja meg őket. A torzósorstól féltette a tehetségeket, annál inkább, mert a
közelmúlt éppen elegendő példával szolgált. Még a Nyugat előtt realista
nemzedék tört előre, igaz, többségük, így Iványi Ödön,
Justh Zsigmond, Papp Dániel, Reviczky Gyula (prózája őt is ide
sorozza) korán elhalt. De megmaradt Tolnai Lajos
és Gozsdu Elek. Tolnai hallatlan termékenysége
ellenére is torzó lett, Gozsdu pedig egy elsőrangú novelláskönyv és két
ígéretes regény után elment vidékre hivatalnoknak. Osvát tudta, hogy a tehetség
önmagában nem mindig áll helyt, szüksége van az irodalmi mozgalom
lendítőerejére és a vezető folyóirat kohójának a hőségére.
De miért jut mindez most eszembe? A minap jelent meg új
kiadásban Oláh Gábor Táltosfiúja,
s ugyanúgy megrázott, mint valamikor első olvasása közben, és felelevenítette
bennem a torzókérdést, mert Oláh Gábor az Ady-nemzedék egyetlen torzója.
Hatvany Lajosnak jó szeme volt, s már az elinduló Oláh Gáborban észrevette a
másodrendű költő mellett az elsőrangú prózaíró lehetőségét. Oláh azonban Ady
szeretett volna lenni, ereje jelentős részét erre a reménytelen kísérletre
pazarolta, ráadásul azzal akarta túlszárnyalni Adyt, ami Adyból – szerencséjére
– hiányzott: „idealizmussal”, erőszakolt képzelgéssel, képzuhatagokkal.
OLÁH GÁBOR 1925-ben ismét nagyarányú prózai kísérletet
tett, megírta a Táltosfiút,
regényét Móricz Zsigmond üdvözölte a
Nyugatban, szerzőjét nagy íróvá ütötte. Móricz s mindnyájan, akik többé-kevésbé
egyetértettünk véle, nem jártunk messzire a valóságtól: ebben a könyvben
csakugyan megtalálhatók egy nagy regény elemei s légköre, főként pedig az izgalma.
Oláh remekel, midőn gyökeréig átélt s megszenvedett valóságot ád, de: azonnal kiesik a rendkívüli író tartásából,
mihelyst „táltoskodni” kezd. Szabó
Pál mondotta a minap, hogy a valóság kimeríthetetlen, a realizmus
tehát örök, addig lesz, amíg irodalom van. Oláh Gábor Táltosfiúját
is az újra fölfedezett valóság teszi most is élvezetes olvasmánnyá. Milyen
nagyszerű a kis Ács Zsuzsi téli útja a pusztán keresztül az iskolába, midőn
zsoltárt énekel, mert fél, a farkasoktól, a tanyasi mester figurája, rettenetes
Bakó Mihály, a fiákeros, gyilkosság a halápi erdőben, a kísértő éjszaka
ugyanott kísértet nélkül, a város széli
proletárgyerekek hétköznapjai, Köblösné, a kis kezű
és roppant csípejű bába... Debrecenről ír? Jóval többet ád:
a századforduló tiszántúli népéletének a lélegzetét érezzük. Csak ne jönnének
az egykettőre szétpattanó „ideális” buborékok meg a valóságtól elpattanó
„lelki” ragaszkodások. Csak ne származtatná táltos önmagát egeket ostromló
„metafizikai nemzésből”. (Elkésett katolicizmust vegyít a debreceni külváros
konok, vad világába.)
A Táltosfiú
mégis rendkívüli alkotás, mélyre szíttam, s egykettőre jó viszonyba kerültem
Oláh Gáborral. Annyira megtisztelt bizalmával, hogy átadta olvasásra új
regénye, a Heten vagyunk kéziratát. Iskolai
dolgozatos füzetekből kivágott tiszta lapokra írta grafitceruzával
csodálatosan szép, higgadt betűkkel. A Táltosfiú
mélyebbről tört fel ugyan, de a Heten vagyunk
immár tiszta realizmus volt, debreceni hús-vér figurák fortyogó s lobogó
élete. Úgy éreztem: valóban korszakot nyitott, és lelkesedésemben tárcát
írtam kéziratáról. Annál félelmetesebb meglepetés ért legközelebbi debreceni
utam alkalmával. Újra ideadta a Heten vagyunk
kéziratát:
– Változtattam rajta. Este nézd majd át.
Hajnalig nem tudtam elaludni, művéből ugyanis
következetesen kivonta a pirosat, az élet, a szerelem, a hajnal természetes
színét, helyébe nyomult az álszemérem, s ezáltal a
többi szín fakóbbá vált. Délelőtt találkoztunk, finoman figyelmeztettem erre,
de csak konokul leszegte a fejét. Ekkor kitörtem:
– Ez az írói tragikumod: félsz a teljes
valóságtól, és idegen elemekkel próbálod pótolni. Írd meg teljességében ezt a
debreceni, tiszántúli világot, a tolvaj urakat, a vastag cíviseket, a
vaskalapos papokat, gyerekkori pajtásaidat, akikkel a temetőkertben játszottál,
s most polgárok, kocsisok, hentesek, kupecek meg proletárok Ne Laura képzelt
fátyolával bíbelődj, de ezekkel a káprázatos debreceni szoknyákkal. Éppen
annyit teremthetsz Debrecenből, mint Tömörkény Szegedből, illetőleg többet,
mert nagyobb a kultúrád, tágasabb a látóhatárod...
Félbeszakított:
– Hagyd el. Így van jól, ahogyan csinálom.
– A Heten vagyunk
is így jó? Hiszen kilúgoztad az eroszát,
elszürkítetted...
– Így jó.
AZT HISZEM, túlságosan heves voltam, de őt féltettem. Ő
pedig ismét leszegte a fejét, és hallgatott. Úgy éreztem: nincs remény, ez az
ember önmagát csonkítja, pusztítja. Hűvösen elköszöntünk, nem kerestem fel
többé. Sohasem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem küzdöttem tovább véle és
érette. Most már látom: a magány és a visszhang hiánya vitték öntévesztésbe.
Miért idézem mindezt? Irodalmunkban mintha védekezésbe
szorult volna a realizmus. Holott – hívőn vallom – az írónak találkoznia kell a
tényleges valósággal, a társadalommal, a korral és a történelemmel, s ebből a
drámai találkozásból kell a maga valóságát megteremtenie. Az Ady-nemzedék nagy
prózairól – Krúdy, Móricz, Füst Milán, Tersánszky
– ezt cselekedték, mindannyian újra fogalmazták az ember lényét és sorsát. A
közelmúltban volt egy irányzat, ez a valóságot napi valósággá akarta szűkíteni,
de már túl vagyunk a nagy buktatón, az irodalom a táguló valóság látóhatárába
lépett. Nem is történhetett másként, mert a tudomány szinte utolérhetetlen
léptekkel halad, és mind tágítja tudatunk határait. Ott tartunk, hogy például
együtt ostromoljuk a negyedik dimenziót – ez is realizmus, mégpedig a javából.
De az is, midőn Oláh Gábor remek sorokat ír a homokról úgy, amint csak a
mezítlábasok élhették át.
Vannak, akik gondosan elkerülik a személyes találkozást a
valósággal, ezt a tehetséget edző s íróvá avató drámát, pótszerekhez
folyamodnak, és – bár többnyire kimondatlanul – nagy példákra hivatkoznak,
leggyakrabban Kafkára. Nos, Kafka óriások
eledelét igényelte, egy nagyhatalmat „emésztett meg”, az Osztrák—Magyar
Monarchiát, olyan korszak felett ítélt, amely éppen a szüntelen fejlődést és
tisztulást követelő történelmi parancsot tagadta meg, s ezáltal
a valóságtól szakadt el. „Elidegenedése” ennek a korszaknak, illetve válságba
jutott emberének a lelki állapotát fejezi ki, egyúttal, pedig intő
figyelmeztetés századunknak.
Elkanyarodtunk Oláh Gábortól? Szükségszerű volt, mert a
tegnap kérdései a mába torkollanak. S talán nem árt, ha napjaink kényes
irodalmi kérdéseinek nem csupán mai töltését vizsgáljuk, de történelmi
távlatba is helyezzük őket. Ha nyíltan és bátran szólunk, s ugyanannyi felelősséggel.
Szegény Oláh Gábor holtig viaskodott a valósággal, s nem tudta megkötni a
tartós, termő békét, torzó lett. Ám tragikusan szép a sorsa, mert méltó
színtéren s valósággal folytatott harcban „esett el”. Igazán tusakodott, ezért
a Táltosfiú
mellett is hagyott feltámasztásra érdemes műveket. De, aki
csinált világba menekül a valóság elől, legfennebb
epigonná válhat, és egykettőre elhamvad időnk lázában.
(Népszabadság /Vasárnapi melléklet/, 1969/202. /augusztus
31./ 7. p.)